Esztergom és Vidéke, 1881

1881 / 70. szám

Esztergom, III, évfolyam 70. szám. Csütörtök 1881. szeptember l-án. es TIBIKÉ Városi és megyei érdekeink közlönye. Elöfizetési-ára: egész évre .........................................6 frt. — kr­f él évre...............................................3 „ — » évnegyedre..............................................1 . -r> 0 ■ E gyes szám: 6 kr. Az előfizetési pénzek az „Esztergom és Vidéke“ kiadéliiv:itíi 1 álioz Széclienyi-tér 35. sz. intézendő!?. Megjelenik : he te íi ki nt kétszer vasárnap és csütörtökön. NyiIMér petit sdiónként, 20 kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések* a szerkfwv- tőséghez, ŐRiNCZ-UteZA SJO. SZÁM ALÁ, intézendők. Kéziratokat nem adunk Vissza. Iskolai ujesztendö. Sok szép remény enyhítette a vá­lás fájdalmát. Az iskola njesztendő napja beköszöntött, a szülék kedvenczei elhagyták az édes otthon boldogságát, hogy leróják azon kötelességeket, melyek­kel a jövőnek tartoznak. A jó módii sarjadék épen úgy, mint a szegény családbeli egyformán odasiet a hol a szellemet művelik, a hol az erkölcsöket nevelik, s a hol a liazafi- ságot tanítják. A szegények minden öröme és jö­vőbeli menedéke, a gazdagok minden boldogsága és büszkesége találkozik a tanítás és nevelés fölszentölt csarno­kaiban. Már ott megtanulhatják egymás kö­zött, hogy ha kilépnek az életbe, ott a tudomány világában nincsen szüle­tési fokozat s a szellem országában nem kérdik, hogy minő bölcsőben rin­gatták s minő szülőktől származott. Kiki annyit fog érni, a mennyit szelleme ér, s kiki olyan helyet fog elfoglalni, a milyet tehetsége után ki­vív. A múlt idők emberei, a kik sze­retik korukat dicsőíteni s a mienket leszállítani, hogy annál több virágot kapjanak a maguk koszorujokba, na­gyon szeretik a mostani fjuságot keve­sebbre becsülni az ő korukbeli ifjú­ságnál. Azt mondják, hogy megfogyott a lelkesedés, megapadt az ifjú kitartás s megváltozott a szellem. Hogy a szellem óriásilag megvál­tozott, az igen természetes. Minden év­tized előbbreviszi a haladást, s a ha­ladás nagy változásokat és átalakulá­sokat szokott előidézni. Valóban a mai ifjúságot nem is le­het összehasonlítani a néhány évtized előtt való ifjúsággal. A kor színvonalára emelő nevelés rendkívül sokat igényel s tanulás dol­gában a mostani tanuló nemzedék rend­kívül túl van halmozva. Már-már töb­bet adunk a szellem kiképzésére mint a testi erők fejlesztésére ; azért hal ki nyomrul-nyomra a jurátus athléták s a réz fokos hatalmas jelenségeinek kora. A régi egyoldalú nevelés, mely majd-majd megelégedett egy kis kuli­náris latinnal, tősgyökeresen átala­kult. Sokféle ismeretet, úgyszólván en- cyklopaedikus ismereteket sajátítanak el ifjaink, hogy mire magasabb kikér peztetósi fokra emelkedhetnek, a mű­veltség alapjait teljesen bírják. Igazságtalanul vádolják az ifjúsá­got azzal, mintha lelkesedése megapa.dt volna. Csak a szilaj erkölcsök szelídültek meg s'a túlcsapongás kitörését fékezte meg a szigorú fegyelem s a lélek sok­oldalú elfoglaltsága. Ifjúságunk még mindig és mindig megőrizte a magyar ifjúság történeti lelkesedését, mely mindenkor felbuzog mikor a nagy események vagy emlékek a szív szavát számon kérik. Középtanodáink hazafias szelleme, mely már annyi lélekemelő példával igazolta a nemzeti szellemű nevelés hatalmát, a magyarosításra s az ifjúság hazaszeretetének kiművelésére nézve, egészen megnyugtat a jövő felől s min­den tanév Sylveszterestéjén boldog meg­nyugvással számolhatunk be a jövőért aggódó várakozásnak. Azelőtt az idegen szellemű világ­ban is szükség volt magyar ifjúságra. Most a magyarosodé Magyarországban már művelt magyar ifjúságra van szükség. Létszámunk csekélysége, országunk szerény határa nemcsak magyar, de müveit lakosságot követel, különben