Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 87. szám
Többször befejeztük már a polémiát, de Haan ur sohasem szakította félbe. A mit múlt Tezérczikkében irt vagy Íratott, az szórni szóra rosszakarat és rágalom. Mindezekre már nem válaszolunk többé rendes rovataink között. Sokkal komolyabb czélra vannak hivatva lapunk rovatai, hogy sem azokat személyes gyűlölködésekkel töltsük meg. Lapunk hirdetései közt találják olvasóink védelmünket s a kimutatások meg győzhetik közönségünket, hogy Haan ur tentája: rosszakarat, tolla : rágalom s papirosa: aljasság. Az elmérgesedett ügyet tehát lapunk rendes rovatai közt ezentúl már nem élesztjük tovább. így követeli azt a jóiz- lés s a figyelemreméltóbb ügyek szolgálata. Ha azonban Haan ur mindezek daczára is folytatásra méltónak találja az elmérgesedett ügyet, ám folytassa. Becsületünk erélyes megótalmazásában mindig résen leszünk. Kaptunk mi már sok piszkolódást Sarkadytól is Haantól is, de mindezek kitűzött czéljainktól elriasztani nem fognak. Annál inkább fokozódik tetterőnk, mentői aljasabban támadnak ellenségeink s annál önérzetesebben emeljük fel fejünket, mennél hitványabbak a sértegetési módok. Haan űrtől sohasem tartunk. Tehetetlensége, gyarló ismeretei s üres szelleme nem képesek magasabb irodalmi igényeket kielégíteni. Lapja lehet egyeseké, de a közönségé soha. A közönség ma már nem kíván, hanem követel s a ki nem képes a modern kor szolgálatát teljesíteni, az vonuljon vissza. Szabadelvű, őszinte szellemű s egyenes nyiltságú irányunkat csak^ezután is folytatjuk. Irodalmi összeköttetéseinket még inkább fokozzuk. Lapunk élénk szellemét, sokoldalú változatosságát még inkább emeljük. És oda iparkodunk, hogy aljas ellenségünk, az Esztergomi Közlöny fölöslegessé, hiábavalóvá legyen téve mielőbb, mert eddig is alig volt egyéb, mint óriási sajtahibákkal megtelitett visszhangja s késedelmes pótléka a mi lapunknak. Részünkről tehát a keztyüt nem veszszük fel többé. Az elmérgesedett ügyhöz nem adunk többet. De arra kérjük városunk müveit közönségét, Elvész a hon, s gyalázva lesz neved, Mert elhagyád a vészben népedet. Fékezd tehát nagy lelkedet s haragját, Nem szív, a mely meg nem bocsájt soha ! Az istenek hatalmasabb, dicsőbbek S szivük még is nem olyan mostoha. Az isteneknek szívből áldozunk S ajándékot mi neked is hozunk. Oh jöjj, siess, ne hagyd csalódni szivünk, Ragadd kezedbe égi fegyvered ! Mutasd meg azt, szived nemes, szived jó, S hős tetteid jutalmukat nyerik. Ha jösz velünk, görög hős nemzetek Isten gyanánt tisztelnek tégedet. IV. Ennyit beszélt és rá Achill felelt : Hozzád illő beszéd volt mesterem ; Későre jár, hajnalba szólok én, Addig gondolkozom beszédeden. S aludni mentenek mindannyian ; S jöttek, mert reméltek, boldogan. . . Nagy Alajos. Erdélyből. i. Marosvásárhely felé. Kedves kis görbe ország ! Szép másik hazám, végre tehát láthatlak én is, ki képzeletemben már annyiszor megcsodáltalak, s úgy megszerettem benned azt a regényes, szép kort, melyet csak az Aba- fiak, Bethlenek, Kendyek tudtak méltón megalkotni. hogy az Ízléstelenségek s rendszeres rágalmazások megszüntetését szintén elősegiteni szíveskedjék. Mert Haan ur már olyan ponthoz ért, a hol a mocsár kezdődik. Ide pedig a közönség ne kövesse ! A Szerkesztő. A nő hivatása. A női kebel az ember első táplorrása ; Nő tanít az első gyermek-dadogásra ; Nő kéz törli le szemed legelső könvét : Nő remeg halálos ágyad lába mellett Akkor is, midőn a férfi férfi társa Sokszor Ilii vezére ágyát rég elhagyta ; Mert az ápolás nem férfinak való. — Byron. A nőnek gyönyörű világa, kimondhatatlan szép hivatása van. A család boldogitása, s a gyermek nevelés. Fájdalom azonban, hogy e szent hivatásnak nagyon kevesen felelnek meg kellően. Mert ferde nevelést adnak gyermekeiknek, a mi által egész életűket raegmérgezik. Sok anya azt hiszi, hogy boldoggá teszi leány-gyermekét, ha sorsához nem illő neveltetésben részesíti ! pedig épen ez által teszi boldogtalanná. Ma már szégyennek tartja egy 600 frt. évi fizetéssel