ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-11-03 / 44. szám

Törvények és paragrafusok. Aki a jelen idők forgatagáról és a forgatag horderejéröl méltóképen akarna irni, annak vérbe, könybe, a szellemi élet étherébe, a felkelő világ hajnalbiborába és hasonlókba kellene tollát mártania. A tartalom szerint nagy gondolatokat kellene hömpölygetnie, melyek a mi gondolatot vesztett és kábult lelkeinket viszhangba rezgessék, uj valóval telitsék. Hagyjuk ezt a nagy elméknek, kik erre hivatva vannak. Mi itt az Íróasztalnál mint kis lelkek nyugodt ésszel és nyugodt lelkülettel igyekezzünk átgondolni, hol vagyunk, merre tartunk. Elvesztettük a háborút! mondják, — és igaz. De igy pusztán leirva nem igaz. A központi hatalmak elvesztették a háborút anyagilag, az igaz; de megnyerték erkölcsileg. Ez is igaz. Legalább nem fogja letagadni a világtörténelem és mi is minek tagadnók magunk előtt? Nem a világtörténelmet értem, amelyet a középiskolában tanulnak három részben, hanem a nagy világtörténést, melyben a küzdelembe fektetett erkölcsi erők tovább fognak hatni és dolgozni. De annyit imádkoztunk és biztunk az Istenben s most itt állunk bámulva és csodálkozásunkban szemeinket dörzsölve: de hát lehetséges ez? Igen, mi hittük és biztunk, hogy nem maradhatunk alul; és ez jó. De azt hittük, hogy a mi érzéseink szerint kell a világnak is igazodnia. S most látjuk és hisszük, hogy a nagy világesemény vagy világégés vagy világrázkódás csak egy szakasza vagy fázisa a vilagélet nagy folyamatának, mely az Isten kezében van. A világfejlés tovább megy, nem 30—40 éves szakaszokban, hanem századokat és ezredeket áthaladó lépésekben, mint egy felséges és egységes törvény, melynek mi csak funkciói vagyunk. Ez elnyomott minket, de magába szedte azt, amit katonáink és mi nagyot, hősit, Istenben odaadőt tettünk. Ez most nekünk érdem, a világlevésben pedig tényező! S mindez részben már a múlté. A jelenre ha vetjük szemünket, akkor csupa Vége nem volna, ha mind leírnám azokat a kalandos történeteket, amelyeken egyesek átmentek. Az egyik tatároknál volt, lótejen élt, a tatár agyonverte a feleségét, aztán pénzét a fogolynak adta, önmaga elbujdosott. A másik kalmükoknál volt, halzsiron élt, a falu legszebb leánya kútba ugrott miatta — el kellett menekülnie. Két másik fogoly háziszolga volt egy limonádógyárosnál. A gyáros a cári alkohol tilalom ellenére négy hordó szeszt küldött két szekéren egy szomszéd városkába. A szesz értéke 64000 rubel volt s ez értékes és titkos küldeményt a gyáros a két fogolyra bizta, háziszolgáira. Az orosz általában igen bizik a más fajokban, nyilván nagyon ismeri Önön faját. A két háziszolga el is adta az első faluban a rábízott négy hordó szeszt lovastul, szekerestül. Az egyik ott maradt, a másik visszament a gyároshoz és ijedt arccal adta elő, hogy a szeszt lefoglalták és a cimborát elfogták. Jó volna papírokat szerezni, melyekkel a cimbora menekülhessen, mert félni kell, hogy a cári rendőrök kancsukái alatt vallani fog. A gyáros remegve izzadt ki még pár száz rubelt, szerzett papírokat ós a két szeszspekuláns ezekkel a papírokkal vágta keresztül magát minden vonalon, cordonon az Athénóig. Ha olvasom, hogy odahaza valahol valami zaj vagy zendülés volt, melynek főszereplői többnyire az ilyen hazatértekből kerültek ki — nyugodtan veszem tudomásul ós egy percig sem gondolok arra, hogy odahaza talán a bolsevikizmus e hazaszállított tanítványai forradalmi reformokat akarnak minden áron életbe léptetni . . . mintha jut eszünkbe. Mintha a poleciai mocsarak ingoványos talaján járnánk, — mint