Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 63. szám
Esztergom, íl. évfolyam. 63. szám. _____ _____ Csütörtök 1880. augusztus 5 én. E $ Z E RGQHl Városi és megyei érdekeink közlönye. Elöfizetési-ár : egész évre............................................6 fvt. — kr. f él évre..................................................3 „ — „ évnegyedre............................................1 „ 50 „ E gyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendők. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. |V Nyilttér petit soronként 30 kr. '*^0$ Hirdetések a legolcsóbb áron közöltéinek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, SZÉCHENYI TÉFV ^^ — IIC SZÁM ALATT, intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. A közigazgatási bizottság. Tisza Kálmán alkotásai közül kevés részesült annyi megtámadásban, oly éles kritikában, mint épen a közigazgatási bizottság- intézménye. Nem egy azon bizottságok száma, melyek önmaguk felett mondottak Ítéletet, és pedig a legszigorúbb, legsujtóbb indokolással: a fölöslegesség indokolásával. Miért hozzuk ezt fel most, midőn a fővárosi sajtó, a politikai lapok napirendre látszottak már térni a tárgy fölött? Volt alkalmunk a lefolyt félévről szokásos jelentést látni, melyet megyei közigazgatási bizottságunk a belügyministerliez fölterjesztett. Az Esztergom megyei közigazgatási bizottság csendesen végzi munkáját, csendesen dolgozik azon taposó malomban, mely azért, hogy mindig forog, még sem őröl semmit ; mert nem őrölhet belszerkezeténél fogva. A mi bizottságunk a törvény által feladott kötelességeket rendszeresen végezi és minél többet dolgozik, minél többet végez, an- nálinkább feltűnik a kérdés, miről jó az a nagy serénység ? A mi bizottságunk fölterjészté hivatalos jelentését a lefolyt félévről és valóban sajnálja, sajnálni kell mindenkinek azt a nagy buzgalmat, azt a nagy fáradságot, melyet a megye buzgó hivatalnokai és a bizottság többi tagjai erre a munkára fordítottak, mikor ennek „fiZTSBBQU ÍS VIDÉKI" íilClilA. Ha fáj szived. . .. Ha fáj szived, az emberek zaját Kerüld, azok közt nem találsz vigaszt ; Testvériség, barátság elpihentek — Sirjok felett a kincs, a pénz viraszt! Az érdekek bolond versenyre kelnek S a szív szavára perczenttel felelnek, Ma spekulál aki csak él, mozog, —- Haszon, haszon, ez itt a fődolog! —• Ha fáj szived, te csak dalolj vígan, Ne lássa senki hulló könyedet, Maradj hideg s oly néma mint a sir, Mely nemsokára úgyis eltemet. Ne tudja senki, hogy mi fáj belől, Beszéljenek csak jó kedved felől, De hogyha senki sem lát — csendesen Vonulj magadba s sírj keservesen ! Somló Sándor. Az a lévai próza. — Karczolatok. — Az Istenért ! hová gondolt kedves szerkesztő úr. hogy tőlem prózát kért, azt is most, és hozzá lévait ? . . Ha nem ismerném közelebbről, ennek a a munkának czélja nincs, de azzal az erővel melyet még is kénytelenek reá fordítani, sokkal üdvösebb dolgot is lehetett volna végezni. Tizenkét Íves jelentés, húsz iv kimutatás, már önmagában véve nagy munka és hozzá azon körülmény, hogy ezen kimutatás és jelentéseknek a czélja az volna, hogy a köz- igazgatás minden ágának közegeit ellenőrző felügyelők és egyéb bizottsági tagok önmaguk ellenőrzésére adjanak anyagot és a megszégyenítő gondolatot csak élesebbé teszi azon mindennapos körülmény, hogy a jelentések és kimutatások a minisztériumban felvert porok lerakódéi helyéül szolgálnak. Hisz ki fogná e jelentéseket odafen áttanulmányozni? Egyszerűen ad acta ! Minő vétek azonban ily állapottal szemben a hivatalnokok buzgalmát és szorgalmát ily munkával ölni, a sokkal hasznosabbtól elvonni ? A tanfelügyelő, az adófelügyelő, a kir. mérnök, a kir. ügyész és a posta és távírda főnök tagjai a kormányhivatalnokok közül a bizottságnak. Váljon ők maguk is nem tartják-e fölöslegesnek, hasztalan munkának azt a fáradságot, mely ezúton vállaikra nehezült? Váljon a megyei, a közigazgatási hivatalnokoknak nincs-e fontosabb, sürgősebb és halasabb teendőjük, mint a többi törvényhatóságokkal egyetemben a ministerium irattárát szaporítani? Váljon van-e practicus eredménye ezen munkájúknak? feiszóílitásnak, engem úgyse ha más nem, legalább is párbaj volna a vége . . . Prózát kérni tőlem s akkor mikor az egész világot egy szép költeménynek látom ; én előttem most oly gyönyörű, tündéri az élet — a mióta kis angyalom megláttalak téged — ime erőnek erejével prózát akarok Írni s aligha nem, mint mindennek, költemény lesz a vége. . . . A néma vadon rengetegben sokáig bujdostam, sokszor