Esztergom és Vidéke, 1881

1881 / 59. szám

Esztergom, III. évfolyam.

Városi és megyei érdekeink közlönye.

Előfizetési ái a:

egész évre

...................................................Ö frt. — krf

él évre . . . 3 „ — ,

évnegyedre ......... 1 , 50 ,

Egyes szám: 6 kr.

Az eldlizetési pénzek az „Esztergom és Vidéke“ kiadóhivatalához, Széelienvi-tér 35. sz. intézenddk.

Megjelenik :

heten kint kétszer

vasárnap és csütörtökön.

Nyílttól- petit, soronként, 20 kr.

Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek.

A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez,

J^ŐRINCZ-UTCZA ^O. SZÁM ALÁ,

intézendő!;.

Kéziratokat nem adunk vissza.

lőkép fölfegyverkezve s erős versenyre készülve találnák valamenyiöket.

Ajánlom a fölvetett eszmét az esztergomi hölgyek szives figyelmébe.

Egy nő.

Sétatereink ügyében.

— Levél a szerkesztőhöz. —

T. Szerkesztő ur.

Becses lapjában több ízben olvasok egyet-mást sétatereink elhanyagöltatása felől. Igazat adok a folytonos felszólalásoknak, sőt tovább megyek és ki jelenteni, hogy daczára remek vidékünknek, daczára annyi sok szép természeti szépségünknek, városunknak még sincsen valamire való sétatere.

Fölséges erdeink, viszbangos völgyeink, kristálytiszta forrásaink alig néhány félórányira fekszenek városunktól s mégis kirándulunk a szomszéd megyebeli berkekhez és patakokhoz, sőt Visegrádra is, azt keresni, a mivel mi is bőségesen el vagyunk látva: szép természetet.

Városunk lábát a szőke Duna mossa ; a kettős viz között fekvő sziget rut kerítéseivel és mindenfelé elterpeszkedő kukoriczásaival s egyéb rétjeivel pedig csak épen annyit enged a közönségnek közhasználatra, mennyi két méternyi széles járó útra köröskörül kitelik.

Közelségénél és kellemes helyzeténél fogva még a sziget volna leghi- vatottabb összes közönségünknek rendes sétahelyül szolgálni. És mégis mit tapasztalunk ? Azt, hogy a közönség épen

semmit se törődik sétahelyénok szépítésével s fölszerelésével.

Alig van néhány tisztességes pad, hova letelepedhetnénk s az ültetvények őrzésére s az utak vigyázatára még egy szerény őrállomás rendszeresítéséhez sincsen képesség.

Népkertje majd minden valamire való városnak van, hova a nagy közönség üdülni és szórakozni siet, s hol a társadalom minden rétege találkozik. Nálunk nincsen.

Érdeklődés, sőt bizonyos kötelezettség a közséta-helyek föntartása és gyarapítása iránt mindenütt van. Csak nálunk nincsen.

A tikkasztó nyári hónapok elől tehát a legközelebb eső sétatereken senki se keres menedéket, mert a sétákat igen is elhanyagoltaknak vagy legalább is szörnyű kezdetlegeseknek találjá.

Hát ennek maga a közönség az oka, mely közönye által önmagát fosztja meg a kis természet üdítő ajándokai megvet ése miatt.

Vannak sétatér- szépitők, sétatér föntartók, a kik egyesülve dolgoznak már évek óta a szigeti sétatér folytonos művelése és csinosítása körül.

Évenkiut sok uj fát ültetnek ki, gondozva régieket s szorgalmasan ka- vicsoztatva ésöntöztetve az utakat, hogy a nagy közönségnek módja és tehetsége szerint kellemes szórakozási helyeket szerezzen.

A nagy közönség azonban nem igen törődik sétatérszépitő egyesületükkel ; sőt még tudomásul se igen veszi, hogy városunkban a többi pangó egyesület mellett egy ilyen törekvésű is léteznék.

Női iparegyesület.

— Nyílt levél az esztergomi hölgyekhez. —

Részletesen megtekintettem mindent, a mi a fővárosi országos nőiparkiál- litásra ment városunkból s habár több kísérlettel magam is a kiállítók közé tartozom, mégse nyomhatom el meggyőződésem szavát s a kiállításokra átalában csak nehezteléssel tekintettek vissza.

Nehezteléssel láttam ugyanis, hogy megoszladozott és elszigetelt társadalmi viszonyaink leginkább ott torolják meg az összeség érdekeit a hol egyetértő munkásságra, vállvetett összetartásra s kölcsönös harmóniára volna szükség.

