ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-23 / 51. szám

gedni sobasem azt a másik hitet, amely ellenfeleinkben gyökerezik a karácsony fogalmáról. A kis Jézus tanitott mindarra, ami boldogíthat a földön is. A boldogtalanságnak, a békétlenségnek, a rossznak nagyobb ellensége ő nála nem volt és nem is lesz. Nélküle a karácsony üres, kopár betlehemi istálló, melytől nem remélhetünk semmit. A XX. század emberei nagyon távol állanak attól, hogy ők tudnák Betlehemet betölteni. Annak csak Jézus a kortársa, ő az ereje és ő a vezére, tanítója. Tőle csak lopni lehet, de helyettesíteni ós nagy hivatását megvalósítani nem. Azaz mégis. Nagy hivatását megvalósítani lehet, rajtunk múlik: Borulj le előtte és kérd imádva Tőle, megadja neked. Ha mindnyájan teszitek — mindnyájatoknak adja. Ha az egész világ teszi —• az egész világnak adja. Emberi kéz a karácsony fenségén nem alakithat. Csak megénekelheti azt, ami: Gloria in excelsis Deo! Dicsősége az Istennek. K. Gy. S. A szenvedés problémája. Irta s az Esztergomi Oltáregyesület f. évi közgyűlésén felolvasta: dr. Madarász István, igazgató. Az élet nehéz. Vajmi sokszor röppen el ajkunkról e panaszos sóhaj. Vizsgáljuk meg a panasz jogosultságát vagy jogosulatlanságát s keressünk orvoslást számára. Mi az élet tulajdonkópen ? Kérdezzük meg először az emberiség modern nagy gondolkodóit, akik az emberiség ütőerén tartottak kezüket, akik az emberiség szívverését jobban észlelték s megértették. Schelling azt mondja: „Das Leben ist ein Possenspiel, ein alberner Roman." Az élet durva bohózat, értelmetlen regény." Feuerbach szerint az élet bolondok s gazemberek tanyája. Schopenhauer így határozza meg az életet: „Ostoba, zavaró epizód az örök semmi állandó csendjében." Hartmann Ede őrjöngő pokoli farsangnak nevezi az életet. Humboldt Sándor a nagy természettudós 84 éves korában, életének alkonyán igy ir: „Az élet a legnagyobb ostobaság. Legalább tudnók, miért élünk . . . Vigasztalan, sivár életemnek e megfoghatatlansága képtelenné tesz arra, hogy emlékeimet összegyüjtsem. Közeledik életem estéje, s én nagyon, de nagyon szomorú vagyok." S a nagy s kis bölcselők, akik az élet világosságát lelkükben kioltották vagy meg sem gyújtották, ily szomorú képet festenek az életről. Kérdezzük meg inkább a költőket, kik az emberi lélek minden vágyát, sóhaját, panaszát, derűjót s boruját; lelkük érzékeny hangfogóján felfogták s a művészet húrjain megszólaltatták, hogy mi az élet. SzofoJclesz a görögök drámairója így szólal meg: Nem születni soha, legnagyobb szerencse És a másik : ha világra jövel, visszasülyedni a semmiségbe. Mig virágzik az ifjúkor és ölében a balgaság Ki az kit kerül a nyomor, kit nem ér el a gyötrelem? Körötte harc nyilak, viszály, pártütés, gyűlölködés, És a vég? Tehetetlen átkos aggkor Elhagyott barátja nincs sehol Ezernyi baj, nyomor átka sújtja. (Odipusz Kolonoszban.) Goethe Fausztjában a sebzett lélek végső elkeseredése ily panaszra fakad Való, való ! Nem Istennek mása Féreg vagyok ki útját porba ássa Kinek hazája, tápláléka por Kit vándor lépte zúzva eltipor. (Dóczi ford. I.) Heine nem tud választ adni e kérdésre, 6 maga kór O fejtsétek meg az élet rejtélyét * A kínos ősrégi rejtélyt Mondjátok meg, mi az ember? Honnan jött s hová készül? S ki lakik ott fönn az arany csillagvilágban? Sikong a szél, surrannak a felhők