ha meleg vulkáni hamu volna a lábaink alatt, mely velünk együtt készül a levegőbe repülni, — mintha recsegő jégréteg hátára kerültünk volna, ijedve nézünk körül, mert alattunk a hideg víz és nagy mélység. Mintha egy összeomlott világnak darabjai ütköznének lelkünk érzékeibe és egy uj világnak zavaros, de kegyetlen valóval fellépő képe igézne szemeinket. Országok sülyednek és tűnnek föl. A mélységekből csak ugy zúdulnak a nagy kérdések : nemzeti, nemzetközi, jogi, potitikai, társadalmi, sőt erkölcsi, lélektani kérdések is, melyeknek fagyasztó valósága nem abban van, hogy mint könyvkérdések vonulnak fel, hanem mint életszükségletek. A szükségszerűség mindent összetipró zuhanásával szállnak felénk, érvényesülést követelnek vérünk, sőt létünk árán is! S hogy ezek feljöjjenek és hideg kegyetlenséggel érvényesülést keressenek, szükség volt ahoz tiz millió ember halálára és vérére, negyvenmillió ember nélkülözésére és szenvedésére, százmilliók kínjaira, aggodalmaira és gyötrelmeire? Nem tudtak maguktól megoldódni? Most mindenki kezdi beszélni: hiszen igy gondoltuk, igy akartuk ; minden változás, átalakulás meg lett volna, csak idő kell hozzá . . . Az ember a legközelebbi mult gyermeke, szereti a jövőt kipécézni; paragrafusokkal veszi körül magát, hogy léte nyugodtan folyjon tovább. A politikai paragrafust tartja a jogi, ezt az erkölcsi és viszont. Igy van eszméivel is. S ez jól van igy, az az emberi lélekből jön. Minden mozgás egy nyugodt pont körül halad. De a mi nem az emberi lélekben, az, hogy saját rövid életű eszméit és intézményeit is szereti a be nem látható jövővel azonosítani s elfeledkezik kényelmes lelki hajlékában. Nem veszi észre, hogy az élet lábai alatt tovább gördül feltartóztathatlanul; uj eszmekapcsolások és irányok vetődnek fel, melyek az életből vannak és az életbe kívánkoznak. Az eszmék érvényesülését pedig nem lehet emberi kézzel feltartani, mert gátat törnek. Ez a világfolyás egy nagy törnem . . . nem bolsevikiek ezek ... de két-három évig csavarogtak szegények egy minden állami rend és fegyelem nélküli területen, nyilván nem tartva, ellen nem őrizve, a rombadőlt orosz államban, ahol mindent lehet, mindent tehet az ember, ha egy pár rubelje van és a mindenkiben megbízó, kicsit gyámoltalan orosz paraszt nyelvén beszélni tud. A kirgiz puszták vad ménje sem állja a hámot ... és a mi hazatérőink nyakát is eleinte kicsit szokatlanul nyomja a rendőrség, csendőrség, katonai ós politikai hatóság szervezett munkája egy rendezett állami élet keretein belül. Innen van az, hogy itt-ott apró bajok vannak a hazetértekkel. De türelemmel kell nézni ezeket, hiszen szegények nem önszántukból mentek oda, ahol a hazai rendet elfelejtették. Legnagyobb részük nagyon piszkos, elnyűtt, gyűrött, amint a fedélzeten kullog és a tengert bámulja — ós mégis — drága kincset visz az Athene! Kétezer anyának, hitvesnek, gyermeknek hazahozza a fiút, a fórjet, az apát — és az államnak négyezer munkás kezet ad vissza!! A háború tizenkettedik órája ütött . . . lassan-lassan ébredezünk a gonosz álomból . . . hajnalodik . . . még én ezeket leírtam el is múlt az éj . . . pirkad ... a tenger csendes ... az Athéné vidáman siklik tizenkét csomót óránkint . . . nagyon távol, nyugaton már sötéten intenek a romániai partok, a Duna torkolásai . . . és az már hazai víz lesz, ha mindjárt Sulinában is ...; hazai víz, hiszen annak az áldott, szép országnak mezeiről, erdeiből, hegyeiből hozta el a jó öreg Duna, amely országnak fiai — áldjon verjen sors keze! — ime hazatérnek!! vénye. A harmadkori világtengereket a modern