ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-10-20 / 42. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. Résen legyünk! Esztergom, 1918. október 19. Belepottyantunk a világháború vérözönébe. S mire vértől ázva, agyongyötörve kievickélünk a béke partjára, ott a parton egy, a szenvedésektől eléggé megkímélt csoport vár bennünket. Élénken hadonász, ujjal mutogat, kiabálva vádaskodik. Integet a vérszagot orrából prüszkölő szegény magyar népnek és mutogat a nép eddigi vezetőire : „Ne engedjétek ki őket a béke partjára! Pusztuljanak! Ök rántottak bele titeket a háború vértengerébe !" —Károlyi, Fényes László, Kúnfi, Jászi Oszkár stb. — ami radikális elem csak van szép Magyarországon — képezi ez eleven kis csoportot. Mint az evezőkkel hadonászó alvilági Charon a csolnakba kapaszkodó lelkek ellen, úgy hadonászik mindegyikük egy-egy népgyűlés emelvényéről Tisza, Wekerle, Andrássy, Apponyi ellen. Hogy igy meg ugy: nem szabad ezentúl az országot vezetniök mindazoknak, akik eddig vezették. Tisza gonosz, mert az ö miniszterelnöksége alatt inditották meg a háborút! Wekerle még gonoszabb, mert fedezte Tisza háborús politikáját. Andrássy, Apponyi háborús uszitók! Az utóbbi mondta a szerb hadüzenet elküldésekor: „végre!" -— És folyik a tetemrehívás ! Mind-mind bűnösek, csak a radikálisok — ó ök ártatlanok, mint a ma született gyermek! Könnyen érthető az egész jerichói zaj, melynek kürtösei a Világ, Népszava, Az Est. Tönkre kell tenni teljesen a hitelét az ország eddigi vezetőségének. Meg kell bolonditani egészen ezt a szegény népet, ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A havasi gyopár legendája. A kopár sziklafalon állott egy kis növény, amely éppen akkor, mikor a nap leszállott cirádás, aranyozott trónjáról, csukta be szintelen kehely-ajkait. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő : SZVOBODA ROMÁN. Egyedül állott a vörhenyesen reszkető alkonyati fényben ós szorongó félelem rázkódtatta meg kicsiny virág-szivét. Alulról, a pázsitos illat-terhes völgyből merészlőn szökkentek sudárba az örökzöld fenyők. A kis virág azt gondolta, hogy őt akarják leemelni a hideg sziklafal pereméről, hogy a többi virágokhoz vigyék le, a harmatlepte, nap-sütötte erdei völgybe. De a fenyők fele uton megállottak és nem is gondoltak a magas sziklaháton rájuk várakozó virágocskára. Egyedül maradt a gyenge növényke, nem tudott senki gyenge életéről, amely a csillagokhoz oly közel kezdődött. A hófehér glecsereknek utolsó halvány izzása lassankint eltűnt a fagyos éjjeli szóisóhajoktól. Hosszú, félénk lélekzetvétel futott át a természeten. Á madarak csüggeteg szárnyakkal ültek a lombos ágak alatt ós ólomszürkón, halálsápadtan ülték meg a hegyek a szemhatárt. Ekkor a sziklafal fölött, amelyen a kis növény-gyermek állt aggódó borzalmakban, halványezüst fény kezdett reszketni, azután egy második erösebb és hirtelen a szemközt fekvő hegykúp mögül előbukkant a hold ós szétöntötte sugarait az est-harmatos völgyre. Mintha valamely régi átok oldódott volna fel . . . A völgyeken és szakadékokon keresztül át áradt a bűvös fény. Egy levél se rezdült, egyetlen elütő hang vagy szin se került a nyári éj csodás dalába s álom-képébe. A sötét égen lassan úszott a telehold ezüst Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. tányérja. Néhány csillag röppent át a csodálatos fényen, amely oly komolyan, szeliden töltötte el az éjszaka sötét palástját. Csöppnyi láthatatlan manók lebegtek, világítva az ezüstös levegőbe és incselkedve keringtek az apró virágok körül, mignem azok elkábulva lekonyitották szirmos fejecskéiket. Egyedül egy magas fenyő nézett merészen szembe a manókkal, mialatt a holdsugarak susogva surrantak át örökzöld ágai között. Az emberek mindnyájan aludtak, elérkezett a gyönyörök ideje az egész természet számára. Virág a virághoz hajolt s a repkény csókolva futott az örökzöld fenyő-gerincekre, ágakra, amelyeknek különben oly merev tű-levelei oly lágyan simultak a halk sóhaju repkény-levelekhez. A havasi suttogás csodálatos meséket rebegett