ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-12-15 / 50. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Slőflzetésí árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. MARCZELL MIHÁLY. Felelős szerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 2. szám alá (Papnevelde) küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, december 14. — Teendők. Sok a teendője az új kormánynak. Várjuk türelemmel az átmenetet. Biztunk és bizunk benne. De csak addig, amig nem engedi, hogy előbújó kuruzslók és kunyorálok ellepjék előszobáit és hivatalait. De csak addig, mig nem áll pártok mellé, hanem a nemzet egyetemének érdekeit szolgálja. De csak addig, amig a nemzetgyűlés előkészitésón fáradozik s nem nyújt teret pártprogrammok érvényesülésének. De csak addig, amig nem kicsinyes, személyes politikát űz. Tudjuk jól, hogy nagy eróly kell ahhoz, hogy kitaszitsa az érdeket hajhászó kullancsokat. De kell! Hová jut az országos érdek, ha antichambrirozók hada miatt napokig nem tud szóhoz jutni a zágrábi követ? Az ökölre most is szükség van. Szótszórni ezt a csúnya hadat: ez az első teendő! * — Kulturprogramm. Ezt a jelszót dobták felszinre az iskolát reformálni akarók. De úgy, hogy a valláserkölcsi nevelés egy csapásra megsemmisüljön. De úgy, hogy a hitoktatást kiküszöböljék. De úgy, hogy határozzanak rólunk — nélkülünk ! Az ifjúság az egész nemzeté. Anyáké, apáké. Nem politikai pártoké. Ebben nekünk is van szavunk. Milyen cimen vindikálja magának egyik-másik túlfűtött párt, hogy ő fogja boldogítani a magyart. Ha kell, akarata ellenére is. Hogy jut hozzá a szabadság korában 1—200 ezer ember, hogy oktroj útján erőszakoltassa az országra — az ő kulturprogrammját ? Az általános és titkos szavazati jog örök követelés volt. Hála Istennek megjött! De most elvárjuk és követeljük, hogy az egész nemzetet érdeklő kórdósben mindnyájunknak szavunk legyen! Vidék. (m.) Szintén beszélni akar. Szintén beszélni fog! Sokáig, vagy mondjuk inkább igy, ezideig mindenben a főváros gondolkodott, beszélt és cselekedett. A szó szoros értelmében fejjé lett, a tagok pedig szolgáivá alacsonyultak. Pedig az államéletben nem a holt masszának szerepe vár a perifériára. Ott él a nép zöme, az anyaföldet művelő, belőle életet fakasztó, dolgozó földműves nép. Ott termelik az ércet, a szenet, a fát. Innen indul ki ipar, kereskedelem. Mit érne a kapitális, ha élettelenné válna a periféria? A szellemi élet lüktetése is elevenebb a központban. Sőt majdnem azt mondhatjuk: kizárólagos. De .egészséges állapot-e ez? A főváros felszivta a kultureröket, tudományos, irodalmi, művészeti focussá lett s a vidék nagyobb városainak csak cafatok, törmelékek maradtak. Városaink igazi provinciák lettek, melyek még hirhordás szempontjából is a fővárostól függnek. Ez a centralizátió felemelte Budapest jelentőségét, de elnyomorította a vidéki gócpontokat. Ott hatalmas kultúrpaloták emelkedtek, emitt legfeljebb kis irodalmi körig jutottunk. Ott zeneakadémiát, operát épitett a művészet, a vidék legfeljebb moziig jutott . . . Hol itt az arány? A gondolatokat szétszóró sajtó is a fővárosba vonult. A vidéki orgánumok —• kerületek tülkei lettek. Vagy csak •— tilinkói. Hangfogős, nyekergö nyirettyük. Nem a tehetségtelenség folytán. De mert mindenki