ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-10-13 / 41. szám

egyeztethető össze a becsülettel. Becsületes ember nem csak a kaszinóban tart valamit magáról, hanem a fináncnak se hazudik és becsületes embernek a hamis játék ama nemét is kerülnie kell, mellyel embertársai rovására önmagának jogtalan és tiltott előnyöket szerez. Már pedig a háborús életszabályok sérelmével szerzett egyéni előnyök jogtalanok és tiltottak. Aki pedig jövedelmének eltitkolásával az államkincstárt megkárosítja, azt a sikkasztótól csak formaszerűségek választják el. Tekintélyes állampolgárok szemhunyoritva beszélgetnek arról, hogy hogyan főzték le az adóbizottságot s nem is érzik, hogy komiszság van a dologban. Nagykeresetü honoráciorok, üzletemberek gyakran olyan szerény jövedelem után fizetik az adót, amiből a toalettek ára se futná. S azt meg már épen senki se veszi komolyan, amit a hatósági rendeletek parancsolnak. Magyarországon tiz nemzedék együttvéve nem hazudott annyit, mint a mai a bevallási ivek kitöltésénél. Nagyon veszedelmes lelki életnek indul az a társadalom, amely az állam nevében adott parancsoknak nem fogad szót. Ha eszébe jut a polgárság milliójának, hogy az engedelmességet megtagadja, az államrend is szükségképen összedűl. Az engedetlen ember hizik, az engedelmes ember soványodik. Hiszen igy is el lehet éldegélni egy ideig. Addig tudiillik, mig a sovány emberek bele nem unnak a játékba, és fel nem támadnak a kövér emberek ellen. A törvények és rendeletek kijátszásával a könnyelműségnek olyan bűnét követjük el, amelynek gyümölcse már is érik a tömegek lelkében. Nagy hiba, hogy következéseikben át nem gondolt, vagy kellően át nem szervezett rendeletekkel a közönséget több ponton az önzetlen kötelességteljesítés túlságosan magas, gyakran abszurd mértékei elé állították. A rendeletek hű betartása számtalan esetben zsákutcába vezetett, ahonnan azután nem volt menekvés, mert a végrehajtás lehetetlennek bizonyult. A háziasszony gyakran bezárhatta volna a konyhát, a gyermek cipő nélkül marad, a beteg egyetlen korty tejhez nem jut, a gazda megszüntethette volna az üzemét, ha szószerint azt cselekszi, amit előírtak, minthogy a hatósági közigazgatás gyakran adós maradt azzal, amivel a dolgozó polgároknak és a működő üzemeknek tartozott. Vigyáznia kell az államnak, hogy meggondoltabban parancsoljon és végre is hajtsa a rendeleteit, mert végül senki se fog szavának engedelmeskedni és ez már az anarkia. De vigyáznia kell az urirendnek is, mert a törvénytisztelet ellen vétő cinikus egykédvüsége könnyen a torkára forrhat. Több becsülettel kell szolgálnunk a közérdeket. Apró visszaélésekkel testünk alatt fűrészeljük el a tekintély fáját, melyet többé semmiféle hatalom nem tud összeforrasztani. Buday Barna. Ragasszuk levelünkre háziezredünk levélzáró bélyegét! hosszú névsorok felolvasása. „Holnap indulnak!" böki ki valaki. Egy óra múlva szájról szájra jár a jó hir, megesküszik mindenki hitelessége mellet, s a holnapi nap elhozza az elindulás helyett a csalódást. Napi parancsba adják ki a ruhamosást, fürdóst, sőt szappant is adnak pénzért vagy ingyen. A tetőpontját éri el a kedveskedés, amikor a 3. osztály emberei •— már csak a hazautazók — dohányt, cigarettapapírt kapnak ingyen. Erre már a hitetlen Tamások is mondogatják : „kezdem hinni, hogy lesz valami belőle." Azokkal, akik rosszul bántak el és intelligens emberek, most már megkörnyékezik minden oldalról ós szinte esdve kérik román érzésű internáltak utján (ilyenek is voltak, palotában laktak), hogy hazakerülvén, ne igen szellőztessék az oláh internálás ügyeit. Meisel apátot ós még másokat, engem is felszólítottak ilyen módon. A parancsnok pedig toboroz a további internálásra embereket a hazamenők közül. Sorakozások alkalmával személyesen, csendőrei, hivatalnokai által felszólítja az embereket, hogy mondjanak le repatriálásról. A jelentkezőnek Írásbeli nyilatkozatot kellett erről a parancsnoki irodába leadniok. Talán tizenkétszer is elhangzott a parancsnok közvetlen vágy közvetet maradásra késztető meghívása. Mindenesetre