ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-23 / 51. szám

dicséretreméltó igazgatósági honoráriumban részesiti bankrószigazgatóit. A Hazai Banknál kapott 15 igazgatósági tag 553.237 koronát, fejenkint 36,000 koronát. A Magyar Altalános Hitelbanknál kapott 18 igazgatósági tag 836,100 koronát, fejenkint 46,000 koronát. A Wiener Bankvereinnél 11 igazgatósági tag 1.329,026 koronát, fejenkint 100,000 koronát. A Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál kapott 16 igazgatósági tag össszesen 2.316,223 koronát, fejenkint tehát kb. 145,000 koronát. A jövedelemadó a tabelláris pótlék hozzáadásával a fenti összegeket élvező igazgatósági tagoknál úgy oszlik meg, hogy 36,000 K után fizet 3-73 %-ot, tehát 1420 K-t. 46,000 „ „ „ 4'- „ „ 1920 „ 100,000 „

; „ „ 4-77 „ „ 4970 „ 145,000 „ „ „ 5-- „ „ 7400 „ Bármilyen gyárvállalat vagy nagyobb részvénytársaság vezető embere 36,000 korona fix fizetés után fizet 3,000 korona kereseti adót. Tekintet nélkül az érvényben lévő adónemre, hiszen a befizetendő összeg végeredményben mindkét részről az államkincstár kasszájába folyik, azt kell tapasztalnunk, hogy a megirigylendő bankigazgató, aki mellékjövedelem gyanánt élvezi a 36,000 korona tiszteletbeli honoráriumot 1420 koronát, a 36,000 korona fix fizetéssel biró tisztviselő pedig 3,000 korona adót tartozik fizetni. Igy lehetne természetesen a még hátralévő három eshetőségnél is igen szembetűnő számadatokat kimutatni. Lett légyen most már bármiképp arra el kell készülve lennünk, hogy a háború mérhetetlen kiadásainak fedezését a magyar nemzet kiapadhatatlannak mutatkozó erőforrásaiból fogják fedezni. Az is igaz, hogy mi ugy a fronton, mint a fronton belül, katonai, kereskedelmi ós gazdasági téren, soha el nem képzelt erősségünkről tettünk megbecsülhetetlen tanúbizonyságot és ennek természetes folyamataképen, bizalommal, minden kétkedés nélkül fogadhatjuk majdan a Wékerle féle adójavaslat keresztülvitelének intézkedéseit. Arról az egyről azonban sohsem szabad megfeledkeznünk és a hazafiúi szeretet sugallatát követve, az legyen mindenkor legelső kötelességünk, hogy az állammal szemben vállalt kötelezettségeink mellett az első segédkezet mégis csak azoknak a hősönek kell nyújtanunk, akik megacólosodott testük épségével védték meg a Fehéren villogó hócsillagocskák szállingóztak az égből mind sűrűbben a csipkebokorra, mig nem az lassan-lassan elaludt. Alig-alig tudott elaludni éles fájdalmával, nehéz gondjaival, amelyet a csalódásban látott valóra válni, amelyeket csalódva tapasztalt — vagy inkább álmodott csak. Amikor ismét felébredt, minden fehér bársony-takaros volt körülötte és a napisten ékítette a takarót csillámló arany-szálakkal s hamiskás fényű gyémánt-kövecskékkel: tél volt s a. tavasz távol, nagyon messze járt. A csipkebokor is észrevette ezt ós szomorúan eresztó földre hóboritotta ágait. Ekkor látta, hogy árnyékában egy kis madár fekszik — megfagyva. Es amint az idegen szenvedés szemléletében a saját búbánata mindig világosabb lett, mély rószvétérzettel, amely elfeledtette a saját szenvedését, szólott a fagyott madárkához. „Szegényke, hát te is hittél a szép hazugságnak, amelyet a nap sugár-ajkai meséltek ? Te is vártad a tavaszt, mignem szived megdermedt?" Ezen szavaknál mind alább ós alább szálltak a csipkebokor ágai, mig nem elfödték a megfagyott madárkát. A nap aranyos fénye elöntötte a bokrot s a két gyermek, akik éppen azon az ösvényen haladtak át, megállapodtak, a mint ezt megpillantották. „Nézd, milyen szépen csillog a hó!" kiáltotta az egyik; de nem tudta, hogy azok kÖnynyek, a csipkebokor részvét-bánat könnyei, nem pedig csillogó hószikrák. Nem láttak még sohasem sirni csipkebokrot. Napról-napra melegebben sütött a nap, a hó olvadni kezdett, illatos magyar nemzet véráztatta földjét. Ezt követeli nemcsak a felebaráti szeretet nemes érzése, hanem a magyar társadalom kipróbált, soha nem lankadó erkölcsi szupremáciája is. Vándor Károly. — A választójogot