Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 3. szám
Bécsi levél. A jégen . . . — Tükördarab. — Tetszik-e tudni, ki a legeslegmegtántorithatat- lanabb duúoorata? tjgy-e bár a tél? ő az egyenlőségnek miudig bíí barátja, s dühöngő ellensége a hivalgásnak. A milliomos csillogó palotáját, a koldus időette viskóját |g}L,.takaró alá temeti, „a természet homlokáról minden szépet leragad/ mert nem tűri, bogy- a tarka mező szebb legyen a kopár csúcsoknál, a rózsa a „Stinkblume*-nél, a „feketén bólin- gató* eperfa a meg nem énekelt igénytelen fűzfánál. Istentelen társa sivitva kapja ki az éhező fázók kunyhóiból a jaj kiáltásokat s rémesen zúgja azokat a pattogó kandalló mellett boldog emésztésnek ör- vendők fülébe. Felhő coulissái mögé zárja a kérkedő napot, jég pánczélja szorítja a hivalgó folyam hullámzó kebelét s gerendákat nyilván azért nem húzott alája, mert mostanában csupán a société „tejföle* jár oda fitogtatni magát. De ezek meg túljártak az eszén s az által, hogy az „Eislauf Vereint* szárazra fektették, szét- törhetetlen gerendákkal biztosították kedves valójukat nem ugyan a kellemetlen „eshetőségtől,* hanem holmiféle csurgósan meglepő beszakadásoktól. Itt bomlik azóta a többé kevésbé „kékvér* aprajanagyja, kólója virágja, kikiricscse nefclejtsse (mert hát ilyen is van.) Kályha mit ér? mitér a meleg szoba nekem? Jeget kíván, a jégért ver szivem! Ki fogja lábamra srófolni korcsolyámat? ki fog vezetni? ki fog erre, meg arra a „Kunsztra* megtanítani? ha leesem ki emel majd fel? Oh még mennyi van. De hát istenem ki tudná mind azt elősorolni, ami egy 15 — 22 éves leány agyán czikázik ilyenkor keresztül. Elég az hozzá, hogy mindez ép oly kínzó lurdalás rájok nézve mint a milyen lázba ejtő kegyetlenség a „rettenetes papa* marasztaló kívánsága. — Mindegy 1 Juszt is elmegyünk a mamával. S el is mennek . . . Magas sarkig érő bundába ponált portás nyájas mosolylyal erőlködik a közeledőket üdvözölni, de oly rosszul áll angol pofára fejtett physiognomiájá- hoz, hogy akaratlanul is nevetésre ingerel, mitől azonban nagyfejtí botjának respektusos emelgetése olykor meg is menti őt. Tanult emberséggel tér ki azután az útból s a mennyire ezer féle igénybe vett mosolygása engedi, minden élőt kimosolyog a jégr* hol a szikrázó szemek, a fogak vaczogása és csikor- gatása, a vadul iramodó démonok összeütközése, az elesettek jajgatása hatalmasan emlékeztet a bibliai pokolra s talán közéjük sem elegyednék, ha egy „elbukott* angyalokból álló áramlat be nem sodorná e fagyos pokol sikságos közepére. A gyenge dongáju nem, mely előbb mint valami háremhölgy csak rubintos orrát engedte láttatni kigombolódzva délczegen kanyarog választottja karján, büszkén mutatva, hogy ő gyakorlott már a „sikamlós utakon.* De minthogy nincs szabály kivétel nélkül, hát bizony itt is csak akad olyan, ki a természet mostohasága miatt galant gavallérra szert nem tehetvén egyedül kénytelen vánszorogni, tapogatván megütött helyeit, gyógyító balzsamul pedig a hideg természet s a még hidegebb világnak viribus unitis facsarta könnyeit hullatván reája. A hatalmas kör szélein testhez álló padok csücsülnek Egy imádságos könyv elbeszélése. A ház ősi barátja vagyok! Már alig emlékszem, mikor szereztek meg. csak arra, hogy az nagyon régen volt. Akkor még uj, szépen kiczifrázott, aranyozott ruhát viseltem, melyen nagy, drágakövekkel kirakott kapocs díszelgett. Oh én akkor nagyon szép lehettem, mert sokszor sóhajtozott igy egyik másik Vendég : Oh ha nekem ilyen könyvem lenne ! Éreztem is fontosságomat, mert mindig az asztalon pompáztam, mig a többi könyv csak a könyvtárban pihent. " 1 Azóta bizony kiestem a dicsőségből. Szép ruhára dísze lefosztott, a gazdag aranyozás lekopott s az idő meg a sok forgatás feli ér lapjaimat barnává festette —-------No meg a sok könny is, mivel benedve 