felsőbb rendeletre tette, mert a végén maga is elnevette magát, hisz annyira nevetséges volt. „Uraim, utoljára lehet ma jelentkezni visszamaradásra stb". Végre-valahára 1917. december 16-án reggel Kulturélet a hadifogságban. ii. Midőn életem leghosszabb útjáról meglehetős viszontagságosán hazaértem, ismerősökkel találkozva a szívélyes üdvözlés után mindjárt ezt a kérdést kaptam fel: — Dehát az Istenért, mit csinált ott olyan borzasztó sokáig ? Nem ölte meg az unalom? — Nem. Sőt a legtöbb ember annyira el volt foglalva tanulással, tanítással, sporttal ós egyébbel, hogy a „nem érek rá", „nincs időm" nagyon méltánylandó és komoly ok volt. Éppen ugy, mint az iskolásgyerekeknek, az órarend fel volt akasztva az ágya fölé mindenkinek, lett legyen az fiatal kadét vagy öreg százados vagy akár törzstiszt. Hiszen volt is mivel foglalkozni. Tessék csak meghallgatni. Vegyük csak a könyvtárakat: volt német szépirodalmi könyvtár 3000-nél több kötettel, azután filozófiai könyvtár, szintén német, körülbelül ugyanoly gazdag, továbbá német technikai könyvtár vagy 5000 kötet, azután kereskedelmi, olasz, francia, angol és orosz könyvtár szerényebb móretekben; német jogi könyvtár, zenekönyvtár és horvát könyvtár. Legutoljára hagytam a magyar szépirodalmi könyvtárt; ez bizony — szegény — nem igen állt többől 300 kötetnél, pedig mindent elkövettünk, hogy magyar könyveket is kapjunk, de hát miért, miért nem, nem firtatom — eredménye nem lett. Ezt a háromszáz kötetet is az egyesek adták össze a köz használatára. Természetesen mindenki legalább három-négy könyvtárnak tagja volt, azután gázsi fizetéskor nem tett egyebet, mint tagdijakat fizetett. De nemcsak könyvtárakra, hanem más címeken is, mint majd kiviláglik. Az olvasás mellett a nyelvtanulás volt a legfőbb fogolyfoglalkozás. Álig tudnék 3000 egynéhány társam közül csak párat is említeni, aki ne tanult volna nyelveket, s majdnem mindenki egyszerre többet is. Hogy kuriózumként megemlítsem, szobánkban, hol 12-en laktunk, a következő nyelveket tanulták egy időben : magyarul, németül, szerbül (horvátul), csehül, románul, törökül, franciául, angolul, oroszul és héberül. Kultiválták azonkívül a táborban a spanyol, görög, dán, svéd, japán nyelvet; az eszperantónak is számos hive volt, sőt még kínaiul is tanultak némelyek. Mindezekhez természetesen még nagyon sok könyv volt szükséges s aki csak tehette, szerzett magának privát könyvtárat is. Én pl. az én körülbelül -60 kötetnyi könyvtárammal a szerényebb igényűek közé tartoztam. Fogságunk első idejében roppant nehéz volt könyveket beszereznünk. Később sikerült összeköttetést szereznünk Visted András bergeni (Norvégia) kereskedővel, aki igazán önzetlenül és a legnagyobb készséggel küldött nekünk bármiféle könyvet. Hadifoglyaink igazán nagy hálára vannak neki kötelezve. De talán könyvekről és könyvtárakról ennyi éppen elég volt. Nem minden fogolytiszt tanult 5 órakor elindult Raducaueniből a 600 emberből 150 ökörszekérből álló karaván. Most hittük, hogy megyünk. Voltak azonban köztünk olyanok, akik szivük mélyén még mindig féltek a hírhedt oláh ellenrendelettől. Délután megérkeztünk Tomestibe, ahol éjjeli szállást kellett volna vennünk. Időközben azonban katonák érkeztek. Nekünk szabad ég alatt kellett maradnunk. Egy részünk a falusi iskolában és egy útszéli korcsmában talált éjjeli menedéket. Másnap az iskola előtti emlékoszlopot szemléltük. Két gyalogos ezred állította fel halottjai és különösen a kiütéses tífuszban elpusztultak emlékére. Azt mondták nekünk, hogy a két ezred és a falu lakosságának fele pusztult el tavaszkor. 1917. december 17.