ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-02-02 / 5. szám

XXIII. évíoiyam. Esztergom, 1918. február 2. 5. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI'HETILAP. leffjeienik minden v-asarnaü. Előfizetési árak : Effész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 filler. Elö a hazaárulókkal! Esztergom, február 1. Még mindig a sötétségben bujkálnak s úgy látszik, azt remélik, hogy a sötétben elbújva, ismeretlenül gyújtogathatják a magyar állam épületét mindaddig, mig csak olthatatlanul ki nem tör a pusztitó tűzvész, melynek rémes világosságában szeretnének bemutatkozni a szörnyűködő magyar nemzet előtt. A bolsevikiek kegyetlen uralma alatt vérző Oroszországból átcsapkodó gonosz áramlat titkos ügynökei ők, akik hirtelen meglepetés elé akarják állítani a mi országunkat s az ősi törvények és intézmények romjain őrjöngve szeretnének diktálni a rettegéstől megdermedt polgárságnak. Alattomos bujtogatok, sötétség lovagjai! A nemzet haragjának villámai keresnek benneteket s az Ítéletet hordó villámok tüzes szemei megtalálnak benneteket sötét odúitokban, fekete lepleitek alatt is. Hiába toljátok magatok előtt a főváros szociáldemokrata munkásságának százezer főből álló tömegét! Rájuk nem haragszik a nemzet, csak józanabb gondolkodásra inti őket, mert tudja mindenki, hogy a béke reményeit, a monarchia tekintélyét aláásó sztrájk gondolata nem a munkásság fejéből pattant ki. Egyszerű emberek ők, akik a külpolitikához annyit értenek, mint a többi „politikus csizmadia." Ezek a munkások bosszúból, megrészegedve tudnak ablakoFelelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLAA Társszerkesztő : SZVOBODA ROMÁN. kat beverni, házakat felgyújtani, de nem gondolnak egy egész ország felgyújtására. Erre csak nagy gonosztevők vállalkoznak, azok is csak elbújva, a sötétségben lappangva. Nemcsak a külügyminiszter, de az országnak minden gondolkodó, józan polgára kimondta már az elmarasztaló Ítéletet s közös az a meggyőződés, hogy minden belső zavargás, mozgalom, kiváltképen pedig a sztrájk egyenes és elvitathatlan hazaárulás a mostani körülmények között. A szociáldemokratapárt vezetősége a munkásmozgalom elejétől fogva mosta a kezét, ártatlanságát hangoztatta s elhárított magáról minden felelősséget. Mi nem fizetjük vissza nekik azt a sok durva támadást, ráfogást és vádaskodást, amelyben a katholikus mozgalmakat mindig részesítették s a papot mindig pellengére állították, ha a vezetésük alatt álló egyletek, szövetkezetek tagjai valami vélt vagy igazi kihágást követtek el. Nem dobunk követ rájuk! Követjük a sajtó többi orgánumait s készségesen különbséget teszünk' a szociáldemokratapárt tagjainak és a pártvezetöségnek tettei között. Még azt is eláruljuk, hogy őszintén örvendünk azon tényen, hogy „hazafiúi érzésük" önkény telén fellángolása felcsufolta a „nemzetköziség" elveit. Mégis csak szép tőlük, hogy jobban szeretnek minket: magyarokat, mint a határokon túlról feléjök integető bolseviki elvtársakat. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. De most már elö a rókákkal! Napfényre kell búzni a hazaárulókat, akik a pártvezetöség háta mögött fellázították a szervezett munkásságot! Lehetetlen, hogy a különben jószimatú fővárosi politikai rendőrség ne tudna a lázitóknak nyomára akadni. Már sok nap telt el a sztrájk óta s az igazi bűnösök névsorát még mindig nem ismerjük, pedig ha a hatóság titokban tartja is azt, amit megtudott, a szociáldemokratapárt vezetőségének érdekében áll az, hogy az igazi bűnösöket az egész ország megismerje. Ha csak Önmagukat mossák, a titkos aknaásókat pedig eltitkolják, azt kell hinnünk, hogy mégis csak jóbarátaik voltak azok, ha nem is egyenesen közülük, a kebelükből valók. Van még a fővárosban egy radikális harsonája politikai társaság, amely mindig serény ujakkal keverte a szociáldemokratákkal a kártyát. Nekik a 48-ból is csak a forradalmi iz kellett mindig. A nemzetnek abban a nagy fellángolásában se szabadságharcot, hanem vörös forradalmat látnak. Csodálatos volna-e tehát, ha csúnya ábrándképeiket most a munkásság vére árán, a haza javának letiprásával is megvalósítani igyekeztek volna. Mi nem nézzük, mások se nézzék, hogy annak a gyanús radikális politikai társaságnak élén történelmi nevű egyének állanak. Azt se respektálják, hogy tagjai között vezető egyéniségek vannak! Ha ők AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az ,,Ida-dalok