'sitették lapjaimat minduntalan, mert ebben a családban nagyon sokat sírtak. De csak az asszonyok. A férfiakat igen ritkán láttam; nagyon zord, hideg emberek lehettek, mert mindig kerültek engem. Ha kezükbe is vettek, csak akkor mikor elkerülhetetlenül szükséges voltam, no mint kereszteléskor, esküvőkor, temetéskor. Csak néha láthattam Őket. Az egyik mindig a fegyvereit vizsgálta, gondozta; a másik örökkön könyvekkel kezében, komoly homlokkal ült mellettem s engem figyelmére se méltatott ; a mostani mindig aranyait olvassa s számitgat magában imádkozás helyett.------------1 De az asszonyok azok forgattak, azok s okat imádkoztak belőlem, sokat 8 őszintén ; hányszor menekültek hozzám kisírni magukat s távoztak könnyebbült szívvel-------— D e egyik sem szeretett úgy engeraet miut az a halóváiiy arezu asszony, kit nemrég vittek ki örök nyugalma helyére. Ismertem mint kis gyermeket, szegény édes anyja, ki szintén olyan halovány aez- szony volt, mint ő lett, később sokszor tanította a kis csintalan leánykát belőlem imádkozni. Olyan szép rózsás arezu, mosolygó szájacskája, s okos kék szevéghetetlen türelemmel. Legyetek üdvözölve jó ló- czák, ha távol az érzékességtől egy szegény ujoncz kisasszonyt nem átalotok öletekbe fogadni ! Hisz nem ingyen kivágják ők ezt, ők viszonyától dermedt tagjaitokat melegítik föl (bátorító garde mon- sieur hijában) Ezek sóvárogva szokták lesni a „páros kiállhatatlanok* bukásait, melyek a kárpótlás couponjait gyűjtögetik számukra. Mennyivel boldogabb az a kis „hallhatatlan,* kit öten hatan szaladnak mamája karjaiból kiszakítani, hogy kirepüljenek vele a láthatárból, s hogy megtanítsák Őt a jégbe be Írni e szót: szeretlek..... Oh a hetvenes évek nem hiába karolták fel úgy a jégsportotl Aunyi szivet bizonyosan összefü* az, mint a csattogó liget kábító illata, titkos homálya.... .... A körül rajzolt kis leány elbizakodva készül a végzetben teljes „szeretlek*-re. De puff! De mégsem. A mentő karok ideje korán érkeztek, hogy kimondható részeit érintkezésbe ne hozza a kimondhatatlan közeggel (megfordítva akartam mondani.) Eközben megtágul a korcsolya szíj, azt pedig meg kell kötni. De hát hogy hagyja ő a lábát megfogni, hisz még a mama is ide néz, aztán még az emberek is, aztán még ki is nevethetnék, aztán.... — Ne bántson !... Nem hagyom.... nem hagyom...! (Oh te kis bohó jégvirág, majd hagyod egy pár év múlva !) — De hiszen leesik . . . — Hát kösse meg no, nem bánom, de izé... azután... de .... vigyázzon! S a mama mindezt nem látja, mind ezt nem hallja. Hogy is látná, hogy is hallaná, mikor raeg- merevült tagjait ruganyositja a langyos levegőben, miközben az udvarlók visszaverhetetlen ostroma ellen veszélyben forgó szivét egy rés pulyka-mely- lyel s néhány palaczk sörrel sánczolja el. Majd egy czigarettára gyújt, s megelégedetten gondolja magában: igy ni! most már operálhattok. A szomszéd asztalnál egy ékes hölgy-koszorú kerepelője alatt csitteg-csattog, pitteg-pattog, ripeg-ropog minden élőnek és halottnak becsülete, még gyermekkori botlásairól is letépvén a feledékenység rózsás fáty- lyát, nem is gondolva arra, hogy azalatt leánykájok is megbotolhat, sőt el is eshetik odakünn, hiszen oly síkos az ut. De ő csak hadd mulasson. „Vipera* apja, tudja isten, mikor engedi meg neki, hogy megint ide jöhessen. Oh azok a férjek, ezek a ty- ranusok! Csak zsarnokoskodni tudnak rajtunk szegény elnyomottakon. (Pedig azt mondják hogy pa- pucs-kaurmáuy alatt van. De hát igy nagyobb a figura.) Odakünn pedig t. i. a jégen tipeg a sok liba, akarom mondani csak úgy tipegnek mint a közmondásbeliek s még abban is hasonlítanak azokhoz, hogy olyik egy lábon hallgatja a fölharsogó muzsikát. A guuárok didergő gágogással terelik egy falkába s a korcsolyázás művészetének bájos kandidátusait s a halhatatlan beavatottabbakat gyöngéd