Szórványosan s elvétve találkoztunk kiválóbb művel, mert a kiállításról az esztergomi hölgyek legnagyobbrésze egészen visszavonult.

Reményiem, hogy nem fogják zokon venni ha igazságos vallomást teszek s kinyilatkoztatom, hogy kiállításaink nagyrészt iskolai gyakorlatok s jó akaratú szárnypróbálgatások voltak. Pedig minderről egész máskép kellett volna nyilatkoznunk, ha az esztergomi hölgyek szépen egyesülve, egymásra hatva, egymást megbírálva, egymást segítve és egymást oktatva léptek volna síkra, versenyezve a jobbért, a szebbért.

Udvarias túlzásnak merem nevezni az oly fajta állításokat, melyek az esztergomi hölgyek kézimunkabeli szorgalmát magasztalják.

Mert szabad ott erősebb bírálattal fölfogni a viszonyokat, hol a képesség mindig nagyobb, mint maga az eredmény s hol a visszamararadást nem a

Dalaimhoz.

Olvasgasd e könyvet, életem vau benne, Szerető szivemnek múltja és keserve.

Sok helyütt, ajánlom csak lapozzál rajta, Mórt busitua téged a fájdalom hangja ? Tavaszi kék égre mért a gyászos felleg, Hol a kin, gyötrelem villámi teremnek ? Szenvedés, búbánut, mért gyötörne téged, Korai még tudnod, hogy milyen az élet.

Ob, bár soh’se tudnád, bár a szenvedések Örömtelt pohara soh’se volna részed ! Legyen a te élted, egy borongó álom, Miből az ébredés keze föl ne rázzon.

Tépjed a rózsákat és ne tudja lelked Rózsa helyett soknak, hogy tövise termett. Álmaidnak tüudér rózsaligetébe A való orvkézzel bár soha ne lépne.

Én is voltam eg\kor, mint te jó szív, boldog, Nem nyomták vállaim mindennapi gondok: Tavaszi pillangó, gyermekkorom álma, Mintha déli bábos pusztaságon állna; Háuykodó szivemnek múltja és szerelme Mintha regebeli váromladék lenne,

És e romok, között úgy hangzik az ének, Mintha sírok mélyen hárfát pengetnének.

Sokszor néma éjen nem lehet pihennem,

A puszta romok közt jár, audalog lelkem, Azt találom Írva minden piczi rögre : Legyek én száműzött, elhagyott örökre.

tehetség és képzettség, hanem a társadalmi elzüllés eredményezi.

Ha hölgyeink munkaképességét tevékenységre akarnók váltani;ha a női ipar terén nemcsak valóságos iparkodást, hanem nemes versenyt óhajtanánk: ha házi szükségleteink nagyrészét nem külföldi piaczokról származó drága czikkokből, hanem szépnemünk gyöngéd kezei után akarnók megszerezni: ha a női ipar iránt állandó érdeklődést óhajtanánk kelteni s végül ha több szegény módú becsületes leánynak tisztességes foglalkozást és jövőt akarnánk teremteni épen a női kézimunka gyümölcséből; akkor tisztelt társnőim alakítsunk olyan egyesületet, mely a háziipar s magasabb női munka oktató iskolája, szorgalmas műhelye s dúsgazdag boltja ; mely idehaza készíti el azt, a mit eddig külföldről vásároltunk s mely az egész közönség megkeresései- inek is szívesen eleget tenne.

Egy ilyen értelmű női iparegyesületet óhajtanék Esztergom számára. Az eszme azt hiszem van olyan életrevaló, hogy a kivitel módozatai ne okzzanak sok akadályt.

Álljanak össze Esztergom előkelő hölgyei s megvitatva körükben az eszme életrevalóságát: állítsák föl mielőbb a nőiparegyesttletet.

A nőiparegyesülefc egy intézményben egyesítve iskolát, műhelyt s raktárt nyitna s ellátná egész városunkat és vidékét jó Ízlésű s jutányos házi ipaczik- kekkel.

Akkor azután, ha megint próbára tennék az esztergomi hölgyek képességét és képzettségét a női kézimunkák terén, akkor azután elkészülve, kelHogy mikor születtem igy beszélt az átok : Ne találjak sehol nyugtot, boldogságot. Czéltalan bolyongás legyen az én éltem ; Keressem az üdvöt s soha el ne érjem !

