Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 70. szám
Esztergom, II. évfolyam. 70. szám. Vasárnap 1880. augusztus 29 én, Városi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési ár : egész évre ............................................G frf. — 1er. f el évre..................................................?> „ — „ évnegyedre............................................1 „ 50 „ E gyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren iutézendők. Megjelenik • hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Nyilttér petit soronként 30 kr. *“^0$ Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, SZÉCHENYI TÉPV 35-IK SZÁM ALATT, iutézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Kolozsvár után. Leverő hatást keltett az országos da- lárünnepélyen az a liir, hogy az esztergomi dalkör nem vesz részt a versenyben. Nem akartak hitelt adni a hírnek s okot kerestek, bizonyítékot kívántak. Elég ok, elég bizonyíték volt, hogy a dalkör éltető lelke, a karnagy, el se ment Kolozsvárra. Hogy is lehetne hát verseny nélküle, lenne bár az esztergomi dalkör mégegyszer annyira kitűnő. Az esztergomi dalárokat a kies Erdély lelkes fővárosában kitüntető ovátiókkal fogadták. Mindenki tudta, hogy a főszékesegyház legkitűnőbb erőiből, valódi művészekből s kiváló zenészeti műveltségű urakból létesült a dalkör, szerzett koszorút s vívta ki az országos hírnevet. Elvárták tehát, hogy tehetségükhöz méltóan részt vesznek az országos dalárversenyen. Nekik kötötték a legszebb koszorút, ut- jokat virágokkal szórták be, a hová mentek nyájas szeretet mosolygott feléjük és az esztergomi dalkör még se versenyez. Mi volt oka a visszavonulásnak? Mi volt oka a tétlenségnek ? Nem a dalkör tagjain múlt. Azok megtették a magukét. Szorgalmasan tanulmányoztak, lelkiösmereteseu készültek s lelkesedéssel várták a verseny napját. Hanem egészen más természetű rugók működtek közre, hogy a verseny abban maradt s Esztergom egy koszorúval szegényebb. Több oldalról hozzánk fordultak, több részről levéllel kerestek föl, hogy mondjuk el a visszavonulás okát. Valamennyi kérdésre csak most felelünk s habár kötelességünk a nyílt kérdések fejtegetése, mégse örömmel indulunk a válasz megadására. Nem akarunk senkinek se keserűséget okozni, de nyilatkozni már mégis elérkezett az ideje. Az országos figyelemmel várt verseny az esztergomi dalárok részéről nem azért maradt el, mintha az út nehézségei s egyéb marasztaló körülmények miatt az egyesület verseny- képes testületben níég nem jelenhetett volna. Azért sem, mintha a dalárok a tűzpróba követelményeinek, a szigorú bírálat legmagasabb igényeinek meg nem feleltek volna. Az okot egészen másutt keressük. A dalárda derék karnagya, Hellovits Fe- rencz ur az esztergomi ’Társadalomnak már annyi szolgálatot tett, művelődésünknek ügyét már annyira előbbre vitte, dalkörünk tevékenységét annyira fokozta, mint senki. Érdemei e téren meghálálhatlanok. Minden művelt esztergomi ember a legőszintébb tisztelettel adózik neki önzetlen- odaadásaért, szerény tevékenységéért s kitartó munkásságáért. Tudja mindenki, mennyire érezzük hasonló férfiak hiányát. És mégis rajta múlt, hogy az esztergomiak a kolozsvári versenyről vissza húzódtak, Ledig épen nem ő az oka. Buzgó tevékenysége már nem egyszer koczkáztatta egészségét. A folytonos fáradozás, az izgalmas tanítás végre is kimeríti az erőket s megczáfolja a legerősebb akaratot. Mindennel lehet daczolni, csak saját magunkkal nem. Egészségi szempontok marasztották idehaza. Es mi megnyugszunk a leverő helyzetben. Inkább le :ye;i kevesebbünk egy diadallal, mint egy páratlan férfin tevékenységével. Nem lehetett kívánni, hogy megroncsolt egészséggel az út esélyeinek s a verseny izgalmas és testet lelket kimerítő fáradalmainak kitegye magát. Szomorú, marad ugyan mindig a visszavonulás, de mégsem annyira, hogy meg ne tudnánk békiilni a helyzettel s nem bírnánk belenyugodni a sors kérlelhetetlen rendelésébe. Tehát ez és csak ez a visszavonulás oka. Olyan ok, melynek