tapintásokkal készítik elő a nagy heccet ígérő „Gánse- marschra*. — Egy ! kettő ! ! három ! ! ! .............s egy, k ettő, három már „röpképtclen* az az kevésbé tudományosan: leüttetett picziny lábáról, a mi azonban mit sem tesz legfittebb jóízű derültséget kelt boldog — körülményeit felforgatván és behavazván. À jégen szabad potyogni, nem úgy, mint a viielt padmei voltak, melyekkel figyelmesen nézett édes anyjára, amint az iston magasztos eszméjét magyarázta. Hányszor kérte édes anyját hogy mutassa meg, hol vannak az angyalkák, ő szeretne velők beszélni, hogy összecsókolná, összeölelné Őket épen úgy mint az édes anyját, ki örömében könnyezve öleié gyermekét, egyetlen örömét éltének-----------Il yen vig leányka volt az, kiró! beszélni akarok kiskorában. Oh s milyen szomorú asszony lett belőle. Mind, mind szomorú asszonyok lettek ebben a családban — — —• De hol is hagytam el. A leányka nőtt, fejlődött s amilyen siép gyermek volt, oly gyönyörű hajadouná vált. Öli én nagyon sokszor láttam Őt, igeu igen sokszor. Nagyon szeretett engem, különösen azóta voltam egyetlen kincse, mióta szegény édes anyja meghalt. Ott voltam én is a haldokló ágyán s belőlem imádkozva, intette leányát minden földi bűn elkerülésére s engem adott neki mint örök hű tanácsost. — — Azóta sokat forgatott imádkozva belőlem. Nem múlt el egy vasánap sem, hogy vele ne menjek a templomba, s tanúságot tehetek arról, hogy a legbuzgóbb imádkozó Ő volt-------— D e uj események következtek. Többször kezdtem már észre venni, hogy az én buzgó imádkozóm néha ide-oda pillautgat a lapon, anélkül hogy tulajdonképen olvasna ; csak néz egyre, mintha nem merne feltekinteni rólam, de kinek másfelé kalandozik az esze. Ha felpillant is néha, rögtön lesüti újra szemét s halvány arcza lángba borul. Erősen gyanúba vettem egy átellenünkbeu álló ifjút, a ki egy idő óta, — tán csak ugy történetesen — az oltár helyett miudig felénk néz. Lelkes arezu, értelmes tokintotű fiatal ember volt, de éu haragudtam reá, mert elvonja szép olvasóm figyelmét rólam. De ki tehet róla, ha ő csak ugy történetesen mindig egy s ugyanazon templomba jár volünk ; történetesen mindig oly helyre jut, hol mindig ellenünkben van ; történetesen akkor megy ki, mikor mi, s történetesen akkor kapja fel a kisasszony kendőjét, mikor más még észre sem veszi —. — — S végül csak ugy történetesen a kisasszony egyszer azt a lón, hol ha nekigyújtott tánczósával függélyes irányát a sors szeszélyétől valami pelengérre állított halandó elveszíti, azon „estély* hajas homlokára nyom akkora ,eltörÜlhetej;ien bélyeget* mint-a mokfcora cotilldn- jegyet fecskpfarkú imádójára bigygyesztett az Imént. Itt nevetünk ha elesünk, ott jajgatunk fölötte ; ott a rettegés tárgya itt mulatság. Hja, jégen Vagyunk ! Azután hát nem is oly nagy baj az a leesés, sőt gyakran előnyös is, lévén az ismeretségnek eddig felül nem múlt megteremtője. Egy csinos fiatal ólálkodik egy teljesedő Pygmalion körül, kinek már régen szúija szemét az a kis kipödrött bajusz. Szerelne vele — korcsolyázni. De hát hogy az ördögbe szólítsa meg? A gyáva! Megvan! Leesik. A másik pillanatban gyöngéd fogást ejt rajta az esdett, a harmadikban pedig már mint jó ismerősök tűnnek el a „távol lenge ködébe.* Minden „jégvirágnak* van egy-ilyen karója, melyre tetszése szerint fonódhatik rá: tudják ők jól magukról, hogy esendők, hogy Őket támogatni kell. Épen rá akarom mondani az ament, midőn a hideg széltől pozsgás amoretté csókolt kis leány kiről azt pietykázzák, hogy az Öreg anyja leányának az unokatestvéije — merész kanyarulatokkal oly köröket és 8-sokat vág a jégbe, hogy ha a különféle bajokban szenvedő emberiség boldogítóinak meg- btívölt jelöltjei utána iramodva el nem söpörnék, érdemes volna talán még — homokba is bevakarni. Kedves látomány. Hova tekint, ott pusztul a köd, mert