Hogyha néha- néha zöld mezőbe járok, Körülöttem nyíló mezei virágok,

Hogy reszket a lelkem nem szabad letépnem, Szemem ott bolyong a távoli tűzfényen . . . Csillogó reményem s a fölébredt vágyak . . Messze dél szigetre, szebb hazába vágynak . . Halo vány dicsőség, bolygó lidércz lélek, Követlek, tudva bár, hogy én el nem érlek.

Olvasod e köuyvet, a fájdalom hangja Csendesen dobogó szived ne zavarja,

Sokáig küzdöttem, hittem és reméltem,

De a boldogságot soha el nem értem.

Majd ha te eléred, s üdvöt adó szárnynyal, Szerelem tiiudére gyöngéden beárnyal, Emlékezzél arra, kit nyugtalan lelke, Elűzött, elhajtott távol idegenbe.

Lévai Sándor.

Az iránytű.

Már délutáni négy óra volt ; a sűrű köd miatt homály borította a falut, és Jau- csi még mindig nem tért vissza.

— Hallod-e apjuk, mi lelhette azt a fiút? Reggeli nyolcz órától fogva délutáni négy óráig oda marad, mikor az út alig több egy óra járóföldnél ! Azt se tudom, mitévő legyek, úgy szorongatja a szivemet hogy azt a fiút valami szerencsétlenség érte.

Kocsis gazda szótlanul hallgatta felesége aggodalmait. Eddig csak szidta Jan- i csit, hogy olyan sokáig elmaradt; de most már maga is azon kezdte fejét törni, hogy mit kellene tennie fölkeresése végett.

— Nincs nyugtom apjuk — szól ismét az asszony — a míg elő nem teremtjük valahounau a mi szegény Jaucsi fiun- kat. —

— De hova menjek hát, merre keressem ?

— Hát bizony egymagábau sehova, mert én is kenddel megyek.

Ezen pár szó váltása után nagyot hallgattak. Azután megint csak az asszony szólalt meg :

— Hát ha az öreg Mihály bácsi most is tudna valami jó tanácsot adui ? Jó volna megkérdeznünk.

— Biz az nem ártana — feleié nyugodtan a gazda. Erre mindaketteu rögtön Mihály gazda háza felé indultak.

Útközben arra is szerettek volna vigyázni, hogy Jancsi az alatt nem megy-e haza; de a rövid úton annyira besötétedett, hogy öt lépésnyire sem lehetett látni. Csak a nevét kiálthatták egyremásra.

—■ Hallod-e szólalt meg egyszerre az asszony egy-két lépéssel előre siető férjéhez, — hát hová mégy arra ? hisz itt jobbra kell befordulnunk abba az ihczába.

— No-uo, feleség ; hát annyira megzavarodtál már, hogy itt keresed a Tokai utczát, mikor itt még csak a Sértiélc háza vau.

— Micsoda ? hisz a Sértiélc házát már elhagytuk.

Tűuődéstík közben valaki megszólítja őket: Kiaz ?

Mindaketteu megrezzeutek a hangra pedig legott ráismertek Orbánéit Pistájára’

— Mi járatban vannak kendtek? kérdé Pista, miután megismerte Kocsisékat.

— Nem láttad Jancsit ?

— Nem éu.

— Talán csak őt keresik ?

— A Jancsit bizony — szólt Kocsis né elszomorodott hangon — már reggel óta oda van, valami baja esett.

— De hát most hová készülnek ?

— Az öreg Mihály bácsihoz. Talán ő adhat valami tanácsot, Jöjj el velünk Pista te is; az Isten is megáld érte. Ezzel a szóval a Jancsi kesergő édes anyja meg is indult.

— De talán csak nem arra megyüulc ? kérdé Pista.

— Hát merre ? szólt a két öreg csodálkozva.

Pista csak nézte őket s kis idő múlva igy szólalt meg :

— Ejnye, ejnye Kocsis gazda, magok még a saját tulajdon falujukban is eltévednek. Hisz a Tokai-utczát már elhagyták.

A bárom összeuéz, mintha valami esoda történt volna velük. Az öregek magukhoz sem tértek egészen, csak követték Pistát.

Pista felfogta a dolgot. — Nem bo- szorkáuyság biz’ az. —szólott aztán, hogy szépítse egy kissé a dolgot, ilyen ködben könnyen megesik ez az emberen.

Mielőtt még az utczába fordultak, Ko- csisué többször kiáltozta Jancsi uevét. Pista azonban jobb módját találta a dologuak : annak rendje szerint szájába illesztette ujjait és olyant Rittyentett, hogy csak úgy , rengett belé a ködös levegő.