annyi sok ellenség közé beékelve, bi­zony nem érdemelnők meg a művelt világ rokonszenvét s a müveit nemze­tek pártfogását. A magyar ifjúságra tekintünk ak­kor, mikor a jövőbe tekintünk s ha sok de nagyon sok politikai és társa­dalmi intézményünk s intézkedésünk miatt föl is támad lelkűnkben a nyug­talanság aggodalmas elégedetlensége : a magyar ifjúságra mégis büszkeséggel s biztató reménnyel tekinthetünk. Üdvözöljük tehát városunk és vi­dékünk ifjaságát az iskolai ujeszteudő alkalmából. Üdvözöljük a szülőket, kik gyer­mekeik szellemét olyan jó kezekre bíz­ták, mint tanáraink ; mert övékó az érdem elismerése s a legszebb koszorú ha majdan tanítványaik oda kün az életben értékesíteni kezdik azokat a kincseket, melyeket a tanítás és ne­velés felszentelt csarnokaiban gyűjtöt­tek. Színpadunk érdekében. Néhány nap múlva Tóth Béla szin- társulata Érsekújvárról városunkba ér­kezik, hogy az őszi színi saisont nálunk töltse el. Üdvözöltük már a társulatot, mi­előtt városunkba tért volna, üdvözöljük újra, midőn városunkba lép, Valóban nehéz viszonyok közt fog­lalja el nálunk Tóth Béla a színpa­dot. Beődy Grábor színtársulata, a ma­gyar vidéki színtársulatok egyik legki­tűnőbbje, tetemes anyagi károsodással volt kénytelen búcsút mondani váro­sunknak, Pedig a múlt esztendőkben nem egyszer igen is meg tolt elégedve a közönséggel s viszont. De a nyári hónapok részvétlensé- gót aligha lehetne egyébre magyarázni mint az olyan viszonyok uralkodásának, melyek a közönség figyelmét egészen el képesek ragadni a színpadtól. A nyár derekán ugyanis a képviselővá­lasztások szenvedólyességei nem bírtak érdeklődést kelteni közönségünk részé­ről a színpad iránt. Tóth Béla színtársulata nem állja ki a versenyt Beődy ével. De fölösleges is az összehasonlítás, amennyiben Beődy Grábor Gryőr városának úgyszólván ren­des és kegyelt társulata, Tóth Béla pedig a vidéki városokban fölváltva jelen meg s nincsen súlypontja, mely a társulat szervezésére is emelően hatna. így vau ez minden vidéki színtár­sulatnál , mely nem vallhat magáénak egy művelt közönségé. várost egészen, a hol szívesen látják, a hol édes ott­honra találnak, a hol a közönség lan­kadatlanul pártfogol s a hol az igé­nyek jó Ízlést s emelkedő haladást kö­vetelnek a rendes vendégektől. Tóth Béla legelőször jön Eszter­gomba. Sorban megfordult már a vidéki Az „EssUrgoa te Első szerelmem. Kicsi-piczi diák voltam, — Ott járhattam a normálba —, Mikor belebolondiütam, Egy csinos kis barna lányba. írni tudtam, ergo Írtam Egy rózsaszín levelecskét, He oh fatum! rajtacsiptek, S kaptam érte jó nagy leczkét! Eltiltották, hogy ne merjek Soha még csak rágondolni. Keservesen megsirattam, S alig tudtam meghódolui. Aztán később, lassan, lassan Ki-kiverték a fejemből, Elfeledtem és pára lett Az én első szerelmemből. És azóta hány leánynak Esküdöztem már szerelmet! _... Egy-két hétig, aztán vége M inden esküm párává lett. Szőkét, barnát mind feledtem, Soknak a nevét se tudom; De a z t a kis barna lánykát Elfeledni solise fogom. Lányi Adolár. Künn a szabadban. — Kovácspataki tárcza. — Reggeli nyolez óra volt, midőn öten egy könnyű sajkába telepedtünk, hogy a re­mek Kovácsi-patak völgyébe ráuduljuuk. Groudosan elhelyezték csónakunkban a nélkiilözhetlcn utitársakat: a néhány kiló gulyásra szánt húst, néhány palaczk szőlő­nedvet, kisebb meuuyiségű savanyúvizet és efféléket, elfoglaltuk helyeinket. Kezeimbe ragadtam a kormány zsinegjét, vezényeltem. Az evezők működni kezdettek és mi néhány perez alatt alatt a büszke Dana széles, sima tükrére szálltunk. Horgonyt vetettünk; kiemeltük épen maradt málháukat, igazságosan felosztottuk a terhet; felkértük a jó atyafit, az őrt, ügyelne kissé csinos külsejénél fogva vala­kinek könnyen megtetszhetőjármüvecskéukre és vígan