-én indultunk el tovább Jassi felé : Délben a város határánál van a karaván. Újra kiküldi Íródeákját a parancsnok, hogy lemaradókat keressen. És Klein úr lóháton járja be a hosszú szekórsort. A parancs szerint a városból senkinek sem szabad kijönnie az internáltakhoz. Mégis néhány internált felesége, gyermeke, rokona eljön ós rábeszéli fórjót, apját, hogy mondjon le a repatriálásról ós menjen inkább vissza az internálásba. És . . . és akadt, aki visszamaradt. Talán igy volt előre elrendezve! Este felé harmadosztályú, törött ablakú kocsikba raktak be. Velünk együtt 2—3 más centrum emberei is vonatra szálltak. Lehettünk összesen ezerötszázán. Fáradtak vagyunk, de nem alszunk. Örvendünk a vonatnak, az utazásnak, mint a kisgyermek. Itt is, ott is elhangzik egy reggeltől estig, csinált egyebeket is, legfőkópen pedig sportot. „Meus sana in corpore sano." De mindjárt itt ki kell jelentenem, hogy a sportűzós évről-évre jobban hanyatlott. 1915—16-ik évben virágzott, tavaly meg már csak pangott. S ennek kis részben oka volt az anyagok beszerezhetetlensége, de nagyrészt igen prózai okok játszottak közre : a táplálók nem volt elegendő az intenzív testi munkához s az atléták ugy nyilatkoztak, hogy „azt a kis ebédet bizony nem fogják kiugrálni." Persze klub is volt számtalan. AFC. (Atlétikai fottball klub), MAC. (magyar atl. Klub) 33FC. Theodor Korner Klub, birodalmi német és török klubok. Ez valamennyi foglalkozott az atlétika összes ágával ós footballal. Időnkónt igen sikerült klubközi mérkőzéseket rendeztek, de legtöbb közönsége mindig a football mérkőzéseknek volt. Augusztus 18-át, illetőleg tavaly már 17-ét minden évben kisebb fajta olimpiáddal ünnepelték meg. Majdnem valamennyi versenyszámot a magyarok nyertek meg; csak az ököllapda mérkőzést nem, de hát ez ugy is osztrák találmány. Volt azonkívül a tábornak két tennispályája is, rengeteg pénzbe került, lapdákat Japánból és Svájcból kellett hozatni. A tennis érdekességét növelte, hogy a véletlen egy magyar és egy osztrák bajnokot hozott össze. Háromszor volt köztük döntő mérkőzés és mind a háromszor a magyar szinek kerültek ki győztesen. Egyébként már mind a két bajnok idehaza van — Bécsben. A gyöngébbek — t. i. a gyengébb sportolók — kedveért voltak még - enyhébb sportágak is. Igy nagyon kedvelt volt a tekózés. A tábor minden zugában, ahol csak egy tekepályának való hely volt, kugliztak nyáron a nap minden órájában. Végére hagytam a legnépszerűbb sportágat, a napfürdőzést, ahol paradicsomi öltözetekben egyik kezükben könyvvel sétáltak, vagy feküdtek az urak s szívták a jó, bár portól egyáltalában nem mentes keleti levegőt. S a szibériai nyári nap oly forró, hogy azt hitte volna az ember, hogy a hadifoglyok nem is Ázsiában, hanem Afrikában nyaraltak: feketék voltak, mint a szerecsenek. Dr. Berényi Róbert. HIREK. Krónika Az őszi dal tragédiája. — Szerkesztő úr, van-e szükség A lapjában őszi dalra? Vonal alatt régen láttam, Hogy az őszről dal fakadna. Pedig másfél hónap óta Őszt hirdet a kalendárjom. Szerkesztő úr, adok egy szép Őszi verset, halló, várjon! nagy igazság megállapítása: „Soha életemben ilyen szívesen vonatra nem szálltam." Megyünk már haza felé. Másnap december 18-án reggel Padureniben áll meg a vonatunk. Névsorolvasás s a hires hírhedt lemaradásra felszólító felhívás. De minek ez az ünneprontó hang. Itt a feleletem: talán szolgál későbbi okulásra. Az oláhok jól tudják, hogy valamikor a kiszabaduló internáltak beszámolnak az internálás borzalmasságairól. Bizonyítékot akarnak szerezni, hogy az az internálás nem is volt olyan rossz. „Hisz íme, sajátkezüleg aláirt internáltak nyilatkozataival bizonyítjuk, hogy internáltak, akik hazamehettek volna, lemondottak és ittmaradtak, kell-e ennél meggyőzőbb bizonyíték?" fogják mondani. Akik azonban figyelmesen elolvasták e lapokat, már tudják, részben a választ is. Kik is mondtak le a hazamenetelről? Első sorban azok, akiknek családja Moldovában van, tehát összeköttetése, pénze, ruhája, mindene van. Másodsorban katonaszökevények vagy a fronttól félők, vagy piszkos lelkiismeretű emberek. Minden becsületes internált sajnálta, hogy akadt ember, aki segítségére sietett az oláhoknak, hogy egy ilyen látszólagos bizonyítékot is kapjon eljárása mellett. Derest és huszonötöt igért mindenki nekik. Padureniből zárt teherautókban nyolcszoros lövészárkon mentünk át a mi vonalunkig. Német tisztek, Bornemisza báró volt bukaresti konzul, Fux főhadnagy fogadtak. Lábunk oláhtól elhódított területet taposott. Tüdőnk a szabadság