technika hiába sáncolta és gátozta volna körül. A föld geotektonikája változott meg alattuk; leszakadtak floras tájakat öntve el és puszta tengerfenekeket hagyva ott. Pusztulás itt és ott, de az Istenadta életerő erösebb mindennél. A mi gondolataink, eszméink, törvényeink, intézményeink az elhelyezkedésben csak kis kilengései, időszakos kirezgései a nagy életfolyamatnak, a világfejlésnek, mely az Isten akarata. Régiek mennek, ujak jönnek; de hogy érvényesülhessenek, életerőt kell kapniok. A történelem és világtörténés isteni dolog, de részleteiben az emberi lelkekben játszódik le. Az eszmék, az irányok, a változások meg voltak már mint tapogatózások, sejditések, meglátások. Sőt egész részleteikben is megjelentek a tudatban, de szürkén, élettelenül, cselekvő képesség nélkül. A nagy katasztrófának kellett bekövetkezni, hogy testet, szint, életet kapjanak és feltörjenek. Nagy megpróbáltatásban és titáni küzdelemben a szenvedő ember minden érzelemárnyalata és hulláma mozgása jött. Ezekbe kaptak bele az uj eszmék vagyis ezekbe ömlöttek át a felkorbácsolt érzelemhullámok és az egyesek leikeiben mint élő erők jelentek meg a színtelen elvek, s mint életszükségletek jelentek meg az összeség fölött, hogy az emberi érzések utján ható tényezői legyenek a világfejlésnek és egy ideig irányító törvényei a világrendnek. Ott vagyunk tehát, hogy: paragrafusok tűnnek el és elvek érvényesülnek, emberi gondolatok foszlanak szét és a világfolyásba helyezett Istenakarás tovább halad. Mi szenvedünk az átalakulások alatt: ez a mi érdemünk. S mindez miért? Az Istent, kinek mindenek élnek, jöjjetek, imádjuk! T. M. dr. A béke és a mezőgazdaság. Az „Esztergom" részére irta: Rubinek Gyula, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület igazgatója. A békekötési szerződós teljesen uj helyzeteket teremt nemcsak politikai, de gazdasági téren is. A valószínűség mégis az, hogy a békekötést követőleg inkább szabad kereskedelmi irányzat fog érvényesülni, főleg az európai kontinensen, mert hisz az újonnan keletkező államok valamennyije, talán az egy cseh-szláv államtól eltekintve, mezőgazdasági kiviteli állam lesz, melyeknek a szabad kereskedelmi irányzat határozott előnyöket jelentene, de másrészről Európa nyugati kontinentális államai is kénytelenek lesznek ebben az irányban evezni, mert a munkásosztály érdekeinek a politikai hatalomban való térfoglalása a szabad kereskedelmi irányzatnak fog kedvezni. Az ólelmicikkek után óriási kereslet lesz. Azoknak az ára hosszú ideig messze felette marad a háború előtti áraknak, mi sem természetesebb, hogy ez a körülmény a mezőgazdasági termelésre serkentőleg fog hatni. A mezőgazdaság ma tőkehiányban nem szenved. Befektetésre volna pénze, a kérdés azonban csak az, hogy a mai pénznek a háború után mi lesz az értéke, mi lesz a vásárló ereje és mily terheket ró még reánk a háború. A tőkén kivül azonban a mezőgazdaság sok más egyebet is igényel ahhoz, hogy a termelést erélyesen tudja folytatni. Elsősorban munkaerőt. Nemcsak az a baj a munkaerőnél, hogy hiányzik. Ezt a munkaerőt a háború után minden más foglalkozás igényelni fogja. Elsősorban az építőipar, másodsorban a vasút, harmadsorban az útépítés, negyedsorban a bányaüzemek és az összes iparvállalatok, amelyeknek munkaereje a háború folyamán megcsökkent. Honnan merítsenek ezek, ha nem az Ősforrásból, a falu népéből. A falusi munkáskéz ebből kifolyólag hihetetlen arányokban fog megcsökkenni. Csökkeni fog azonban nemcsak a munkáskéz mennyisége, hanem a szolgáltatott munka minősége is. Nagy pénzért igen rossz munkateljesit-