ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-05-26 / 21. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, május 25. — A német „beavatkozás" Ukraina ügyeibe! A szállongó hirek, a tévesen megfogalmazott ujságriportok, a sorok, közöttiség sokakat tévedésbe ejtettek ismét s elhamarkodott Ítéletekre vezettek. Németország jogtalanul járt el, mikor egy állam ügyeinek rendezését magához ragadta s jogtalanul járt el, mikor abból hasznot meríteni igyekezett. Hiába, ha az ember a tények álláspontjáról Ítélni akar, első, legfontosabb kellékek közé tartozik az, hogy ismerje azokat minél jobban, minél áthatóbban. A régi német politikai iratok között találjuk ezt a megjegyzést: „Keine Einmischung in die inneren Verhältnisse der Ukraine." amely alapjában véve nagyon helyes állítás ; különösen, ha azokat a körülményeket vesszük figyelembe, amelyeknek szülöttje volt. Németország akkor fejlődött, akkor lengette széjjel a német sas még addig csukott szárnyait s legyezgette a trópuszi hőségben szenvedő kolóniákat. De a háború, amely mértföldekkel tolta el az országok határait, a létezőkből emlékeket csinált — s igy a régi nézéseknek ríj meglátásokat adott, módosította a törvényeket és a véleményeket is s igy lett az előbbi mondásból a következő: „Wahrung der deutschen Interessen möglichst ohne Einmischung in die inneren Verhältnisse." S ha e változást szélesebb morális alapon kezdjük boncolgatni, látjuk, hogy itt nemcsak törvényekkel, mint olyanokkal van dolgunk, hanem körülményekkel is. Mindenkor nagyszavu ur volt az a tudat, amely létezésemről szólt, vagy mondjuk másnak a tudata az ő létezéséről. Igy Németország létkérdése volt az, hogy vájjon Ukraina mikép helyezkedik el az ő küzdelmében. A német csapatok véres szuronnyal, ziháló mellel törtek előre s a forradalom moraja zúgni kezdett Ukraina falvaiban, városaiban. A zűrzavar nőtt s a fegyelmezetlenség ijesztő lett. Rada engedett, s segítségül' hívta a németeket. S mikor a német erre letelepedett Ukraina falvaiban, s lecsititotta a zavargásokat, ráfogták, hogy beavatkozott Ukraina belső ügyeibe. S a Rada nyilvános üléseitől kezdve a zugcsárdásig, a minisztertől az utolsó demagógig mindenki a „betolakodók" kiűzése mellett fáradozott. Betolakodóknak nevezték őket, akik Ukraina belső ügyeibe mernek a „Militär Dicktatur" segítségével beavatkozni. Pedig itt alapjában véve beavatkozásról szó sem lehet, mert hisz ottlétük első pillanatától kezdve a (német katonákra) leselkedett rájuk a halál, a nélkülözés s hogy csak a fentartásukhoz szükséges élelmet is megtudják szerezni, politikai támadásnak lettek kitéve s sokan a német vezetőség közül Kiewben elitélve. Csúfos állapotok. Az ukrainai bókét kétféle szempontból fogadtuk és üdvözöltük : először; mivel az eljövendő keleti háború békéjének áthidalója, megkezdője lehetett volna, — amennyiben egyik fele megszabadult volna Németországnak az őt ölelő polypkaroktól s igy könnyebb szerrel tudta volna az oly várva-várt bókét megteremteni a nyugaton is. Másodszor, mivel uj tápforrásokat nyitott volna meg a szövetségesek számára. De ép ez az utolsó s legfontosabb nem valósulhatott volna meg, ha a német Ukraina segitsógülhivására rendet nem teremt s erős kézzel nem nyul az összekuszált gyeplők közé. Németországot ezért gáncs nem érheti, a a dolgok folyása kónyszeritette az ügyek ilyen alakulatát. Ha tán Németország szilárd kezét megpuhította volna, sajnálkozva gondolna rá az utókor. Ukrániára ép oly szomorú lett volna a be nem avatkozás, mint Németországra. Mindkettő a halál felé lovagolt volna. y A köztisztviselők nyomora és elkeseredése országszerte s naprólnapra nőttön nő s hogy ez a nyomorúság hamisítatlanul valódi s hogy az elkeseredés sem mesterkélt, sőt nagyon is őszinte ós hangos, arról legékesebben tanúskodik a „hivatalnok urak," — kiket Földes Imre emlékezetes társadalmi színművében töpörtyűfresszereknek nevez, •— asztala és ruhaszekrénve. Ez az asztal ma nem a családi szentélynek, hanem az úri magábazárkózottságnak ós panasztalanságnak áldozati oltára, melyen a hangtalanul tengődő nyomor sós könnyekkel habart üres salátafőzeléket ós margarinnal rántott