mérve megadásra késztet. Olyan ok, melynek okozata leverő lemondással járt. A visszatért dalárok már megadták magukat. Nehezükre esett ugyan a megadás ; de nem történhetett máskép. Városunk művelt közönségét is lesújtóan érintette a hir, melynek kétszeres hatása volt. Nemcsak, hogy a versenyt vesztettük el, habár nem mondhatta senki dalkörünket ver. „ESZTERGOM ÉS VIDÉKE" TÁRCSÁJA, Emlékkönyvbe. — 1880, aug. 23. — Isten áldjon szép lányka, Fáj hogy tőled távozom; Az ősz haldokló virágja Hadd borítsa nyomdokom. — Hulló levél száraz ágtól, Dalos madár a virányiéi Fájó szívvel vesz búcsút ; ügy szeretne fáradt lelkem Itt maradni közeledben, S hajh, kitudja merre jut? Gondolj ream, hogyha néha Rád mosoly g a holdvilág, S körülötted olyan néma, Oly kihalt e nagyvilág; A lefutó csillag fénye, Zavartalan, csendes éjjbe, Feléd szálló gondolat. S vágyam lehull szárnyaszegve, Messze vagy te, nagyon messze ..... Gondolsz e rám az alatt? Hogyha csendes, hús zenére Megnyitod majd ablakod, S a koldusok rongy mezébe Látsz egy sáppadt, alakot : Lelkem ott a koldus árnya, Reszkető kezébe várva Változatlan szivedet ; Szánd meg, ne hagyd esedezni, Gazdag csupán úgy fog lenni, Ha már egyszer szeretett. Szabó Mihály. Úti levél. II. Nem régen történt, hogy egy német jourui- lista, kivel a hajón megismerkedtem, beszéd közben, rátérvén foglalkozására erőnek erejével beakarta bizonyítani előttem, hogy a hirlapirás nem más, mint a hazugság és merészség művészete. „Ön uram kételkedni látszik szavaimban, pedig biztosíthatom, hogy a dolog nincsen másképen. Tizennégy esztendeje élek e kenyéren és azt a meg- > másithatatlan meggyőződést szereztem magamnak, hogy az a hírlapi ró, a ki nem vállalkozik a leg- nyaktörobb merészségekre, a ki nem hazudik úgy, mintha könyvből olvasná, a ki nem röpít a légbe gőzhajókat, a ki nem ir le oly helyeket, a melyeket soha sem látott, a ki nem sir, mikor nevetni akar, a ki nem vall oly elveket, a melyek nem az övéi, a ki az igazságért és hazugságért egyaránt nem zsarol, a ki a más gondolatából nem lop, a ki tiz év alatt legalább tízszer nem forgat köpönyeget — annak jobb, ha nem is születik, vagy helyesebben, ha nem is lesz azzá, mert arra nem vár egyéb, mint legfeljebb — a mindennapi kenyér és hogy az emberek becsületes — bolondnak tartják/ „Örültem, hogy volt szerencsém !“ „Aláz’ szolgája !“ És tovább folytattam megkezdett sétámat s hogy milyen nálunk is ismertté lett alak jutott eszembe, hogy mit gondoltam magamban s egyáta- láu ez egész törtéuetecske tulajdonképen nem is tartozik jelen üti levelem keretébe s hogy még is számot adjak róla, mi indított elmondására, be'kell vallanom, hogy az én dilemmás helyzetem, melyben jelen levelem írásánál vagyok, hozta emlékembe az én jelzett utitársam sententiáit s különösen azt a passusát: „a ki nem ir le oly helyeket, a melyeket sohasem látott/ Múlt levelemben azt Ígértem — s egy vigasztal, hogy az olvasó vagy nem is olvassa, vagy nem is olvasta, vagy nem emlékszik reá — hogy legközelebb a vieliczkai sóbányákról fogok Írni. Nos ebben még semmi sincsen. Jó, de én mind máig nem láttam a vieliczkai sóbányákat, a szerkesztő pedig a második levelet kéri ; — tehát vagy nem irok és nem váltom be Ígéretemet- vagy — „Édes eszem most tégy ki magadért" mondja a Falu rossza bakterja és — hazudik; s • fülembe csengenek a szavak: „a ki nem ir le oly helyeket, a melyeket sohasem látott; ... a démon játsza velem incselkedő játékát és csalótiil kezében Baedeker és Mayer Conversation Lexiconja . . a felütött lapon nagy hetükkel : Vieliczka .............. H ercules 19 éves korában az erény útját választotta, — én 21 éves koromban az őszinteség útját választom. Rátérve már most igazi tárgyamra legelőször is ki akarom jelenteni, hogy az én mai Úti levélem tulajdonképen nem is lesz úti levél, de azt hiszem nem is kell mindig a czimnek a tartalomnál, a névnek a jellemmel megegyezni, mert —• hogy megint csak a Falu rossza bakterjára hivatkozzam Mai számunkhoz fél iv meUóklet van csatolva,