kriszkindlire várjuk. O mily becses ajándék lesz! Mily édesen fog aludni tőle a hideg hólében a szegény honvéd és álmodni fog nagykulacsú választásokról, hol verekedni jussa lesz, nem kötelessége. És a szegény munkás, kivált a rokkant, könnyebben hallgattatja majd el gyomrának mardosó korgását. Valamint a szegény hadi özvegy szive is bizalommal telik el, tudván, hogy ezentúl a sógor is „szavalni" fog. Csak „megszaval" egy kicsit több nyugdijat! Ha ugyan nem kap voksot maga az özvegy is! Pedig kár volna a női szavazati joggal sietni. Mert tudvalevő,' hogy a demokráciának állandóan szüksége van holmi anyagra, különben úgy gondolkodik, hogy „Unalmas élet, mit van tenni már? — nem ártana egy gyönge kis zavar" (Madách). Ha tehát már most megkapják a nők a szavazati jogot, nem lesz, mit rágni később. Aztán hamar meg is unnák a sok jogot, mint a plebejusok Rómában. Előbb a szent hegyre mentek, jogért kiabálva s a vén bölcs Menenius alig birta őket haza csalogatni szép mesécskével később — az ördögnek kell jog: „kenyeret és cirkuszi játékokat!" Megérjük még mi is, hogy a jelszó lesz: „kenyeret és mozit!" De addig még van idő. Még nem vivtuk ki a teljes egyenlőséget, még nem rántottunk le mindenkit egyenlően a sárba. Ha egyenlő mértékkel mérjük is a bölcsnek és a kolomp után futó analfabétának szavazatát, azért a női nemnek pl. még sok kívánni valója van. Hogy a szavazati jogról ne is beszéljünk, majd rá jönnek az asszonyok arra, hogy nini a férfiak nem anyák, az egyenlőség nevében tehát ők sem lesznek anyák! Annál kevésbé, mert akkor nem lehet kávéházba járni s ez ujabb sérelem volna az egyenlőségen. Akkor majd az egyke sem lesz elég modern intézmény. Aztán végül a római világ lesz az ideál: Commodus császár kora, aki amazont vett feleségül s az amfiteátrumban női gladiátorokat léptetett fel. Úttörő ez irányban a szentpétervári női gárda. Igaz, hogy a forradalmárok csúnyán elbántak vele, hja de hát: c' est la guerre. No és aztán ? —- Aztán a nők kárpótlásul eddigi elnyomásukért, uralkodni fognak. Aki ezt nem hiszi, kérem, szálljon villamosra Budapesten a kelenföldi állomáson ós kezdjen vitát a kalauznővel. Ha a keleti pályaudvarig megtudja szakítani a vitát, úgy, hogy övé legyen az utolsó szó, beismerem, hogy megcáfoltak. Dr. Hvs. szellők surrantak át erdőn-mezőn —• tavaszodni akart. ; És egy szép napon valóban megjött a tavasz ! Diadalmenetben vonult át az egész földön. Megfigyelt mindent és kegyes szavakkal és bájos mosolygással üdvözölte a legkisebb bimbócskát is. Estefelé történt, mikor a tavasz arra a helyre ért, ahol a csipkebokor állt és reszketve az öreg fenyőhöz támaszkodott; nagyon korán felcicomázta magát s most — minden díszétől megfosztva, fagytól elernyesztve, száraz levelekkel állott a tavasz szine előtt. Mialatt a tavasz tekintete fájdalmasan bámulva rajta csüngött, elkezdtek a fák susogni és beszéltek a szerencsétlen életéről, mily soká várt a tavaszra, hogy remélt és végül hogy fagyott meg . . . Megilletődve nézte a tavasz és szelíd szemei résztvevőén nyugodtak az elfonnyadt csipkebokron. Ekkor bukott alá a nap ós hirtelenül elöntötte a száraz csipkebokrot. „Mivel te oly hű voltál —• szólt a tavasz — megjutalmazlak. Virágokat és leveleket többé nem adhatok neked, de estónkint, mielőtt a nap leáldozik, az utolsó sugaraival téged fog aranyba vonni, hogy az erdő fái meghajoljanak előtted !" Ezen szavak után a tavasz virágkerekü kocsija tovagördült. Minden este, mielőtt a nap eldobja biborpalástját, felaranylik az utolsó sugarak rezgő fátyólában a csipkebokor. A fák, smaragdos koronái bólintanak egyet-egyet ós csodálatos történetet suttognak a cserjék a tavaszváró csipkebokorról. Németből szabadon•: Lolly, Karácsony. Van-e valami a világon, ami oly általánosan ihletné a sziveket-lelkeket kedves örömre, mint a karácsony ünnepe ? Népek ós nemzetek vallás- ós fajküj^önbség nélkül, hivők és hitetlenek is e kimondhatatlan varázs hatása alatt vannak. A karácsonyfa