lebbencslevest mutat be szomorú áldozatul. Hogy kinek szól ez az áldozati hódolat, azt hamarosan nem is tudjuk megmondani, mert hiszen a mindenkori kormányok most olyan gyorsan változnak, mint a kinematograf képei. A tejjel s mézzel folyó Kánaánban egyébiránt már békeidőben is úgy volt, hogy a polgári hasznavehetőség sorrendjében első helyen állt a választási kortes, másodikon a végrehajtó, harmadikon a mádi regálebórlő, a negyediken a francia szakács . . . azután jött egy hosszú semmi s azután a köztisztviselő. Most háborúban a hosszú semmi ós köztisztviselő közé még negyvenhat hónapnak ezernyi nyomorúságát, élhetetlensógét, árdrágítását, kukoricalisztjét, rongyos cipőjét, margarinját, mellőzését, semmibevevését igtatta közbe a gyászos Idő. Bántó élesen tolakodik vissza emlékezetembe egy orosz regénynek kitűnően rajzolt néhány hivatalnok-alakja, kik az orosz korruptság szelleméből áthatva s veséjükig átitatva, a szegény muzsikot a hetedik bőre lefejtésével s azzal az Oroszországban jellegzetes semmibevevéssel alattomos nihilistává nevelik. Mikor a bolsevikizmus által felforgatott s az országra nézve oly végzetes forradalom által előidézett mostani társadalmi viszonyokról olvastam, eszembe jutott az orosz hivatalnokok korruptsága, elkeseredése, nyomorúsága s az a bántóan lealázó semmibevevés, melyben a fehér cár országában a köztisztviselőnek is mindenkor része volt. A magyar köztisztviselők szellemét össze sem lehet hasonlítani orosz kollégáik lelkületével, AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Minek daloljak? Nincs mi ihlessen, szárnyakat adjon, Földhöz szegeznek köznapi gondok; Búba merülten, hallgatva élek, A ma csüggeszt, a holnaptól félek: Minek daloljak ? a dalok is fájnak. Szép szivárványra a felhős égen, Nyíló tavaszban tavaszra várok; Es csak zúzmara hull a szivemre . . . Hej pedig künn most sugárzó fénybe' Kacagva nyílnak az ákácvirágok! Illatuk kábít, álomba ringat, S visszavezetget boldog időkbe, A honnan oly rég

7 száműzve lettem Es hova vissza-visszasír lelkem, Az álmokért élő, bohó, a dőre . . . Hazudtok ti is ákácvirágok ! Csalfán hazudtok tavaszt a mának, Gondterhes szívvel zord télben élünk, A ma csüggeszt, a holnaptól félünk: Minek daloljak? a dalok is fájnak , . . Kossányi Alajosné. Mosolygó történetek. Irta: Csite Károly. Bábi néni iszik. Bábi néni húshagyó kedden megkésett az ebédfőzóssel, illetve a fánksütéssel, miért is Gergő, az öreg hitvestárs kötekedő tréfálkozással fakadt ki: — Csak azon bosszankodom, hogy minden ördöngösséget kifundálnak a mai világban, csak azt az egyet nem tudják kitaláni, hogyan lehetne az ilyen tehetetlen vénasszonyt szépre, fiatalra megfejelni, mint a vásott csizmát! Bábi néni nem úgy tette fel a kenderkóchoz hasonló kontyát (Hej valamikor az aranyhoz hasonlították a haját!) hogy ilyen beszédet szó nélkül hagyjon. — De hisz, ha az emberséget meglehetne fejelni, első sorban kendet kéne májszter kézre adni . . . Különben, kend is úgy járt, mint e bocskor a lábamon: nem birná meg már a fejelést sem . . . No de megsült végre a fánk. Asztalhoz telepedtek az öreg hitvestársak : jó étvágy gyal fogyasztgatták a fánkot. Bor nem volt, tehát a vizeskorsót emelgette G-ergő. S Bábi asszony negyven esztendős megszokásból valahányszor ivott az embere, utána ő is hasonlóképpen szájához emelte a korsót s ivott mintha parancsolták volna neki. Gergőnek soha eddig nem tünt fel a kedves hitestársának hűséges utánzása, mint épen most. Ravaszul mosolygott a vastag, harcsa bajusza alatt s. majdan minden második falatja után szájához emelte a korsót s tetette magát, mintha nagyokat inna. Nyomatékosan tette aztán Bábi elébe a korsót, aki szorgalmasan iszogatott utána, vagy tízszer. Tizenegyedszerre azonban betelt már a mérték, azaz vízzel a gyomor; haragosan ugrott fel Bábi az asztal mellől : — Tegye bolonddá kend az ángyát ! Én velem nem itatja tovább a sok vizet! . — Dejszen, szivem, — nevetett Gergő, — eddig sem mondtam, hogy idd ! . .. II. Istók lábasa. Régi az eset. Legalább is harminc évvel ezelőtt történt, amikor még csak az urasági kas-l tély konyhájában volt takaréktűzhely a faluban.