Hidegen-közömbösen pislognak a csillagmécsek És egy bolond várja a választ. Gróf Zichy Géza is melankolikus hangot üt meg: Minden ember: beteg gyermek, Tudománya: kérkedés, Mosolygása: őszi sugár Örök sorsa: szenvedés. S. Greguss Ágost, a nagy magyar esztétikus is kesereg az élet mostohasága felett: Nincs oly tiszta öröm, melybe bánat ne vegyülne, Mégis hát mért jár mindig a bú egyedül? Mi igaz e sirámokból, e kesergő jajkiáltásokból? Igaz bennük az alaptónus: az élet siralomvölgy. Ki mondhatná, hogy az élet rózsaberek, ki "nem érezte volna valaha a szenvedés tőrét, ki nem roskadt volna le valaha a kereszt súlya alatt, kinek ajkáról nem hangzott volna el e zokszó: Nehéz az élet. Ki nem érezte volna valaha azt a fájdalmat, melyről Petőfi igy dalol: A fájdalom nem éles fejsze, melynek Csapásitól az élet fája dől . . . A fájdalom féreg, mely lassan, lassan De nem fáradva, folyvást rág belől. Való igaz, hogy az .élet utja tövises, az anyaszentegyház is siralomvölgyónek nevezi, minket pedig Éva számkivetett gyermekeinek. Az élet siralomvölgy, de nem siralomház. Az életet a szenvedés teszi siralom völggyé, az élet problémája tehát tulajdonképen a szenvedés problémájával azonos. Mi a szenvedés, s miért van szenvedés ? A szenvedés valaminek a hiánya. Hiánya annak, ami meg volt s elveszett, ami után vágyódtunk, de nem értük el. Elveszett egészség, vagyon, becsület, szeretet, hirnév, elvesztett hozzátartozó, elvesztett Isten, ki nem elégült becsvágy, kitűzött s el nem ért életcél stb. stb. Miért van ? Mi az oka s mi a célja ? A szenvedés nem teremtés műve, hanem az emberi tökéletlenség velejárója, következménye s felemelője. A szenvedés az emberi gyarlóság velejárója. Isten nem abszolút tökéletesnek teremtette a világot s nem abszolút tökéletesnek az embert. A természet mostohasága, az emberi test törékenysége s ebből származó betegség, a természet kikerülhetetlen nagy törvénye, a halál, a természetben s emberek közt szükséges egyenlőtlenség s ennek következménye a szegénység főokozói a szenvedésnek. A szenvedés másrészről a bűn következménye. Az áteredő bűn következményekónt öröklődik Éva gyermekeire. A paradicsomi bukás következménye a számkivetés. A verejtékező munka, a küzdelem a létért sok szenvedés előidézője. S amint általában az áteredő bűn a szenvedést zúdította az emberiségre, úgy most is a bűn, a szeretetlenség, igazságtalanság, gőg nagy részben előidéző oka a szenvedésnek. A. szenvedés felemelője s tökéletesitője az emberi gyarlóságnak: sanyargathatja, megölheti a testet, de tökéletesiti, nemesiti az ember szebbik felét: a lelkét. És ez a szenvedés igazi célja. A szenvedés itt van, minden ember osztályrésze, az emberi életből teljesen ki nem küszöbölhető. Azonban megérthető, felfogható, észszerű s célszerű. De vallásos világnézet nélkül soha meg nem fejthető. Aki nem tudja, hogy miért él, mi a célja a szép csillagvilágnak, aki tanácstalanul tekint a tenger zugó habjaira, aki azt hiszi, hogy a koporsó fedele véglegesen lezárja az életet, mely után nincs feltámadás, az nem fogja tudni megérteni a szenvedést. Az szenvedés idején tehetetlen kétségbeesésre vagy legjobb esetben apathikus közömbösségre képesHa azonban a vallásos világnézet alapján állva azt hisszük, hogy ez az élet csak tovatűnő múlékony napsugár, mely örök fényhez vezet, csak hervadó őszi rózsa, mely örök