mindent a fővárostól vár. Olyan természetes ez, mint ahogy reggel kávét akar az ember. Az ipari, gazdasági szervezkedések szintén a főváros actiói. Népgyűlések, néphatározatok mind a főváros gondolatai. Pedig a nép zöme mégis csak a vidék. A lekicsinyelt, ajkbiggyesztéssel kisért periféria. A nemzeti erőt képviselő vidék. Igaz, hogy ez az erő nincs a nép tudatában! Olyan az arány, mint „az elfogadók" és „el nem fogadó Tisztességes Lajos"-ok között. Az elsők kevesen vannak, de uralkodnak, az utóbbiak tömegekben görnyednek, dolgoznak, de nem tudnak róla. Nem érzik erőik nagyságát. Olyanok, mint az aranyhegyek néma sziklatömbjei. Nem érzik, mily értéket hordoznak méhükben. De ha egyszer lehullik a titok leple, akkor megmozdul a föld méhe. „Acheronta movebo!" Erre a tudatra pedig nem lassan ébred a vidék. A nyújtózkodás csak az álmos diákgyerek sajátja. A nép egyszerre felébred. Ugy, mintha villanyütés érte volna. Hirtelenében ugrik fel s erejének tudatában jogait vindikálja. Méltán és jogosan. Hogy mikor fog ez bekövetkezni? Hisszük, hogy nem soká. Azonnal, ha a gyülekezési szabadságot felhasználva, népgyűléseken hivjuk fel a népet erejének tudatára. Ez íelvilágositó munka. De nemcsak politikai vonatkozásban ! A szellemi élet minden porcikájában. Hisz gyengék csak addig vagyunk, mig erősek lenni nem akarunk. Igát csak addig hordunk, mig nyakunkat járomba hajtjuk. Erőinket addig aknázhatják ki, mig terrortól rettegünk. De ha egyszer erőnket érezzük, akkor odakiálthatunk a szipolyozóknak: Ne tovább! Ez a hang ökölcsapásként hangzik. Keményen. Dörgöen! Mi is vagyunk! . . . AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Laurisin Lajos költeményeibőlVirághalál. (Imakönyvemből.) Uram, nem kell az olajmécs halála, Mely halaványul s hirtelen halott, Mihelyt halk szellőt hord az alkony szárnya, S kinyílnak a kis kerti ablakok ! Virághalált adj ! Ifjan, illatozva Érje fejem a zöld-selymes mezőt! Hervadjak el éltemnek májusában, De illatommal csókoljak meg lágyan Minden beteget, búsat, könnyezőt! Adagio. Opálos ablakokon csipke-függöny S rajta a nap elönti aranyát. Bent fojtott tuba-rózsák illatoznak, S mindent egy alkonyi sóhaj hat át. A bútorokon árnyak karcsú teste Pihen ... a csillár tűz-rózsája ing. A zongorán elhalt dalok zokognak Adagio ... ós ébrednek álmaink. Künn szertehull a villanyfények lelke, Mint halkan-hulló rőtszinű homok, S az ó-csipkós ablakhoz odasurran A mult ós fájón, törten sír, zokog... A sphinx előtt. A sivatagban nincs oáz, A sivatagban nincs zene. A szellő mindent elodáz, Ami énnékem zengene. A sivatagban nincs talány, Tanácstalanul nem sírok. Megfejtve mind-mind valahány: Csak Te vagy fejthetlen titok! Ad vesperas. A nagy szobákon átsuhant az alkony. Lágyan zizgett sötét selyem-ruhája, S a kandalló sejtelmes, hűs fényénél A bútorok félve néztek utána. Az inga-órán lehulltak a percek, Ijedten állt a nagy tejszinű váza. A Rembrandt-kép aranyszínű rámáján A napsugár a finálét trillázza. A kerevet halványszínű brokátján Megfakultak a tüzes-kelyhű rózsák. A szőnyegek bizarr mintázatára A függönyök csipkés testüket szórják. A tükrökben -faun-szobrok nevettek, S a nagy csillár lángjai jártak táncot, A zongorán halvány gyertyák lobogtak S az alkony egy könnyes Chopin-dalt játszott!