dudolgatva tanyát kerestünk. Önkénytelenül a jámbor Aeneas és tár­sai jutottak eszembe. Mint ezek, úgy mi is elhelyeztük, midőn már szárazon valánk — edényeinket- felállítottuk a bárom lábú vas­eszközt; ketten elindultak fát keresgélni, a harmadik — vizet meríteni, inig ketten a tábor kincseit őrizték. Néhány perez és raiu- deu elkészült. Szerencsére nem lévén köztünk sem Vitekins, kinek csak a pávavelő és fülemile- nvelv Ízlett; sem olyanféle hős, ki asztal­feletti vitézkedését csak akkor véli befejez- hetőnek, ha legalább félborjút, néhány ludat ré'czét, fontokra menő keuyér-menynyiséget juttatott zsákmányul táplálkozása zsarno­kának : — mindnyájan kiengedtünk. Gondolkozni kezdénk épen az illatdús fiumei gyártmányok bodor füstje mellett, mit tegyünk, hogy felfelé ne kelljen még e tö­redékek terhét is vontatnunk : midőn a nyu­godtan álló fák sorai közül, legelő állatok cseugetyűiuek hangja, és a pásztor nógató szavainak viszhangja hatott füleimhez. — Dél vau — jegyzé meg a társaság egyik tagja. — valószínűleg itatás végett közeledik valamely csorda a Dunához. Számra mintegy negyveu drb. vékony falusi tehénke mutatkozék, utánok a pász­torral, ki megpillantván bennünket, dicsé­retes buzgalommal igyekezett kissé félreté- riteni a csordát, azután megállott, tiszte­letteljesen meg emelé kalapját és alázatos haugou „Dicsértessék“-kel köszöntve, — a „dél-ebédhez“ jó étvágyat, s a „kifáradás illán“ pedig, jő pihenést kiváut. Őszülő fürtjei, ráuezos arcza, tört fé­nyű szemei, görnyedt alakja, lassú, óvatos járása bizonyságot teszuek a felől, hogy keuyeréuelr javát elfogyasztó, munkásságá­nak adóját már nagy részben lerová és a meghatalmazás, melynek alapján igényt tá­maszthatott az életre, rövid idomulva meg fog fosztatni érvényességétől. A csorda reudben bocsátkozott alá a vízhez és kioltá szóraját. Kérdeztük az öre­get, hogy elvégezte-e már ebédjét ; mire vidorabb, erőteljesebb haugou válaszold: — Nem. kérem alázatossággal. Ebé- decském, még tarisznyámban hordozom, mert ma semmi étvágyat hozzá nem érez­tem. Pedig reggolizni se szoktam. — Talán egy kis meleg étel fogizleni — raondá egyikünk : vegye a tálat és mi benne van, költse el jó étvágygyal. Csordájának Rittyentett, s letevón ka­lapját és szűrét, átvette az odanyujtótt tá­lat és tisztes távolban leült. Közelebb szólítók az öreget, hogy pa­naszolt étvágytalansága csak tárgy hiány bői magyarázandó, összes íenmaradt ételünket rendelkezése alá bocsátottuk, biztatván, hogy csak egyék, és hogy könnyebben csússzék, Ízlelje meg a borunkat is. Hallgatagon, vagy legfeljebb szakado­zott mondatokban, röviden adva válaszait, ült eddig a jó öreg. De A bor lángjától fölolvadt a szív, Mikent a jég beszéde csermelyen. Beszédes Ion, de nem fecsegő; vála­szoló,' de nem szóvivő. A bor csak kulcs volt, mely meguyitá előttünk jó szive, tiszta lelke, egyenes őszintesége és szennynélküli becsületessége kincses ládáját, — Nagy-Sarlóban születtem — kezdé a jó öreg — de fiatal voltara még, midőn Kövesd községébe jutottam, melynek most pásztora vagyok. Ott is házasodtam és negy- veulcét esztendeig éltem szegény jó felesé­gemmel, kit sz. Mihály előtt két héttel lesz egy éve, hogy a temetőbe kísértem. Áldott lélek volt a szegény. Csekély couventióm- ból és 40 frtnyi béremből mindig elégedet­ten éltünk. Keresett ő is napszámmal va­lami keveset, és mi boldogok voltunk. Cse­lédekkel nem áldott meg a jó isten ; de azért mi soha se zúgolódtunk. Most ma­gamra maradtam. Hatvan három esztendős vagyok; 43 esztendeje pásztorkodom, de még sohasem voltam boldogtalan, mert ke­véssel megvagyok. Ez a pipa, melyet téus uraim, kalapomnál látnak, melyet ezelőtt 8 esztendővel, Esztergomban vásároltam az egyedüli jóságom. Mielőtt reggeli G óra

Next

/
Thumbnails
Contents