tavaszban ébred fel s hervadhatatlan bimbót fakaszt, egy szóval, hogy ez az élet csak hosszabb-rövidebb ideig tartó zarándokút, mely majd rózsák, majd sebző tövisek között vezet, melynek célja s végső állomása azonban az örök élet, az megérti a szenvedést, az az Isten sújtó kezében is az atya áldó jobbját látja, . az csókkal illeti a keresztet vállunkra rakó isteni kezet, mert hisz, remél s bízik a jobb, boldogabb életben. Ilyen világnézet mellett a szenvedés nem megfejthetetlen szfinx, nem kétségbeejtő probléma, hanem Isten követe, aki a természetfeletti világrendben gondviselésszerű küldetéssel jött hozzánk. E gondviselésszerű küldetés célja: a) a büntetés, a vezeklés kirovása, b) próbatétel, ' * c) lelki nevelés, tökéletesítés, d) felemelés az Istenhez. a) Mindnyájan — kivétel nélkül —-gyarló bűnösök vagyunk, akik sokszor megsértjük Isten szent törvényeit s ezért sokszor megérdemeljük az Ur sújtó büntetését. Ki az, aki az Ur Jézussal azt merné kérdezni : „Ki fedd meg engem közületek a bűnről?" (Ján, 8, 46.) Inkább sz. János apostollal kell mondanunk: „Ha azt mondjuk, hogy nincs vétkünk, magunkat csaljuk meg, és az igazság nincs bennünk . . . Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, meghazudtoljuk őt, és az ő igéje nincs mibennünk." (Ján, I. 1, 8, 10.) Minden bűn bűnhődést von maga után, mely vagy itt, vagy a másvilágon várakozik a bűnösre. Ha tehát bűnösök vagyunk, akkor megérdemeljük a büntetést és boldogok lehetünk, ha ezt a büntetést részben vagy egészben földi zarándoklatunk alatt vezekeljük le, mert akkor kevesebb vagy semmi vezeklés nem marad hátra számunkra a túlvilágon. Az elkövetett bűnért eleget kell tenni a megsértett isteni igazságosságnak, mely a bűnt s az örök büntetést elengedi, de az ideig tartó büntetést kirójja. Vagy itt kell az elégtételnek megtörténni, vagy a túlvilágon. Az elógtótelnyujtásnak pedig nagyon alkalmas módja: a szenvedés bókével való tűrése. Igy tisztul meg a lélek s igy válik méltóvá az örök boldogság elnyerésére. Ez a szenvedés első célja. b) A szenvedés második célja a próbatétel. Istenhez hűnek lenni, törvényeit megtartani akkor, amikor a boldogság vesz körül, mikor Isten áldása kiséri lépteinket, nem nagy erény, de hűnek maradni Hozzá akkor is, mikor szenvedés gyötör, mikor Isten pallosa sujt, nagy önmegtagadás. Akit az Isten szeret, azt meglátogatja, mondja a közmondás. Próbára akarja tenni, ugy mint Jób pátriárkát, kitart-e mellette a szenvedésben, a bajban is. A szenvedés kitűnő ismérve az igazi hitnek, őszinte alázatnak, tiszta szeretetnek. Miként a választóvíz megkülömbözteti a tiszta nemes aranyat a hamisítványtól, miként a tűz megtisztítja a fémet a salaktól, akként mutatja meg a szenvedés, hol van az igazi erény. A szenvedés tisztitó tűz, De korántsem a gyöngéknek, Az érc tisztul a kohóban, Szalmaszálak mind elégnek. (Révész Ernő.) Az Isten csak a nemes lelket, erős, álhatatos erényt kedveli és jutalmazza s ezért küldi néha a szenvedést, hogy kiválassza a tiszta aranyat a talmitól, az ércet a salaktól, hogy adjon alkalmat órdemszerzésre, az örök jutalom kiérd emelésére. c) Harmadik célja a szenvedésnek a lelkinevelés s tökéletesítés. Akit mindig jólét, szerencse vesz körül, aki a földi élvezetek minden nemét végig szürcsöli, akitől soha semmit sem tagadott meg az élet s aki ennek következtében a szenvedés ke-