árnyában pihen e napon az egész emberiség. A kis Jézus ajándéka, a soká nem érzett boldogság ós béke érzete jön a szívbe. Jön, nem ott terem. Ajándék ez, mely nem a mi tulajdonunk. Nem a mi érdemünk ós alkotásunk. Filius natus est nobis — Filius datus est nobis. Fiu adatott nekünk. Olyan, mint a világbéke, melyet ezen okból is várnak az emberek, amaz okból is és megvalósulásában ugylátszik más utakon jön, mint ahol az emberek keresték. Megjön akkor, midőn ő akarja. Isten adománya a kis Jézus: a lux mundi, a világ világossága és a „jó akaratú emberek békéje." A szeretet, a humánusság mozgatója, a jobb gondolatok és változó hangulatok indítója a karácsony. Bármint szóljanak is a harsonák e napon a sajtó sok fajtájú zenéjében, az az egy bizonyos, hogy e nap megszentelt jellege általános szeretet és bókekeresés, boldogság reményét viseli magán, ha talán az emberi kicsiség nem is tud itt ós ott is felemelkedni egészen az ünnep isteni magaslatára. S bár a pessimista légkör ejti is hatalmába más hónapokban az embereket, most nem a háborúról, hanem a békéről tárgyalunk. Van reményünk a jobb jöv'iben, a karácsony a békének befogadására hajlandóbbá, lesz. A csendes éj, a szent éj hatalmas. Hozza azt, ami után vágyunk, a mire mi gyengék vagyunk, a mi boldogságunk. Hozza azt, kire szükségségünk van, de aki isteni, mondjuk meg: Isten. Mondjuk ki és térdeljünk le előtte. Mi emberek vagyunk és testvéreknek kell lennünk. Nem uralkodhatik felettünk eredményesen az ember, mert a tekintély a felvilágosodás korában alászállott és ma eszmecserét folytat, politizál, kormányoz mindenki — csak nem engedelmeskedik senki. Csak az embert, a testvért akarja látni, de nem az urat, nem a parancsolói. Alakul, szervezkedik, tervez, küzd, csak nem teremt és célt nem ér. Ez a világ tragédiája, az ember boldogtalansága. Karácsonyt akar és érte küzd, de nem akar az neki engedelmeskedni. . Nem is fog! A karácsony nem engedebmes, hanem parancsoló. A karácsony a jászolból melegszik, de a természetfelettitől sugárzik. Melegszik a földies, az anyagias gondolkozás hiányától, attól távol — a jászolban. Ez érti meg. Itt van a talaja, a melegágya. S ez az, ami csorbítatlanul tükrözi vissza azt, ami - természetfeletti. A pásztorok szive ós társasága hallja az angyali szózatot: „Dicsőség a magasságban Istennek,, békesség a földön a jóakaratú embereknek." És lejön az emberhez az ég, a természetfeletti ölelkezik vele, nem kell tőle félni. Ez e karácsony örvendetes, nem félelmes. Ha nagy urat" is hoz, de nagy szeretetet és igazi Őszinte szivet, királyi bölcseséget. „Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek! Ma született az Üdvözítő !" Félelmes a karácsony Krisztus nélkül. S ez az, hogy emberi törekvések nem valósítják meg nélküle a karácsony eszméit. Könnyű a karácsony földi kereteit, a jászolt — istállót — ott levő állatokat hírlapokon fekete betűk gúnyjává tenni, de ez is csak a szeretet hiánya lesz és nem .férhet a karácsony mélységes tartalmának boldogság szarujához. Mert ez oly fenséges, oly bölcs és őszinte, oly igaz mindenekfelett, hogy nem kell neki a csillogó földi keret, nem szorul erre, mert az csak lealacsonyítaná, elhomályosítaná. A karácsonyhoz kell az istálló, a jászol, a pásztorok. Ez nélkül nem karácsony. S még valami kell. Bármennyire fáznánk is tőle, bármint húzódnak is tőle sokféle testvéreink, de kell oda a hit. Ez a karácsony legszebb földi kerete, benne kedves és otthonos. JÍIS a hit közvetítésével valósulhat csak meg a földön eszméivel és ajándékaival, az emberek közt. Kell, hogy angyali karok is szóljanak bele ós pásztorok és királyok is hallgassák és — kövessók. Ez pedig nem más, mint amit mindnyájan kívánunk, miről mindnyájan irunk: béke! boldogság ! Gráncsot vethetnek ellenfeleink. Elmondhatnak mindent. Azt azonban el nem fogják hitetni a világgal sohasem, hogy a kis Jézussal lenne a világ butítva, boldogtalanitva. Az a hit, mely lángol karácsonykor, magához nem fogja en-