Esztergom és Vidéke, 1881

1881 / 9. szám

Esztergom, 11!^ évfolyam.

____ _____ 9. szám. ____ Vasárnap 1881. január 30-án.

~

~ — ~ ............“~ "...........~~ r~

V

árosi és megyei érdekeink közlönye.

Elöfizetési-ára :

egész évre..........................................6 frt. — kr.

fél évre...............................................3 „ — *

évnegyedre..........................................1 , 50 „

Egyes szám: 8 kr.

Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendók.

Megjelenik :

h e t e ii k i n t kétszer

vasárnap és csütörtökön.

Nyilttór petit soronként 30 kr.

Hirdetések a legolcsóbb áron közöltéinek.

A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkes/. tőséghez,

J^ŐRINCZ-UTCZA ^0. SZÁM ALÁ, intézendők.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Társadalmunk egy nagy bajáról.

Mentői kisebb valamely város, annál inkább egymásra vannak utalva az emberek. Az érdekközösség seliol sincsen annyira kifejlődve mint ott, a liol egymás nélkül nem élhetünk.

És épen azért minden bajt valamennyien kölcsönösen éreztink s minden előnyt kölcsönösen élvezünk, a mi társadalmi világunkban fölmerül.

Egyesek hibái és hiányai visszahatnak az egész társadalomra, melyet különböző firmák alatt mindig csak ugyanazok az emberek vezetnek.

Évről évre szomorúbbá válik az a tapasztalás, hogy társadalmunk legönzetlenebb szolgái, megunják a dicsőséget, mindent fólben- hagynak és visszavonulnak a háboritlan magányba.

Közügyeket szolgálni mindenkor érdem volt; a hivatás által teremtett pálya lelkiös- meretes szolgálata azonban nem érdem, hanem kötelesség.

Sokan vannak, a kik kifogástalan huzgó- sággal hivatalnokok, kereskedők vagy iparosok.

De nagyon kevesen, a kik az erőket igenis megpróbáló társadalmi küzdelmekben csüggedetlenül helyet állanának s önérzetük és lélkiösnieretük pajzsa által fedezve, gúny- wosolylyal fogadnák az irigység és rágalom nyilait.

Az apathia minden nemes eszme sírásója. És mégis ngy találjuk, hogy társadalmi életünk hivatott restaurátorainál az eszmék s a lelkesedés helyét hideg közöny váltja föl.

Késő éjjel.. .

Késő éjjel fenn virrasztók,

Beteg vagyok, nagyon beteg...

Ok úgy érzem itt sajogni Szivemben a vérző sebet.

Mindig nagyobb, mindig égőbb,

Csak egy percznyi nyugtot hagyna ;

— Vagy pedig ez elfáradt szív Mindörökre megszakadna!

Késő éjjel fenn virrasztók,

Beteg vagyok, nagyon beteg...

Ok úgy érzem gyógyulásom Nagyon messze már nem lehet.

Oda lenn egy kicsi sírban Olyan jó lesz megpihenni, —

Mit se tudni a világról S mindent... mindent elfeledni!

Lányi Adolár.

Legvirágzóbb egyesületeinket a közöny ölte meg és közéletünk legderekabb karczosai a közöny fellegvárába vonulva hagyták el régi lelkesedésük mind« 11 alkotását.

Esztergom csekély terjedelmű, kicsiny népességű város, de társadalmi életének ujjá- teremtésére olyan művelt elemek s olyan derék erők állanak rendelkezésre, melyeket méltán irigyelhetne mitől (ink akármilyen vidéki város is.

És mégis azt tapasztaljuk, hogy semmiben sincsen egyetértő összetartás. A mit keresztül viszünk, az gigászi erőlködéseket igényel, hogy belefáradnak erőink mire a legcsekélyebb dolgot is létre hozni bírtuk.

Ha minden nemes irányú közéleti intézmény összetartáson alapulna, akkor leghumánusabb ezólokórt fáradozó egyesületeink nem senyvedőének folytonos tespedésben.

Semmi vérkeringés, semmi erősebb dobbanás az egészséges testben.

Köznapi ridegség, lehangoló közöny, visz- szavoimló kimerültség mindenfelé. A kik elkezdtek valamit, azok a folytatás terheitől megriadva, művöket idegen s gyakran avatatlan kezekre bízva menekülnek meg a további munkásságtól.

Be máskép volna minden, ha elsőrangú tekintélyeink nem csak hivatalos pályájukon, de a társadalmi életben is babérokat szereznének.

Mennyire lélekemelő volna a kép, mikor nemcsak a közép tehetségű polgár vagy még kevés érdemű, de szép tehetségű társadalmi bajnokaink olyan férfiak vezénylete alá kerülnének, a kik állásuk és szavuk súlyával hatnak és döntenek.