biró szülő, ha gyermeke nem járhat abba a nevelő intézetbe, a melybe a legelső családok gyermekei járnak ; a városi iskolák szerintök már csak a földmivelők gyermekeinek valók. A zongora taníttatást a legszerényebb jövedelemmel biró szülék is annyira divatba vették már, mintha az az élet egyik legelkerületleuebb föltétele volna. Ez egy országos betegség már. Vaunak családok a melyek 50 forint havi jövedelemből 10 frt. zongora tanításért adnak ki. Hol vannak még a franczia órák s egyéb költséges tantárgyak, a mit a kisasszony szintén tanul. A család többi tagja nélkülöz, nyomorog ; de az anya vak szeretetébeu nem látja, hogy gyermeke jövőjére mily czéltévesztett nevelés ez. Mert ha az igy nevelt» szegény leáuy felnő, s arra a szomorú valóra ébred, hogy otthon nem lehet többé „kisasszony", s a zongora billentyűi helyett varrótűt kell rózsás ujjaival érintenie s fraucziául az apa „legényei" nem tudnak. Elégedetlenek lesznek; mert lelkűkben már a vágyak egész tengere hullámzik, mert szivökben a nagyravágyást kora ifjúságokban becsepegteté az anya. S a ^köznapi élethez hozzátörődui nem tudnak. Kérje meg az igy nevelt szegény leáuyt egy jóravaló polgárember, bizonyuyal kosarat ad neki ; de ha hozzá menne is, boldogtalanná tenué, az egyszerű férjet; mert nem tudná megszokni az egyszerű csendes boldogságot. De az egyszerű férj nem is kereshet neki piperére valót. Mert az előkelő neveléssel vele jár a gyermek pipere szeretete is. a jobb sorsú gyermekek után indulva ki, nekik is olyan ruha, oiyau kalap, stb. kell ; nem tudják még gyermek észszel felfogni, hogy a kit utánozni akarnak, azok igen magasan állnak fölöttük ; s a nő, az anya nem világosítja fel gyermekét ; de czi- czomázza őket inkább. „Mily szép mily elragadó vagy" mondja gyermekének, ha cziczomája egész pompájában látja őt ; — holott épen arról kellene meggyőzni elméjűket, hogy a szépség valódi diadala öuöufényében nyilatkozik. Hisz már Apelles is azt mondá egy kontár festőuek, ki Helénát túlzott pipere-öltözetben festé : „Mert nem tudád szépnek festeni, czifrasággal halmoztad el." Szerettessék meg velők a tisztát, a csinosát. Dicsérjék előttük az egyszerűt ; ismertessék meg velők helyzetüket, s értessék meg velők, hogy nem lehet utánozni azokat, a kiket a sors jobb anyagi viszonyok közt éltet. Műveljék lelkűket ; kedveltessék meg velők a nemökhöz tartozó gondokat ; vezessék az erény utján ; mutassák meg nekik a házi életben az igazi utat, s mindenek felett szoktassák őket a munkálkodásra. Akkor boldoggá tették gyermekűket. S nem kell félniük, hogy el buknak, ha a sors bármit is mérne rájok ; mert a munka fenfogja tartani minden csapás közepett. A nő, az anya feleljen meg szent hivatásának. Hozzon be egy Üdvös változást a nevelés körül, hisz a múltban is minden nagyszerű változás nőknél találta legelső forrását. Nő volt, ki Rómának vissza szerzé szabadságát ; nő vetett véget a decemvirek zsaruokoskodásának. Ha a nő annyi ezer—meg ezer népnek visz- szaszerzé szabadságát, boldogságát, a nő, az anya ne tudná boldoggá tenni gyermekét ? — Oh igen tudja, ha józanon gondolkozik gyermeke jövője felett s ésszerű, czélbozvezető nevelésben részesiti. Mert még ezt nem teszi, addig nem felelt meg ama szent hivatásnak, a mit a nőnek, az anyának követni kell. Bártfay Róza. Honvéd egyesületünk. Negyvennyolczas honvédeiuk egyesületében uj korszak állott be. A tisztujitás s a lelkesedés megújítása jelzi ezt az örvendetes korszakot. Hogy van-e jövője, jogosultsága és hivatása az egyesületnek, azt már egy vezércikkünk elmondotta. Ez úttal inkább csak azt akarjuk vizsgálni, hogy milyen módok szükségesek az egyesület felvirágoztatására. Az uj tisztviselők feláldozó buzgósága nem elég. A mostani tagok odaadó lelkesedése is kevés. — Hanem bele kell vonni az egyesületbe első sorban is miudazokat, kik a dicső eseményeket szolgálták s másodsorban mindazokat, kik'lelkeseú ui tudnak a szabadságharcz dicsőséges emlékeiu. Pártoló tagok gyűjtése legyen a második czél a mellett, hogy