Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 45. szám
JA EGJELENIK HETENKINT KÉTSZER VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. eeresz evie fél évre . negyedévre ELŐFIZETÉSI AR: Egyes szám ára 7 kr. frt 71 . 50 Városi és megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTOSEG: jLŐRINCZ-UTCZA ^O., hová a lap szellemi részét illeti') közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: ßzECHENYl-TER 35., hová a hivatalos s a magán hirdetések a nyilttérbe szánt közlemények, előfizetési pénzeli és reelaimihisok intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK: 1 szótól 100 szóig — frt 75 kr 100-tól 200-ig . 1 „ 50 „ 200-tól 300-ig . 2 „ 25 „ Bélyegdíj 30 kr. MAG A NHIIII lETÉSEK megállapodás perint lehető leg jutáin osalihan közöjtetnek. NYILTTÉft sora 20 kr. Üdvözletünk. A fővárosi „Iparosok Köre“ ma városunkba rándul s megtekinti mindazt, a mi nevezetességünk és büszkeségünk. Még két év előtt kifejezést adtunk abbeli véleményünknek, hogy Esztergom kies fekvése, történeti emlékei s országos uevetességei folytán a fővárosiaknak állandó kiránduló helyévé válik. Azóta örömmel tapasztaljuk, hogy vélekedésünk igazolást talál igen szép tényekben. Az „Iparosok Köré“-nek tagjai vasárnap csak néhány óráig időznek közöttünk; — de azalatt is tanulhatnak annyit, hogy benyomásaikat gazdagítsák s szép emlékeiket növeljék. Tanulják meg a sziveslátó vendégszeretetet emlékükben megőrizni, mert a. mit városunkban kedves emlékül találnak, azt mi őszinte jóakarattal nyújtjuk. Legyenek üdvözölve körünkben. A kéz és a szellem. Iparosok, fővárosi kézművesek jönnek hozzánk látogatóba, mulatóba. Szórakozást keresnek pihenőnek s ikiránduluak nyájas környéki! váro- •sunkba, történeti emlékeink s egyházi fejedelmeink alkotásai megszemlélésére. Magyar iparos! Tehát már meg van ez a kifejezés haladásunk és életrevalóságunk legújabb szótárában ? &2 „Esztergom és Vidéke” tárczája Hogy lehet az : . . Hogy lehet az, hogy lehet az, Hogy a szív oly balga, dőre, Egyre sajog, egyre vérzik Nem hallgat a józan főre. Hogy lehet az, hogy a bánat, A hol tanyát ütött egyszer, El nem tűnő, el nem múl ö Véghetetlen mint a teuger. Hogy lehet, hogy a szerelem, A helyett, hogy üdvöt adna, Biíbánatuak termő fája, Bajv irág terem csak rajta. Hogy lehet, hogy téged, a ki Nyomorulttá tudtál tenni, A helyeit hogy átkoználak. — Most sem tudlak, csak szeretni. Kicsi-kis . , . Kicsi-kis madárkám Gyönyörű kalitka, Mért szálltál el tőlem, Mért hagytál magamra ? Hát számit már valamit az iparos, a magyar iparos ? Ha nem volnának olyan megható adatok a történetben, akkor nem is lehetne róluk nálunk nimbuszt keresni. Hiszen Krisztus nevelőatyja ács, apostolai nagyrészt halászok és mesteremberek, Sokrates kezdetben kőfaragó, Franklin és Bret Harte könyvnyomtat.