Szegény Márványné. 1

— Rajz. — 1

Ki ne ismerné a faluban Márványáét? Mikor délutánonként kiül kis kunyhója elé és száraz ujjaival szolgalmasan öltöget egy parányi íingöcskéu, s a mit estéiig megvarrt, másnap reggel azt elégedetlenül fölfejti, hogy délután ismét újra kezdje,— a legutolsó gyerek is tudja a faluban, hogy kinek, — és hogy milyen régen készül az a kis üngöcske és szánalmasan mosolyog fölötte. Ő pedig csak varr csak varr szakadatlanul.

Ha kérded tőle: Mit csinál?

Olyan szelíden feleli:

— Hát galambom, várom az uramat.

— Hol az ura, Márványné ? —

— Kiment, galambom, a Balatonra halászni.

Aztán, ha azt kérded tőle, hogy kinek varija :

azt a kis ruhácskát, szemérmesen kötényébe rejti : ránczos arczát, és súgva mondja : )

— Hát galambom, majd az én kis csibémnek, az én kis csemetémnek lesz.

És azután rád se néz többet, hanem csak varr öltöget tovább, s mintha bölcsőt ringatna, dalt dúdol magában.

A falubeli legutolsó liba-őrző gyerek is elmondja ueked ezt a szomorú történetet, melyet én itt leírok.

* '*

*

Ezelőtt csak tiz évvel is, nem volt ám még Márványné ily összetöpörödött ránczos képű anyóka, i Akkor még leány volt az Isten adta, de olyan, — |

Jelen társadalmi életünk olyan vérszegény, olyan satnya, hogy szánakozás nélkül alig is leket reá tekinteni. Egyesületeink any- nyira lazák, annyira erőtlenek, hogy alig lehet csak egy kettőnek is a jövőjére fogadni. Társadalmi mozgalmaink legtöbbje annyira lelketlen, annyira tartalmatlan, hogy semmi lélekemelő mintaképet nem szolgáltatnak a követők számára.

Bajokra rámutatni azonban igen könnyű. Még a betegség alkatrészeinek elemzése s az okok kiderítése sem orvosság.

Hanem attól, a ki támad valamit s gyarlónak ítél valamit, attól nemcsak megvárjuk, hanem meg is követeljük, hogy elvégre orvoslással, javítási módokkal vagy egyéb javaslattal álljon elé.

Minden melléktekintet, minden utó gondolat elhárításával mondjuk ki őszinte véleményünket a nevezetes kérdésben.

Nem látott még a világtörténet olyan hadsereget, diadalra emelkedni, mely kitűnő katonákból állott, de rossz vezérre volt bízva.

Minden nevezetesebb társadalmi mozgalmat vezéreljen olyan férfin, a ki a czélok megvalósítására hatalmas eszközökkel rendelkezik.

Legkiáltóbb szegénysége, sőt koldússága társadalmi életünknek, hogy egy-két férfiút majd minden egyesület élére állítanak. Az erők sok felé osztása, a képtelenség mindennapi példái csak elcsüggesztik azt, aki a társadalmi élet szebb jövőjét a szivén viseli.

Miért nem vonul a társadalmi élet küzdőterére sok más tekintélyünk? Igaz, hogy mindenki kerüli a keserűségeket, de nem kerülheti a közérdekű mozgalmak szolgálatát az,

hogy három határban nem lehetett párját találni. Bogár szeme és holló hajának párja nem volt három faluban. Az egész környék csak a „szép Rózsi“ uak nevezte. Epedtek is utána a legények, még a biró fia is, bolondult utána. A falu leggazdagabb legénye.

Rózsi szülei, maguk is gazdagok — büszkék voltak leányukra s nagyon jó szívvel vették, ha a biró fia forgolódott körülötte.

De hiába: Rózsi szive csak Márvány Imréért a fiatal helyre halászért dobogott, a kinek ugyan nem volt ugyan telke, de volt olyan délczeg termete, olyan ragyogó szeme, s olyan melegen érző szive a melyre egyedül csak Rózsi lehetett érdemes.

Meg is kérte Imre Rózsit, de a gazdag, büszke szülők megvetéssel utasították el a szegény kérőt, s Rózsira rá parancsoltak, hogy három hónap múlva a biró fiának felesége lesz.

Dehát lehet-e a szívnek parancsolni?

Rózsi daczolt szüleinek akaratával, s a p j a anyja átkainak daczára hozzá ment a szegény halászhoz. Oh, hogy megbüntette az a dacz! . . hogy megfogant a szülei átok !

* *

*

Az uj házaspár Imre kis kunyhójában vonta meg magát, és ha a szülei átok tudatával lehet boldogan élni, úgy ők boldogok voltak. Imre keresett a Balatonból annyit, a mennyi kettejökuek elég volt. Rózsi pedig a kis kertből előteremtő a mindennapi ebédet, — vacsorát. Nemsokára aztán las- saukiut többre is kellett goudoluiok, mint a mindennapi életre. Édes örömmel várták a kinek majd sok mindenféle kell: egy kis ruhácskával. Rózsi