ESZTERGOM XXVI. évfolyam 1921

1921-12-11 / 144. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. Egyes szám ára: hétköznap 1 kor., vasárnap 2 kor. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős s?:erkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lőrinc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. Gyógyulás jelszavak nélkül. Esztergomban, 1921. december 10.-én. A magyar nemzet gyógyulásának ezt az egyszerű útját, amely a mai tálhangos és szócsatás közéletben valóban bátor és uj megjelölés, nem a politika és a divatos társadalomtudomány berkeiből vezetjük a gyógyulást és békét szomjúhozó lélek számára, hanem az evangélium csendes, de örökkévaló forrásai mellől. Olyan világban élünk, hogy nagy szükség van a bátoritó és vigasztaló szóra s amikor ezeket hallani akarjuk, akkor elzárjuk fülünket a körülöttünk zajgó s nem mindig az igazság felé törekedő élet lármája elől. A legkülönbözőbb árnyalatú politikai hamisságok és a gazdasági élet önzései, csalfasága, továbbá Magyarország ellenségeinek álnoksága s igaztalan erőszakosságai között már magában véve vigasztaló, ha biztosan tudjuk, hogy a szintiszta igazság szól hozzánk. Szükséges, hogy az Esztergom városában lakó „Krisztusban kedves hivek" is lelkükbe fogadják a magyar püspöki kar adventi szózatát annál is inkább, mert az első magyar püspök innen az esztergomi oromról szól hozzánk. A mai élet legsötétebb problémáit és a családot, nemzetet ós társadalmat megrontó bajok alapokait tárja elénk a szózat II. pontja, de meg is találja a problémák megoldását, meg is mondja a bajok megszüntetését, még pedig a modern társadalomtudományok és a politikai alkímia segítsége nélkül. A gyógyulás receptjében nincs egyetlen szó sem a mai divatos jelszavakból, egyedül Krisztus lelke szól úgy, ahogyan közel 2000 év előtt tanított, gyógyított és vigasztalt — s az élet minden bajára megvan a gyógyító ír. A gyakorlati szeretet az, amely legjobban hiányzik egyénből, nemzetből, társadalomból. „A kegyetlen és szívtelen önzés, a pénz haj hászás s kincsszomj máskor is volt a világ sötét oldala, de most ezek erőszakosan tolakodnak az emberi érdeklődés homlokterébe annyira, hogy háttérbe szorítják a hitet, elhalaványitják az Ur Jézus és a szentek példáit s „pénz, pénz és minél több pénz" a jelszavuk. A középosztály oly gondokkal küzd, hogy minden érdeklődése a megélhetésre irányul; a gazdasági viszonyok a falut szembehelyezik a várossal s egy uj osztályharcot teremtenek s bár vannak, akik meggazdagodnak, de az egész nemzet mégis oly leromlott, hogy koldusbottal kezében s keserűséggel szivében vigasztalanul s fáradtan kocog nehéz sorsának kietlen útján. Lesz-e hát ereje e nehéz utat járni s lesz-e kedve a hit s a tisztesség mellett kitartani, ha gazdasági nyomorúsága még továbbra fokozódik?" S mit mond a szózat e szörnyű bajok orvoslására?! Talán demokráciát emleget, talán szocializmust hirdet, talán falupolitikát, gazdasági harcot ajánl s több efféle jelszavas tanácsot ád?! Nem, hanem inkább csendesen mondja: .,E nagy veszedelemben nem sürgethetünk semmit annyira, mint a szeretetet, az irgalmat s könyörületet, az igazságot s az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek gyakorlatát. Ébredjen minden hitközség arra a tudatra, hogy mindegyik a Krisztus családja s legyen gondja, hogy ne legyen abban a családban senki, aki éhezik, mialatt mások lakmároznak, — senki, aki mezítelen, mialatt másnak fölös ruhája vagy lábbelije van." A hetedik szomorú adventje ez már a magyarnak s noha lelkünk nagyon fáradt és nehezen bizakodó és „amikor templomtornyaink harangjai megkondulnak, úgy érezzük, mintha nem is ünnepet harangoznának, hanem mint félrevert harangok zúgnák öntudatunkba siralmas helyzetünket s Magyarország veszedelmét" : mégis az öröm, a megnyugvás és a boldog békesség ajándékát várjuk a kis Jézustól ma is. Végre meg kell éreznünk, hogy csakis az evangéliumnak a magán- és közéletben való lelkiismeretes