hóvá fagyva lába elé hull s nem is hiszem, hogy tizennyolez éves szivét nem burkolja oly vastag jég kéreg, mint a milyenen minden syphon vér veszedelmére epesztő rugdalmait cselekszi. Mig itt hasztalan sorvasztja magát az ember, az alatt kigyuluak a gyönyör lampiónjai s két emelvényről szórja villamos fényét a szerelem mesterséges holdvilága, mely méla ábrándba kezdi ringatni a hideg daczára neki melegedett lelkünket 8 rémes sietséggel nyargal tova egy egy liliomkarú menyecskének vagy ártatlan leánykának silhouetteje, némán integetnek a köröskörül gyökeret vert növendék fenyőfák s még a „dallos madár* sem marad el, melyet megcsalt képzeletünk egy trombita erdőből csattogtat elő magának s ha Howe Illést varró leánykák vitték a —• nem tóm hányadik menyországba, akkor Whitevel bizonyosan bájos „jégvirágok* halifaxoztak oda. Ily perczek tagadhatatlanul legkedvesebbek szerelmi kalandok és ábrándok szövésére. Meg kell azonban vallanom, hogy a férfiak ilyenkor vajmi hűtlenek. Bizonyságul hívom a szép nem minden állapotú egyedeit — a mennyasszonyok kivételével, kiknek ilyesmit hinni tiltja — a vőlegény. Egyszer itt, másszor ott „csapjuk a szelet,* itt mi kaczérkodunk azon „nömös* öntudatban, hogy a gyöngének az erőshez kell simulni, ha már egyszer „jégre vitték.* Élnek is vele széltében hosszában. Mindenik harmadmagával cselekszi a vidámság bájoló tagfintorait. Nem a száj, hanem a kéz beszél ilyenkor. Többet mond a hüvelyk újj egy gyöngéd nyomintása a kezünkben nyugvó patyolat kacsó tulaj- donosuéjának, mint hogy „ma hideg van,* többet mond ennél, a mutató ujjakkal alig érezhetően meg- telegraphirozzák az „igent,* a villamos fénynél százszor vakítóbb boldogságban forr össze a két kigyult alak s rakétái léketekben tör elő a hő szerelmi vallorózsát tette el emlékül lapjaim közé, melyről biztosan tudom, hogy az ifjú gomblyukában díszelgett. S hogy a történetessógeknek mikor lett vége, nem tudom, csak anynyit, kogy a kisasszony egy napon reszkető kezekkel s dobogó szívvel bontott fel valami rózsaszínű levélkét s viszont reszkető kezekkel, debogó szívvel irt egy másikat--------S azután egész nap engem forgatott s olvasott-e ? Kétlem, hogy valaki hinné, magam sem hiszem. De azután egy napon nagyon haloványan jött hozzám. Szemei ki voltak sírva s kezdődött nála is az a szomorú korszak, mely e család minden nőtagjánál be szokott köszöntem. Ekkor hozzám jönnek előttem öntik ki keblük fájdalmát, nedvesítik tele lapjaimat könnyeikkel. Belőlem merítik a vigaszt, az erőt sorsuk elviselésére. — Tudtam már mi van a jövendőben. E család mindegyik asszonya olyan ábrándos, költői szellemű volt s mindegyiket akarata ellenére kényszeritették férjhez. S mindegyik bennem találta fel azt a szilárdságot, mellyel sorsát viselte. No de egyik sem sirt annyit mint ez a mostani. Egész nap, sőt éjjel is előtte volta» s ő kezeit tördelve imádkozott belőlem, szelíd szemeit annyi aggodalom kifejezésével emelve az ég fölé! Hányszor csókolta össze azt a száraz rózsát, mely még mindig (s tudtam jól hogy holta napjáig) ott volt éltévé lapjaim között. Hányszor borult kétségbeesetteu reárn, s zokogott, hogy a szive majd megrepedt !-----------No de végül mégis hatott soraira vigasztaló balzsama s o is miut a többi séhajtva, halaványan, de megerősített szívvel lépett az oltár zsámolyára. Ott voltam kezében, belőlem mondotta el imáját, hallottam reszkető hangon mondott „igen“-jét------é p ugy mint a többi--------— Mikor az esküvés megtörtént az uj pár fölemelkedők. A közönség is felkelt helyéről helyet adandó az ifjú párnak. A szegény asszony mégegy- szer széttekiutett az oszló tömegen — — Egyszerre összerezzent, reszketni kezdett s engem kiejtett kezéből --------Ott volt a közönség közt halottnál sápadtabban az az ifjú is s nézett reá lemondó, megtört szemekkel-------—