a haragos-kék genciánáknak, amelyek hosszú kocsányukon ülve vissza-visszafelelgettek harangnyelvecskéikkel és pirulva csilingelték el a nyári éj parázsló varázsait. Köröskörül csupa öröm és suttogás volt a völgy. A szegény kis virág az érzéketlen sziklafalon fájdalmas szúrást érzett a szivében és szomorúan emelte fel apró szemecskéit az éj-kék menny boltozatra. A hold sem vette rögtön észre a kis szomorgó virágot, mikor sietve felszökkent az égboltozatra, csak akkor tünt fel neki, mikor szembekerültek egymással. Részvétet érzett ezüst-hideg szivében a kis elhagyott iránt és csodaszép meAz én házam. Az én házam: ódon, kicsi templom, Oltára: márvány, arany és selyem ; Tündérszép angyalkák mosolygnak rá, Ki ottan imádkozni megjelen. Az én házam: földi, kis mennyország, Fólve-féli: a gond, a bűn s halál, Falai közt csak örömdal hangzik, Mely minden ajkról csengve-bongva száll. Szelid gyertyafény közt, nyájas arccal A szenvedőkre ki ott ránk tekint: Vállainkról maga az Úr-Jézus Veszi le súlyos kínkeresztjeink. Patyi Gyula. melynek agya kábult a szenvedésektől, szeme a rohanó eseményektől. Hadd kábuljon jobban, hadd szédüljön még inkább — bele a radikálisok vezető karjaiba! Mikor a multat hánytorgatják, mikor a halottakat idézik, mikor megkönnyezik az özvegyeket, árvákat, rokkantakat, nyomorgókat, amikor a háború „kudarcát" színezik sötét vonásokkal, mind csak ezért van. Mentől szomorúbb a jelen, annál fényesebbnek látják ök a jövőt, a maguk jövőjét. Mint a tetemre szálló keselyük, ök a gyászból élnek. De hát mi is történt? Miért zúg e tömeg? — Gondolkodjunk, amennyire a hangok zűrzavarában tudunk. Felhányják a mi embereinknek 1914-iki háborús lelkesedésüket, meg hogy azt mondták a vihar kitörésekor: „végre!" — De hát ki nem lelkesedett 1914-ben, augusztus havában? Ki nem mondotta: „végre!" Hisz mindnyájan éreztük keblünkön az égiháborút megelőző tikkadtság nyomását. Mindnyájan megkönnyebbültünk akkor, mint a hogy az ember megkönnyebbül a cikázó villámmal, guruló mennydörgéssel megeredő zápor első cseppjeinél. Csak akik a nemzettel érezni nem tudtak, vagy akiknek lelkét a politikai elfogultság elhangolta a nemzet lelkétől, talán csak azok voltak hidegek. A haza védelméről volt szó! Avagy nem elég rémesen meresztette ránk szemét a pánszláv veszedelem? Talán nem elég kézzelfoghatóan nyilvánította szándékát, hogy bennünket felfalni akar? — Tudtuk ezt, éreztük ezt mindnyájan. És az a háborús szellem, az a lelkes energia, mely a nemzet vezető férííait mozgatta, ugyanazon védő erö feszülése volt, mely a Kárpátok hőseit mártírokká avatta. Nem kellett uszítani, egymás tüzénél melegedtünk. Igaz, hogy azt a csodás szellemet, mely az orosz tömegeket feltartóztatta, táplálni kellett, hogy ne lankadjon. Ezért hallatták biztató szavukat vezetőink. Igaz, hogy az Istenbe vetett bizalmat erősíteni kellett, ezért áldották meg papjaink a fegyvereket. De hát háborús uszítás volt, bün volt ez? Aztán igazolt-e a háború kudarcát reánk nézve oly sötéten festeni? — Ne értsük félre egymást. Siratni valónk van elég. GyáI szunk bizony rémesen sötét. — Hanem I nemzetünket egyoldalú vesztesként odaálliI tani talán még sem lehet. A pánszláv veszedelem elmúlt. Határaink épek. Ellenség földünket csak kis részben taposta. S ha hozzávesszük azt, hogy a béke hajnalában teljes függetlenségünk napja látszik emelkedni, még aránylag megelégedettek lehetünk és bizva tekinthetünk a jövőbe. Korai optimizmus! — mondhatná valaki. A béketárgyalások még meg sem kezdődtek. Ki tudja, mi gyászosat hoznak azok? — Azonban mi is azt mondjuk a túloldalnak, a radikális gyászmadaraknak: korai pesszimizmus, a béketárgyalások még meg sem kezdődtek, ki tudja, mily vigasztalót hoznak azok? Szóval: nyugalom, hidegvér, óvatosság. Óvatosság különösen az uj prófétákkal szemben, akik nálunk még ártatlanok, mert még újszülöttek, de más országban már kimutatták méregfogaikat. Avagy elfelednök a szabadkőművesség szerepét a háborúban? Óvatosság annál inkább, mert az uj próféták szellemét élelmes faj ihleti. Hogy