ó, Spinoza szemüveges, Haus Sachs varga, Csepregi Ferencz asztalos, Claud Lor rain pástétomsíitő, Ferenczi lakatos. És hány nagy szellem kezdte az iparos szerény műhelyében! Mindezek tettleg is megbizonyitot- ták, hogy a kéz és a szellem nem rekesztik ki egymást, sőt együttesen is működhetnek. Velenczében majd minden nyolcza- dik ember iparos, az ausztriai tartományokban majd minden tizenharmadik ; nálunk pedg csak minden hetvenedik emberre esik egyetlen kézműves, egyetlen iparos. Ebből igen könnyű lesz a jólét számarányát is megállapítani. A kéz munkája nélkül hevá lennénk ! És a kéz megfeszített munkájával hány ezren és ezren hová lesznek. Az ülésre kárhoztatott szabó és lábbeli készítő elsatnyul, elgyöngül, a könyvnyomtató rövid látóvá lesz s az ólom mérgét sínyli, a betűöntő és rézműves belső bán tál ínakat szenved, a takács, tímár legrövidebb életre jut. A legtöbb iparos a műhelyek romlott levegőjében elveszti az élet üde sziliét, korán megagg s még korábban ki is dől a munka emberei közül. Hová jutott volna haladásunk, ha iparunk nem halad a szellemi gyarapodással egy sorban ? Mivé lenne az ország, ha ipara eredetiség és szorgalom hiányában siny- 1 ének ? És hová emelkednénk, ha elmondhatnék, hogy a magyar ipar elvégre eljutott rég óhajtott magaslatára; a magyar ipar nem marad vissza az európai versenytől ? A kik szeretik a külföldi ipar- czikket a hazaiak rovására pártolni, azok úgy okoskodnak, hogy mi földművelő ország vagyunk s iparosaink nem igen érnek sokat. Nagyon hazafiatlan okoskodás. Anglia, Francziaország és az Egyesült államok nem iparukkal és gépeikkel hódították meg az egész világot ? Nem emelkedőbb-e az az ország, a hol az ipar nagyobb lendületet vesz s a földművelés fölé kerekedik? Áldott ország az, a hol a föld dúsan visszaadja a b elé fék teteit munkát, de áldottabb az, melynek ipara és kereskedelme fölülmúlja a föld tőkésítését. Tisztelet tehát a magyar iparnak, a magyar iparosnak. Tisztelet a kéz munkájának, mely nélkül a szellem művei csak árnyékrajzok lennének. Dr. KŐRÖSY LÁSZLÓ. A buda-újszőnyi vasút. A tata-tóvárosi hírlap 20. számában megjelent hason czim alatt egy czikk Hangay Lajos úrtól, melyre nem akartam körülményesen válaszolni, mert először már akkor egy második czikket beküldtem volta „Budapesti Hírlap“-ba, melyben Hangay Lajos ur állításii kü- rülbelől úgyis már meg voltak czá- folva ; másodszor, dinert Hangay úr ezikire olyan „hang“-ban van irva, melyben én polémizáini nem szeretek, és azért is csak igen röviden válaszoltam Hangay urnák a Tata-Tóvárosi hírlapban oly állítására, a melyre a „Budapesti Hírlap “-mik küldött czik- kemben nem reflectáJhaltam, mert akkor Hangay ur czikke még nem volt kezemnél. De miután a „Budapesti Hírlapinak küldölt czikkem oly sokáig késik — vagy, mert oly nagyon el halmozva van kézirattal, vagy talán, mert már azon második csikkemet sehogy sem lehetne támadni, úgy t. szerkesztő ur az „Esztergom és Vidéke“ 43. számában kifejtett kivánatának megfelelően és Hangay Lajos urnák czikkére egész terjedelmében ezt válaszolom : A mi a czikkiró gyenge élezeit illeti a tarokkjátékról, úgy megvallom, hogy ezeket nem értem, mert nem vagyok tarokk játék os. Ha a czikkiró az én czikkemből nem találta, hogy a vasúti üzem tényezői és feltételei iránt alapos tájékozottsággal bírok, úgy megvallom, hogy annyi szóhalmazással ugyan nem rendelkezem, mint czikkiró ; de, hogy kinek van ezen a téren több tájékozottsága, nekem-e vagy Hangay úrnak, annak megbirálására sem én, sem Hangay úr nem lehet hivatva; hanem a közönség, mely e tekintetben legilletékesebben Ítélhet. Az első ellenvetést az én czikkemre, Lesz-e, ki ablakát Számodra kinyissa? — Tudom