ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-03-31 / 13. szám

tanúsága, melyet az élet mindig igazolt és amelyre az még rá nem cáfolt soha! A nemzetek és egyesek életét elkeresztényteleniteni lehet, de keresztteleníteni nem lehet! A háború rácáfolt az uj kor hamis prófétaira, kik a leghangzatosabb tanok kíséretében az emberiségnek boldogságot ígértek annak mellőzésével, vagy egyenes megtagadásával, ki a keresztet egykoron átkarolta, vitte, szerette és ugy a saját, mint mások dicsőségének utjául és alapjául kijelölte. A háború borzalmaitól megzavarodottan ezer meg ezer lélek küzködik hitével, aki nem hitt ugyan a hamis prófétáknak, de görnyedve a kereszt súlya alatt az igazi Üdvözitö után kiált és néha kislelküen kérdi: hát hol az Üdvözítő, hol a békesség Fejedelme, ki megkurtítani képes megpróbáltatásunk napjait! ? Hol az Üdvözitö ? E kéidés oly régi mint az emberiség maga. Minden kor és minden nép valami formában üdvözitö után sóhajtott, ki bajaiból megmentse. Békeidőben sokan —• kiknek élete jólétben és kényelemben folyt le — a gazdagságot tartották üdvözítőjüknek és gondolni sem mertek volna arra, hogy a háború szele egykoron fejük felett is el fog surranni és istenitett jólétük cserben hagyja őket. Mások az újkor vívmányaiban látták üdvözítőjüket, hitték, hogy a tudomány, művészet, a technikai haladás derűjében fognak nyugodtan élni, mig csendesen át nem szenderülnek a halálba, de most, hogy a halál megkímélte őket és körülöttük annyi másnak virágzó, szeretett és féltett élete kialudt, megborzadnak és látják, hogy az ö üdvözítőjük a sebzett atyai szívnek vigaszt, a sok — reményét-boldogságát veszített — női szívnek megnyugvást adni nem tud. És mit szóljunk az elámított népről, mely hitte, hogy a „népboldogitók" által beígért földi paradicsom napja felvirrad és a mindent nivelláló egyenlőségnek boldog részesévé válhat? Mi szép volt az álom, melybe a „népboldogitók" az emberek tömegét ringatták! De jött a háború és eloszlottak a szép álomképek! A háború meghazudtolt minden reménységet, melyet az emberek, hamis próféták és földi üdvözítők tanításaiba vetettek. A háború egyedül a halottaiból dicsőségesen feltámadt Krisztust nem hazudtolta meg! Hogy is mondotta földi életében? „Aki engem követ nem jár sötétségben (Ján. 8, 12.), ha ki utánam akar jöni, vegye föl keresztjét mindennap és kövessen engem." (Luk. 9, 23.) Jézus nem tett ugy mint az álmodozók, kik a fájdalmat, a szenvedést a földi életből kiküszöbölhetőnek hirdették, _ söt kimondotta, hogy „e világon szorongatástok leszen." Nem jött a földre, a keresztet eltüntetni, hanem felállítani és maga is a keresztre felmagasztaltatva akart mindeneket magához vonzani. A mi Üdvözítőnk éppen abban különbözik a régi és az uj kor hamis prófétáitól, hogy az ember boldogságát nem külső, hanem belső dolgokba helyezi, a lélek belső életében, melynek rendezettsége aztán jótékonyan kihat és visszahat az élet külső körülményeire és viszonyaira is. Üdvözítőnk megtanított bennünket arra, hogy a halált és e földi nyomort a lélek romlása okozta, és hogy a belső megszentülés lehet csak az igazi békének egyedüli forrása; „az Isten országa bennetek vagyon" (Luk. 17, 21.) ; az üdvösség a hitben, reménységben és szeretetben vagyon: és „e három közül a legnagyobb a szeretet" (Kor. 13. 