ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-09-29 / 39. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő : SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A falu jegyzője. Esztergom, 1918. szept. 28. Az állam szervezetének működésében a falu közigazgatása az a funkció, amit az emberi szervezetben a bör pórusai végeznek. Szellőztetnek, párologtatnak s a nagy szervezet összmüködésében a bomlás processzusának megakadályozását végzik. A falu közigazgatásának tényezői azok a végső idegek, melyek az államhatalom terveit, szándékait, akaratát tettekké valósitják, lehetségessé teszik. A falu funkcionáriusai azok a cyklopskövek az államhatalom palotájának falában, melyek a fundamentumból kiemelkedve az épületet hordják s tűrik, viselik a viharok által felkorbácsolt por kavargását, a vizár rohamát, a földről felfeccsenö sár szennyét. A falu közigazgatásának minden terhe, minden gondja, minden felelőssége és minden ódiuma a falu jegyzőjének vállait terheli. A falu jegyzője az államhatalom mindenese. Ö az ütköző a törvény kényszerítő | ereje s a nép indolenciája közt. Ö az állam keze, mely a polgár zsebébe belenyúl s ö az az ököl, mely a törvény nevében lesújt. A falu jegyzőjének hivatása, szerepköre sohasem volt ideális foglalkozás, de a háborús közigazgatás rendszertelensége, ideges kapkodása, botlásai, túleröszakos végrehajtó akarata a békében különben tiszteletreméltó s becsülésre érdemes községi jegyzői állás tekintélyét annyira aláásta, megrongálta, hogy ma ennek a pályának idealistái is tagadhatatlan erkölcsi undort éreznek foglalkozásuk, szerepük sokszor lehetetlen, képtelen és lealázó feladatai iránt. A falu jegyzője a háború legszánandóbb mártírja. Az a hős, aki a fronton meghal, a hazafiúi kötelesség lelkiismeretes teljesítésének végső tudatával hull a porba, de az a tisztviselő, akinek feje fölött örökké a megtorlás korbácsa suhog, szintén végigszenvedi a még fájóbb lelki halál gyötrelmeit. A falu jegyzőjét gyötrik alulról, gyötrik felülről. A rendelkező fórumok sokszor a legképtelenebb feladatok megoldására kötelezik a falu jegyzőjét, mert nem ismerik a gyakorlati élet lehetőségének határait s mert tudatlanok s tapasztalatlanok a zöld asztalnál zöld fejjel megirt rendeletek gyakorlati kivihetöségének esélyei, módozatai, lehetőségei iránt. Elrendelem! — ha lehet, ha nem. És ha nem lehet? És ha éppen magasabb érdekek parancsolják, hogy a rendelet ne abban a szellemben hajtassék végre, melyben megfogamzott? Sokszor akkor is — elrendelem ! Ez az „elrendelem" meg a „különbeni rendbírság", az „elvárom", meg hogy „azonnal jelentsen", ez ma olyan mindennapos tónus a közigazgatásban, mint a társadalmi közéletben a „jónapot kívánok!" Söt egyebet is olvastunk egy ad hoc, háborús hatalom nagyobb dicsőségére. Egy felsőbb rendeletben a nyár folyamán ez állott: „irgalmatlanul" megbírságolom. Hát az ország érdemes jegyzői kara az irgalom kilátása nélkül is teljesiti kötelességét. Teljesiti hangtalanul, panasz nélkül, abban a nemes tudatban, hogy a háború összes terheinek ö a legexponáltabb hordozója, megoldója, teljesítője s hogy az ö kitartó munkássága, becsületes, odaadása nélkül az állam gépezete bizony nagyon nyikorogva működnék. Teljesiti kötelességét, a harcterek szenvedő hőseihez hasonlóan, mindig csak „előre," nyugodt önfegyelmezettséggel s önbizalommal. Hiába fenyegeti öt a nép tudatlansága, boszúérzete, haragja, hiába ijesztgeti öt a felsőbbség nyomása, szorultsága, hiába rajzolgatják