az egyesület hivatásának akar élűi. Bele kell vonni a mozgalomba a közönség mentői Égy egy Rolaud mindegyik, kiuek kardhegyén van neve, élete, becsülete, kiuek várába nem tért soha segély nélkül a koldús, nem hagyta el a vendég a nélkül, hogy szivét, vagy eszét is ott ne feledte volna — legalább egy időre, a mely két véletlen közül bizony egyik, vagy másik mindnyájunkkal megtörtént. Várban ugyan nem voltunk — s ezt éu kiválóan sajnáltam — de körülvettek benuüket miu- deuütt, a vendégszeretet olyan erős falaival, melyeknek emlékét nem teheti tönkre semmiféle Ucbá- cziusa feledésnek, s a „honi" ócsárlások Mitreuleuse nem hagyhat nyomot rajta. Aztán képzeljék ezt a szerencsét! Nappal Erdély legaranyosabb napja ragyogott be coupéuk ablakán s éjjel olyan tiszta holdvilág derengett a Maros, meg a Szamos partjai fölött, minő csak az erdélyi bérczeket világíthatja meg méltón. Nagyon természetes tehát, hogy nem aludtunk se nappal se éjjel. Tizen voltuuk együtt, mind dalos, vig fiú, a budapesti egyetem küldöttei, s csaptunk is olyan lármát, minő — mig a vén Sorbonuenak se vált volna szégyenére. Szegény couductour kétségbe volt esve ; megpróbált bennünket csillapítani, de nyomban készen voltuuk a replikával. — Konduktor bácsi igyék a pálinkánkból ! S mely konduktor szive nem lágyul meg egy ilyen hatalmas reakczió hallatára? Húzott is a szegény olyan kortyokat, mintha csak jó Bátori kék testőreit akarta volna illustrálui. De hogy hamis volt ez az illusztráczió, azt csakhamar szomorúan tapasztaltuk. Csúcsánál már nagyon be volt rúgva. A nap éppen kelőben volt, midőn vonatunk megállt a csúcsai iudulóház előtt. Természetesen mindnyájan felugráltunk, s kiszólva kocsinkból, először léptünk Erdély földére. Nincs az a nagy adag tinta, s uiucs olyan érzelem dús Dameufeder, melylyel megtudnám irai miud azt az érzelmet, mely szivemet mozgásba hozta annak tudatára, hogy én most lépek először a szép Érdél y ország regényes földjére. 1 Egy keveréke volt az a fájdalomnak, mely eszembe juttatá, hogy egyet — vagy helyesebben — egy valakit otthon hagytam, s aki most félszáz mértfolduyiről Isten tudja gondol-e rám, vagy sem; s másrészt örömmel töltött el az a szép erdős kősziklás vidék, melynek tövében a napsugár — akkor úgy hittem — nem találhat boldogtalan embereket. Hiszen olyan kedves, szalmafedelü házikók mosolyogtak felém, melyekben ily rakouczátlan, huszonhárom éves szívvel, mint enyém, nem kereshetünk már mint, csak boldogságot ! Már fütyült a mozdony, s éppen kocsinkba akarok felrohanni, midőn megáll előttem egy rongyos ember, dideregve a csípős reggeli levegőtől ; kalapját, melyen a havasok bozótja széles ablakokat vágott, fél fülére tartva, alázatosan mormol valamit, amiből uagyoa természetesen semmit sem értettem volua, ha segítségére nem jön kifejező arcz- játéka, s véghetetlen derangirt kosztümje, mely koldús voltának elég kiáltó bizonyítéka volt. Az olyan ember, akinek a szive uagyou csordultig vau auuyi váltakozó érzelemmel, miut az enyém, nem sokáig gondolkozik, s nem szeret számítani. Volt egy fél marokra való aprópénzem; ne éhezzen az első ember, aki Erdély határain fogad. Nesze bra- tye, csinálj magadnak jó napot. Majd a kerekek alá került szegény, mikor azt a töménytelen guruló piczulát megpillantotta : vonatuuk már az első kanyarulathoz ért, midőn visszanéztem Csúcsa felé, az én jámbor oláliom most már egy fadarabkával e kezében keresgélte a megbokrosodott aprópénzt, mögötte a csúcsai magaste- tejtí kéménytelen házikók, s a völgykatlan erdős sziklás begyei között mégegyszer visszamosolyognak reám Magyarország kéklő bérczei . . . aztán eltűnt. I minden, s szép hazámból csak jókedvő barátaim f maradtak velem. Be sem állt a szánk Kocsárdig. Valamelyik impertiuons nebuló — bizonyosan a pakktáskája fenekéről — egy kötet darokkártyát mentvén meg a közügynek, volt országos pagát ultimo, s huszonegyfogás, melyet a fel-felhangzó ének csak változatosabbá, de Nyári barátom kiapadhatatlan olajos . .. IC Folytatás a mellékleten.