13.) és hogy „az Istent szeretöknek minden-javukra szolgál." (Rom. 8, 28.) „Meggyőzte a világot" (Ján. 16, 33.) azzal, hogy minden baj okát, a bűnt támadta meg, hogy az üdvösséget a lelkek békéjében visszaállítsa, a mi ha megvan, megújul töle a föld szine. Ebben a meggyőződésben üdvözöljük a háború negyedik húsvéti ünnepét és minden kishitüséggel szemben lelkesen kiáltjuk: „Ez az a nap, melyet az Ur szerzett: örvendezzünk és vigadjunk azon !" Ifjúságunk. Mennyi szó esik most róla! Az édes, aranyos, reményfakasztó ifjúságról ! De mig az ifjúság vidám nevetése azelőtt szivet pezsditett, most szivet szorít az aggodalom vaskarmával. Ugyan ki tud örülni a szabadságtól megrészegült kamasz durva nevetésén, avagy a szirén karján ellejtő éretlen gyerek kacagásán ? Egy édesanya panaszkodik, hogy fia fél éjszakákra kimarad. „En sirtam, ő nevetett," — mondja a szegény asszony. Egy másik anyára pisztolyt fog a fia: „Pénzt adj, anyám!" És valószínű, hogy a szülő keserves ijedelmén az ifjú mozitöltelék — jót nevetett. Mennyi, de mennyi ily esetet lehetne feljegyezni! Ki tudja: a háború golyói fakasztanak-e több könnyet, vagy az ifjúság lelkét letarló erkölcsi jégeső ? S mi az oka e veszedelemnek? - Sok, nagyon sok. Csak a két legáltalánosabbat emiitjük. A háború okai közt jelölte meg főpásztorunk körlevele a pónzszomjat, a tőkét. Nos hát az ifjúság is jó részben a pénz molochjának áldozata. A fent jelzett esetekben Nick-Karter és a mozi hatása volt biztosan megállapítható. De azért ne nyúljunk egyikhez sem ! Mikor a ponyvairodalom megfékezése céljából a budapesti hitoktatók küldöttséget menesztettek a főkapitányhoz, ez becsületes őszinteséggel megvallotta, hogy az érdekelt tőke várható reakciója miatt nem tehet semmit. Csak közvetett eszközöket ajánlott. Hogy a mozival szemben elfoglalt álláspontja miatt a fenkölt lelkű nagyasszony, Apponyiné és a budai várplébános felé az „Est" és társai a gúnnyal mérgezett nyilak mily záporát szórták, láttuk a közel múltban. Ebben is az érdekeltség keze volt. Nem elkeserítő igazság-e, hogy a modern bálvány, a tőke, nemcsak a jelent, de a jövőt is megnyomorítja ? ! Egy másik ok a tekintólytipró szociáldemokrácia, vagy mondjuk inkább bolsevikizmus. Nincs ugyanis okunk a megkülönböztetésre. Hír szerint a bolsevikiek az iskolában "arra tanítják a gyermeket, hogy ne engedelmeskedjék szülőinek. A mi szociáldemokráciánk is csak a családi fegyelmet bomlasztja, mikor Isten, tanitó, pap ós minden tekintély ellen uszit. Azért fékezhetetlen az ifjúság szociáldemokrata környezetben, sőt azon tul is! A legsajnálatosabb, hogy maguk a szocialista szülők tanitják gyermeküket a tekintélytiprásra ós igy gyűjtik saját fejük fölé is a vihart. Ezen mélyebben fekvő okok mellett az erőskezű atyák távolléte csak időleges ok gyanánt érezteti hatását, s mig a háború tart, nem is orvosolható. De mit tegyünk a két elébbi okkal szemben ? Uj légkört kell teremteni! iQs erre való a kath. sajtó, erre való a kath. politika! (Központi sajtóvállalat! Keresztényszociális néppárt!) Ezek azonban csak távolabbi eszközök. Sokkal fontosabb az ifjúság vezetése. Evégből szervezni kell az ifjúságot ! Helyi szervezetek, egyletek, kongregációk eddig is voltak, de céljuknak alig feleltek meg : tengődtek, sorvadtak, megszűntek. Mert ahány egylet, annyiféle taktika, s mondanunk sem kell, hogy nem minden egyleti vezető érti a helyes taktikát. S nemde : a helyi szervezetek fenmaradása a szerencsés véletlentől függ ? Egy káplánáthelyezéssel, tanitóváltóztatással könnyen kiszakad belőlük a lélek. Ha azonban országos szervezetbe léphet az ifjúság, akkor a líelyi szervezetek számtalan tapasztalatból leszűrt egységes vezetési módszer részeseivó lesznek. A mostoha körülmények közé jutott egyletben tartaná a — Én is ugy imádkoztam folyton magamban, mialatt oly reszketés fogott el, hogy majdnem lebuktam a teve hátáról . . . Az oroszlán azonban nem került elibénk, de mégis most is ép ugy reszketek, mint akkor és a szivem folyton jobban l fáj . . . Jaj, jaj, mindjárt meghalok! . . . . Mélységes fájdalom szállta meg az édes anya szivét, látván gyermekének nagy szenvedését s töprengett, hogy