u-ból. 2. Dalok, miket nagy éjszakák neveltek Könny, bánatok és álmok bús tején! Ah, úgy suhantak, mint a síri lelkek Ejfélidőn, vérző szivvel felém! Belőlük fontam néki diadémet Csillagtalan, borultas. éjeken, Virágai hervadást, ah, nem értek, Tövisei maradtak meg nekem. S mig őt örök-friss színbe glóriázták Tüzeltek fehér homloka körül: Én hordoztam tövisük koronáját Erte emlékül, tőle örökül. 14. A rózsák bíbor szirmait Halványra szítta már a láz, A dalok lelke haldokol, Már nem zokog, nem hahotáz. A szivem letarolt mező, Amelyre hull az őszi nap, Kihalt belőle a platán S rajt' halál-cserjék hajtat'' Te átsuhansz olykor gyepén, Mely félig-holtan szendereg: Megzörrennek lábad nyomán A síró, sárgult levelek . . . 19. Aludj a vágyak csipke-ágyán, Álmodj szebb, boldogabb tavaszt, Hol nárciszok közt térdig járva Örök vágyba' Pirosló ajkad dalt fakaszt! A zsályák cseppnyi rubin-mécse Varázsos fénnyel vár, fogad. Engedd, hogy gránát-szinű ajkam Könnyes-halkan, Tele-csókolja álmodat! Lolly. Requiem. — Karcolatok. — . . . Nagy, szép multat hordozott magával. Dicső, ragyogó, el nem múlást. Fényt, nevet, elismerést ós soha nem hervadó babérágakat. S most, amikor az esti esőhullásban végig haladt az egymáshoz bujt házak között, úgy érezte, hogy ebből a fényből, ragyogásból nem maradt más, mint a rá való emlékezés. Széles felleghajtóját magára csavarta s észre sem véve a járdát belepő tócsákat, lázasan sietett tova, a régi könnyed lépések halvány utánzatával, melyekkel valamikor a fényes boulevardok sorait rótta. Valamikor, tán még nem is olyan régen, amikor még delelt a nap s még messze volt az este. S azóta a nap hirtelen lefelé hajlott, egy nedves hűvös délután, amikor megfázott. S ekkor szólalt fel mellében az a rejtelmes hangú életfinálé, melyet az a titokzatos örök vándor kezdett játszani a tüdejében kifeszített hárfa húrjain, csontos, perces ujjaival. — Erezte, hogy vibrál, hogy müvószkedik a húrokon, ez a jól ismert idegen, kinek muzsikájától eddig még mindenki elaludt, elaludt örökre. Örökre, örök fel nem ébredésre. Mikor szobájába tért s a súlyos cseppekben hulló eső már csak az ablaktáblákat verte, ő még mindig nem érzett változást. Még mindig a fényesen kivilágított teremben volt, ahol marquik és marquisek mosolya, derűje veszi körül s a fellelkesült tömeg ovációja. Hallotta a tapsot, a lelkesült emberek zúgó moraját — s most oda tartogatta összeaszott szivét, hogy még egyszer simogassák azok a

x régi boldog élések, édes ébredések. Es — mi hang — kopogás az ajtón. Belép egy ur. — Engedelmét kérem, hogy csendjében zavarom; Mozart urat keresem. — Mozart, én vagyok! — • Tán lámpát gyújtanék ? — Ne, oh ne, sietős a dolgom s tarantászom a ház előtt áll. —• Akkor mivel szolgálhatok ? — Requiemet szerkesszen nekem, az ár egy részét im előre megadom. S a sötét szobában ezüst pénz csengett az asztalon. Aztán csend lett. A tarantász nagyott zörögve indult tova. — Requiem, mormogta halkan, s hallgatta tüdeje hattyúdalát. Requiem . . . Requiem. S ujjaival halkan megcsókolta a fehér köntösű sima billentyűket, mire a szoba . csendje hirtelen felébredt, kint elcsitult a szél, s született, szárnyra