lelki szemei elé azt a sokszor emlegetett akasztófát, melyre azonnal fölfüggesztik, ha a paraszt húsz tyúk helyett csak tizenkilencet vall be, a jegyzők keményre, feszesre edződött arccal ott állnak az államgépezet emeltyűje, szabályozója mellett, mint a mozdony gépésze a karácsonyesti hóviharban. Rája sok ember boldogsága, polgári jóléte, a boldog béke karácsonyfája alá utazók vágyainak teljesülése van bízva: a vonatnak, a mozdonynak nem szabad lesiklania a vágányokról. Pedig ö is vágyná már a karácsonyest, a béke ünnepének szent hangulatát. Ö is szeretne már kinyújtózkodni a kandalló enyhe melegénél s a viharos hófergetegben megtett útra úgy gondolni vissza, mint egy rossz álomra. 0 is szeretne kibékülni népével, mely gyűlöli öt, de mellyel háború után is együtt kell élnie jóban, rosszban. Szeretne ö is békés, elégedett polgár s továbbra is népének jószándékú tanácsadója lenni. De most még nem lehet. Most még csak szigorú végrehajtóközege az államhatalom akaratának, jóllehet ez az államhatalom hozzá is csak szigorú föllebbvaló, mely hatványozott, fokozott munkáját bizony éppen nem méltányolja. A falu jegyzőjéről bátran elmondhatjuk, — bár a hasonlat banális, — hogy ö az állam szekerének kerékszöge, mely ha kiesik, feldűl a szekér. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Rokkant katonák. Irta: Mányiné Prigl Olga. Utcaszöglet volt tanyájuk eddig, Vánkosuk az esöázott mente. Pártfogójuk csak a csillagos Ég, A ki őket betakarta este. Cégér lett a rongyos, veres sapka, Csonka vállon a fityegő érem, Pár tiz év és süket fülre hallgat: Szolnoknál hagytam a lábam kérem .. Csonka vállon medália kettő, Bem tűzte fel a saját kezével: Vitéz honvéd áldjon meg az Isten, Áldjon téged mindakét kezével! Fut a világ, forog a küllője, Elfelejtve a vitézség, érdem, Öreg honvéd ha százszor is mondja: Isaszegnél vakultam meg kérem . . . Eut a világ, forog a küllője, Tűzbe, vérbe jár szekere újra. Mikor fogják féken a vad lovát, Azt talán csak a jó Isten tudja. Könnyet hullat a fekete felhő, Sóhajtástól mennydörög az orkán, Vizek mélyén halálrózsák nyílnak, Épen mint a magas hegyek ormán. Sápadt fiúk mikor elpihennek, Elringatja őket örök álom, Még jól jártak, mert hisz elmondhatják, Nem sok szépet hagytak e világon. Hanem a kit visszahoztak onnan Halálország fagyos küszöbéről, Roncsolt testtel, világtalan szemmel — Van-e lélek, ki ezzel megbékül? Van-e szó, mely vigasztalni tudja?" Van-e kéz, mely törülhetné könnyét ? Van-e tűz egy parányi melegre, Van-e kincs, mely pótolhatná vesztét ? Van-e álom a sok kisértetnek, Van-e biró ós hol van a vádlottá A kiért az Isten remekműve Elveszített egy egész világot! Van-e szó, mely az anyát csittitsa, Van-e kéz, mely apakezet pótol? Van-e tűz, mely a szerelmi lángot Kicsiholja a vak szemgolyóból? Van-e balzsam rómlátó álmokra, Van-e biró és hol van a vádlott ? Homlokod óh ember, ejtsd a porba, Mert a te nagy gőgöd volt ez átok! S azért ha látsz egy fáradt katonát, Vagy foltos, rongyos katonaköpenyt, S lelked előtt tépett, roncsolt testtel Felvonul egy egész nagy regiment — Oh vedd elő azt a selyemkendőt, Mit egy jó tündér minden szívnek ad, Es takard be véle gonddal, puhán Azokat a szegény koldusokat. Lelkedben vess nekik bársonyágyat, Hozd le ha kell a csillagos eget, Ne várjon rájuk az utca köve, Párnájuk legyen ölelő kezed. Ereklye a rongyos szürke sapka, S csonka vállon a vórrozsdás érem, Hogy csak büszke szóval mondhassák el Szebennél hagytam a lábam kérem . . .