megsebeztek a tövisek, mig végre megtaláltam az ösvényt, mely a nyílt szabadba vitt, s most Mmes virágos mezőségen járok, körülöttem nyíló mezei virágok, fejem fölött kék ég, vig pacsirta ének, még azok a nyárfák is róla beszélnek . ... Itt vagyok a kedves kis berekben, hallgatom a csalogány bús énekét, mely úgy sir, úgy zokog, az esti légen át; hallgatom a lombok suttogó zenéjét, s a halkan zsongó csermely csevegő kis habja lelkem titkos, édes álomba ringatja . . . Az én szivem most egy dalos kis berek, hol egész éjen át énekel a csalogány: a szerelem ! s dala egy szebb egy tündériebb világoa viszi lelke- met ... A mióta hallom a csalogány dalát, azóta egész gyermek vagyok ; hát meg mikor egy pillanatra betekintek azokba a szép szemekbe akkor azt hiszem, hogy én vagyok a legboldogabb ember szélese világon . . . tudja kedves szerkesztő úr . . . az az .... szóval tudok én egy szép mesét, rövid: de elég bosszú arra, hogy az ember átszenvedje ; csak mese, de fájdalom igaz mese. Volt egyszer egy ábrándos fiú, szegényuek mondani nem lehet, mert volt három drága kincse : ott a temetőben az a bárom sirhalom. Csendes kis falucskában született, ott ringat- | ták bölcsőjét, de fölötte az édes altató anyai ének i nem hallatszott, s a csók, mely minden sebet behe- geszt, ajkát nem érinté solia. Szivét már gyermek I Az a pár éyef története a bizottságoknak e kérdésekre igen szőni apu : feleletet ad és igazol minden kifogást/ melyet ezen intézmény ellen minden oldalról tettek. „A közigazgatási bizottság a megyei autonómiának arczul csapása, kigúnyolása. “ Ezt monda valaki és nagyon nehéz volna őt megczáfolni. Bizonyítani sokkal könnyebb-. Do, ha a közigazgatási bizottság intézményére hiába mértek oly csapásokat, mint a minőket már úgy a törvényhozás, mint egyes municipiumok már rámértek, nem fog az ösz- szeroskadni addig, mig maga annak teremtője és alkotója fogja gyámolitani. A kik pedig a malom taposására hivatva, illetőleg kényszerítve vannak, azok csak hadd fáradjanak, hadd dolgozzanak meddő munkán. Hiszen nem elég az, hogy minden hivatalnok a szükséges, az elodázhatlan teendők alatt is nyög és alig bírja a munkát végezni, kell neki még oly munka is, melynek fölöslegességét érzi, melynek szégyenitő voltát sajnálja. „Sőt a közigazgatásunk összes ágainak kezelése az adott viszonyok és rendelkezésünkre álló erők mellett rendszeresnek nevezhető, ami köszönhető annak, hogy úgy a megyei, mint az állami tisztviselők nemcsak kötelességüknek megfelelőlog, hanem a legnagyobb kitartás és szorgalommal működtek. “ E gyönyörű szavakat mondja a félévi jelentés. Máskor e szavak a megye közönségét illették, és a tisztviselő lelkesült, bnzdult korában a fájdalom, bú, vágyás szenvedés éles tőre járta át, s nem volt ki ajkával érintette volna a sebhelyeket, ki kényeivel megöntözze ; nem volt senki kinek elpanaszolhatta volna bánatát ; pedig ő sokat, nagyon sokat szenvedett. Sirt a hol senki sem látta, s ha kérdezték volna miért oly szomorú, a felelet egy hosszú kínos halgatás lett volna, mert ő nem tudott semmit, semmit, csak érezni, mélyen érezni. Ki érezni tud, kinek szivét a fájdalom édes tőre járta át, annak ajka csakhamar dalra nyílik, Lantot ragadt ő is, dalától hangzott erdő és berek, a képzelet csapongó szárnyain feledte a — világot, s azt bivé hogy mi csak diszlik az ég alatt dallal mind érheti . . . Egyszerűk voltak dalai, mint a mezők virágai ; nem vadászta ő a hatást, nem kívánt ragyogni, ő csak szive búját éneklé, s épen azért dalai mind szive mélyén születtek. 0 magának dalolt s annak aki a kinos éjeken született dalokat meg nem értette, vagy nem akarta megérteni. Dalainak hangját a szerelem adta .... Ő szeretett, szeretett úgy, miut senki e nagyvilágon ; de szerelméről nem tudott senki, csak a csermely, melynek zsongó habjaiba könnyeit sírta, a nefelejts, melyet minden reggel keblére ölelt s kényeivel árasztott el ; a dalos kis berek, mely kinos panaszait ballotta, s a négy fal mely szárnyának gátat akart vetni ... De hiába, kit az Istenek az isteni szikrával megáldottak, azé a minden- ség zenitkje s nadivja is. Csöndes, néma éjjeleken kidőlt ablakából s a képzelet csapongó szárnyain egy szebb, egy boldogabb hazába vándorolt, s leborult a szentföldön és sirt sirt keservesen . . . Sokat, nagyon-sokat szenvedett, azt csak az képes fölfogni, ki érzelmeit eltitkolni kénytelen- Hányszor hullámzott keble miként a tenger, ha fölötte szélvész vagyon, hullámain hányszor járta táu- czát a fergeteg, s nem volt ki a zajgó habokba