visszajönét De nem találsz vissza. Kicsi barna lányka, Gyönyörű világszál, Mért hagytál el engem, Máshoz mért hajoltál? Tudom visszajőnél, Szeretnél is niven — Meghasad akkorra Az én sajgó szivem ! LÁNYI ADOLÁR. Egy iparos köri tag vasárnapi élményeiből. (Megálmodta és világgá kürtöli: Rajongó.) Hogy épen így fog-e esni, mint itt elbeszélem ? — már azt ugyan nem tudom ; de hogy én ezt így és nem máskép álmodtam meg, arról kezeskedem. A kiszállás alkalmával elszakíttattam kedves kis aranyos feleségemtől. Szétnéztem ; de nem pillanthatám meg semerre. A nagy tolongásban lehet is valakire rátalálni, a kit elvesztettünk! Míglen az egyik vörös tollal díszített szalmakalapos női személy után futkostam, I igyekeztem jutni, aközben hirtelen egy másik ötlött a szemembe. És így szaladgáltam szerte, mint valami félboloud, egy jó darabig, mindegyre fürkészve, mindegyre kutatva, minden előmbe került ismerősömet és barátomat nyakon csípve s azzal az őket szánakozó mosolyra fakasztó kérdéssel megostroraol va : — Nem látta a feleségemet? Lélek szakadva inaltam előre is, hátra is, jobbra is, balra is, ide is, amoda is ; de sehol sem birtam meglelni hőn szeretett kis angyalomat. A körű'öttem sürgő-forgó, csevegő, kaczagó, csodálkozó tömeg mind inkább el- széledt és én még folyvást körűlhordozám nagy ijedten puhatoló, kémlelő szemeimet az ünnepieseu vidám, tavasziasan derűit környezeten. Mind hiába ! Mind hasztalan ! Kezdtem rosszéi érezni magam, kezdtem szédülni, kezdtem kétségbeesni. Utóvégre nem volt egyéb hátra, mint utána iramodni a menetnek, a szerencsés föltalálliatíis mézédes reményével eloszlatva a zordon kétségbeesés fojtó, nehéz ködét búsongó lelkem sötét láthatárán és egyúttal mennyei édes vigasz-szavakat csepegtetve szegény szívembe, mely erre visszaszállt inaimból a régi helyére. A primási liídon átjutva — hirtelen egy jé gondolatom támadt, a mi — mellesleg mondva — nem tartozik nálam a ritkaságok közé. Én itt a kis Duna mentében szaladok le egész az első közig és ott meg felsietek. így — hála gyorsan iramló lábaimnak ! — j épen eleibök kerülök. A többi már az én gondom. És a felbátorító, öröm teljes gondolatot lett követé. Ott annak a kis közuek valamely pi- cziny háza előtt elsietve — ép abban a pillanatban lépett ki kiesinyded kapuján egy fölötte szeretetreméltó, bájos, helyre asszonyka. A mint engem megpillantott,, komoly, nyugodt arczát a vidámság kedves, derűje kezdé bevonni, a szíve mélyében hirtelen föllángolt határtalau öröm édes pírja kezdé elöuteni. Rögtön karomba ölté az ő puha, idom- zatos, gömbölyű karját és udvariasan be- kalaúzolt a házba. Eddigelé még egyetlenegy kukkot sem szólt. Csak néztem, néztem és nagy szemekkel csodálkoztam a szép asszonyra. — Mi akarhat tőlem ? — faggatám önmagam. Hiszen én még sohasem voltain Esztergomban, még sohasem láttam őt! És e kérdések, a milyen gyorsan keletkeztek lelkemben, auuyira meg is gyötörtek, annyira meg is kínoztak. No de türtőztesd magad, mire beérsz a szobába, majd kisül, hogy félreértés forog fenn. Egy titokzatos félhomályba borúit, mély csöudességű, egyszerűen, de fölötte csínnal berendezett szobácskába vitt. Alig hallható hangon kért föl, hogy foglaljak helyet. Én az asztalon innen telepedtem le, ő meg tiílnan.