betartása útján juthatunk e drága karácsonyi ajándékhoz, melytől mindnyájan meg fogunk gyógyulni. Advent komoly és szent idejéhez illő lelkiisih eret vizsgálatunk eredményeképpen be kell látnunk, hogy a jelszavak betegeitől kínlódik ma a magyar társaÄZ „ESZTERGOM" TÄRGÄJ IX • A szenttamási Mikulás. (A régi Esztergom életéből.) Irta: Fülöp Ferene. Kaiser Szepi városi fertálymester cammogva baktatott be a városház kapuján. A tágas kapualjban letoppogta bagaria-csizmájáról a havat, vöröskék zsebkendőjével letörölte bajuszáról az odafagyottt jégcseppeket, aztán komótosan fellépegett az emeletre. A legelső hivatali ajtón otthonosan benyitott az irodába. Langyos melegség simogatta meg idebent borostás ábrázatát. — Szerencsés jó napot kivánok tekintetes uracskám. A tekintetes uracska, nóvszerint Balogh István városi aljegyző, nyájasan fogadta a vén városi embert. — Magának is, Szepi bácsi. Az aljegyző tovább szántotta pennájával a zöldes árkusokat. A fertály mester rákönyökölt a tintapettyes, rozoga Íróasztal szólére és úgy szemlélte a fiatal, serkedző bajuszú városi úr szorgalmatosságát. — Hogy ós mint Szepi bácsi ? — Rosszul. — Már megint ? — Abbion. Ismét, belém szorult a bosnyák nyavala. — Micsoda ? — Hát a köszvény, instállom, amit Bosnyákországban szereztem. Komisz nyavala az. Az anyjukom ezért folyton zsémbelődik velem, hogy az ilyen podagras ember minek szaporítja az élők számát és fogyasztja a sok drága kenyeret ezen a kódis világon. — Ne búsuljon Szepi bácsi. Lesz még rosszabbul is! — Jóval vigasztal tekintetes uracskám is. Hamiskás szemhunyorintás után hozzáfűzte: — No megálljon, nem szerezek szép asszonyfeleséget, pedig... A fertálymester diplomatikus mosollyal itt elharapta a mondanivalóját. Az aljegyző lázas szemekkel nézett az öregre. — Hogy mondta? — Hátszen még a szenttamási verebek is azt csiripelik, hogy az a bizonyos szépséges szép leányzó . . . Az aljegyző szemérmetesen elpirult, mint egy kis leány. — Kiről beszól maga? — Kiről? Hát az Erzsike kisasszonykáról, a kislóvai Dobosnó nefelejtsszemű leányáról. A néhai Dobos patikus árvájáról. Az aljegyző arcára biborszin települt. Szemeiből fénykarikák lövőitek. — Ne folytassa Szepi bácsi! Az öreg tűzbejött. — Miért ne? Merthogy a rangoslelkű vén Dobosnó kevesli a tekintetes uracskámat? Merthogy a Dobos uram annyi drága vagyont hagyott hátra? Bütykös öklével szinte verte a taktust az asztalon. — A tekintetes uracska és az Erzsike kisasszonyka épon összeillenek. Mindkettő szép, fiatal. Mi kell még? A tekintetes uracskának is van jó hivatala, lehet még polgármester is, főispán is, de még miniszter is. — Ez mind semmi, Szepi bácsi. — Ez mind valami! — Dobosnó asszonyom sohse fog beleegyezni. A fertálymester szemei vadul forogtak. Hosszú bajusza kalimpálódott az ideges rángatózástól. — Nem-e? No majd én megmutatom. Azzal se szó, se beszéd, köszönés nélkül loholt ki az irodából. A bosnyáknyavala se háborgatta már. Az utcán mindenki kitért előle, azt hitték, Kaiser uram elméjében megháborodott. A Kispiacon meglassította lépteit. Mintha gondolkodóba esett volna egy kissé. Megállott a Brukner-saroknál, hogy kifújja magát. Hiába, a bosnyáknyavala! Egyre töprengett valamin. A saroktól nem messze valami nőszemély hangja rikoltozott feléje. — Hókás ! Mit búsul kend,, mint a szónásló ! ? Felpislantott. Gombócos Ágnes hidegtől kipirult arca mosolygott feléje. —• Ide se mer jönni, hó! ? Kaiser uram odasedrezett a hívogatóhoz. Az pedig épen azzal volt elfoglalva, hogy az előtte szortyogó vasfazékból ágyúgolyó nagyságú, hófehér zsemlyegombócokat rakosgatott egy hosszú villával a virágos szélű tányérba, amelyben jófajta rántottleves illatozott. A fertálymester megállott az asszony mellett és várta, amig az odaadja egy éhes maróti atyafinak. Aztán mindketten el kezdtek súgni-búgni, de olyan halkan, hogy az a mihaszna maróti atyafi a legnagyobb igyekezete dacára se tudott többet kivenni a társalgásból, mithogy valami