mikép tudna rajta segíteni ? Hirtelen eszébe juta Jézus, a názáreti próféta, aki minden betegséget gyógyít vala s hallván, hogy Péter házában szállá meg éjszakára, sietséggel elment hozzá, esdő szivvel kéré " őt, ezt mondván: — Uram ! Könyörülj az elsőszülött fiamon ! A kisebbeket megáldottad, őt pedig gyógyítsd meg testének reszketőségéből és szabaditsd meg szivét a gyötrő fájdalomtól! . . . — Éiszed-e, hogy én megcselekedhetem ezt, amit kérsz? — kérdó Jézus szelid szavakkal. — Hiszem Uram! Ha csak szóval parancsolod is, meggyógyula fiam . . . — Menj haza, asszony: legyen a hited szerint... Haza siet Mikál s ime amint belépett a hajlékába, látá Jórimot mosolygós ábrázattal a kisebb testvérek közt játszani, körbe fogózkodván, úgy járák mindannyian a táncot. . . II. Kapernaum kapuján minden reggel öt testvér- gyermek sompolygott ki, nyomon követte őket egy szelid kecske, mely az öt apátlan árva táplálója vala, annak a tején növekedónek fel mindannyian. Mig a kecske jóízűen legelészett az útszélen, az alatt a kisebb gyermekek vidáman játszadoztak az ut porában s a nagyobbak pedig minduntalan a távolba lesének a kanyargó országúton. Bátyjukat várták sóváran haza. Negyedéve elmúlt már annak, - hogy elment utoljára hazulról. A város kapujában mólázó tekintetű római katona állt őrt, hosszú lándzsával kezében. Az unalmas lélekölő semmittevésben, hőségben egyedüli szórakozása az volt, hogy a gyermekek játékát szemléié. Eszébe juttatá az a saját boldog gyermekkorát, szülőit, testvéreit és a rég elhagyott édes szülői házat, hazáját. .•. A legkisebb testvérke, a csöpp Áron gyermek gyakran az őrhöz tipegett, kérvén tőle a hosszú lándzsáját. * Mosolygott a légionárius a csöppség kórelmén s engedé neki a lándzsa nyelét megfogni, aminek is igen örüle a gyermek. Csalódással, szomorodott szivvel mentek haza napról-napra a gyermekek, nem érkezett meg a várva-várt testvér. Csupán a jóllakott kecske kopogott megelégedéssel hazafelé s az nyújtott egy kis vigaszt otthon édes tejével a megszomorodott testvérkéknek. Még inkább szomorkodának a Húsvét ünnepe alatt, hogy még" akkor sem került haza Jórim. Az özvegy édesanya pedig siratá fiát, hogy elveszett, meghalt volna valahol a messze útban. Húsvét ünnepe után azonban néhány nap múlva karaván állott meg házuk előtt s az egyik tevéről Jórim csúszott le erőtlenül, súlyos betegen. Beesett, fénytelen szemének tekintete most még nagyobb rémület kifejezését mutatta, mint mikor a damaszkuszi útban oroszlán ordítása rémitette meg. Édesanyja és a másodszülött testvérhúga vezették be a házba, lefektették puha fekvőhelyre. S nem tudták egy szavát sem venni. Kínos nyöszörgése és jajkiáltása hallatszók folyton. Csak késő éjszakán, lázálmában kiálta fel hörgő szavakkal: — Jaj, jaj, megszakad a szivem ! . . . Nézzétek . .. nézzétek, ott vezetik őt a vesztőhelyre ! .. . Hátán súlyos keresztfa, fején töviskoszoru. Homlokáról csepeg a vér. . . Csúfolják, lökdösik, vesszővel csapkodják, kővel hajítják . . . s óh, jaj, ón őrült is közöttük ! . . . Jaj, most reám tekint vádlón, fájón . . . szivemét égeti a tekintete, mintha ezer tüzes lándzsa hegye szúrná, égetné . . . Mikál a megsebzett édesanyai sziv fájdalmával, kétségbeesésével ós a sötét sejtelem kinzó gyötrelmével állt a nagy kínjában vergődő, jajveszékelő fia mellett. Mindazonáltal hasztalan kérlelte, marasztalta Mikál a következő napokon a súlyos beteg Jórimot, elment ismét az útra induló karavánnal, mondván, hogy neki menni kell! Nem lesz nyugalma addig, mig térden csúszva fel nem leli Jézust, aki egyszer már meggyógyította s akit. . . óh, szörnyűség ! . . . ő is megcsúfolt.. . Mikál kezét tördelé és ruháját megszaggatván beméne a titkos kamarájába és imádkozok