ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-23 / 51. szám

értünk, azaz hogy helyettünk, hogy megváltson a büntöl, az önzéstől s a gyűlölködéstől s elzárja a poklot, mely halált okád s megnyissa a mennyet, mely életet ad. Mikor fogjuk mindezt megérteni, mikor szállja meg szivünket a világot megváltó s a békét adó szeretetnek szent érzete és varázsa? r Mikor? Hát azt gondolom, hogy akkor, mikor a szeretet, mely ugy tud helyettesiteni, hogy helyettünk meg is tud halni, köznapi, mindennapi történés és megtapasztalás lesz, mikor majd százan s ezren s milliók lesznek, akik meghalni tudnak s meg is haltak értünk és helyettünk s mikor patakzó vérük a nagy Krisztus vérontásának jelentőségét hozza öntudatunkra s kifakadt lelkünkből a szenvedélyes érzés, hogy lehetetlenség az, hogy egymást öljük s pusztitsuk, hogy egymást nyomoritsuk és zsaroljuk, hogy egymást kínozzuk és gyötörjük, mikor egy örök szeretet toboroz körülöttünk s hiv és biztosit, hogy boldogok s testvérek lehetünk s a földön is boldogul élhetünk s mindezért meg is halt s a legszentebb áldozat néma felségével kiáltja világgá: szeretet, békesség, testvériség! Ezeket hoztam! Ezek intéznék sorsotokat s építsék fel világotokat! Ó szent karácsony, nagy hatalom és édes álom! Hatalom, mert belemarkolsz szivünkbe s édes álom, mert még mindig inkább kép és programm vagy, mint élet és valóság! A piros, véres, helyettesítő szeretet most veti vörös fényét a harcterekről a karácsonyi jászolra s magyarázza s kommentálja az ösi isteni szeretetet. Mintha csak alágyujtana önző, rideg szeretetlenségünknek s egymást zsaroló s szipolyozó kapitalista berendezkedésünknek, fogjon tüzet tőle a rossz, szenvedő világ, hogy elégjen s elhamvadjon s fogjon tüzet tőle a lelkünk is, hogy a karácsonyi programmot a világbékét, egy jobb s igazságosabb társadalmi s gazdasági rend létesítése által megteremthessük. Ez lesz a mi feladatunk most a közel jövőben s igy remélhetjük, hogy idővel igazán békességük lesz a jóakaratú embereknek! A nemzeti közteherviselés. Hozzászólás a kormány uj adótervezetéhez. Wekerle Sándor az ország jelenlegi miniszterelnöke nemrégiben nyújtotta be a képviselőházban ama adó javaslatát, melynek elfogadásától és keresztülvitelétől reméli az ország háborús kiadásai által kilengésbe hozott pénzügyi helyzetünk normális keretek közé való visszaállítását. Az -az egy bizonyos s ahhoz kétség nem fér, 'hogy ezt a nagy horderejű kérdést, az uj Magyarország felállításában mintegy alapkő gyanánt kell majd elfogadnunk és tekintenünk, hiszen van-e fontosabb, érdekesebb, de mindenekelőtt kényesebb feladat mint az: milyen módon akarjuk a kettős monarchia 43 milliárdnyi háborús kiadásait állami háztartásunkban idővel eltüntetni és emellett szoros kapcsolatban, milyen uton ós módon fogjuk a magyar nemzet reorganizáló munkájának horribilis kiadásait fedezni. Amikor tehát azt lehetne mondani, hogy életünkről és vérünkről van szó, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy az adójavaslat előterjesztése nem járt különösebb szenzációval, nem hatott a meglepetés okozta csodálkozni való hatással, hanem egyszerűen letárgyalva az ügyet, napirendre tértek 'fölötte, mitsem törődve azzal, hogy ez a kérdés ma-holnap mégis csak megoldásra fog kerülni. Anélkül, hogy a miniszterelnök pénzügyi zsenialitásában kétkednők és minden dicséretet érdemlő munkájának sikeres keresztülvitelénél bármiféle aggályaink is volnának, az osztó igazság érdekében rá akarunk mutatni arra az egy-két pontra, amely — az adatok tömkelegére való tekintettel — beható tanulmányozás után, önkéntelenül is szemünkbe ötlik. A hadinyereségadónál az életbeléptetett 1916. XXIX. t. cikkel szemben bizonyos módosítások keresztülvitele van javaslatba hozva. Azt olvassuk a tervezetben, hogy ezentúl a bankok tőkeemelése is megadóztatás alá fog kerülni, már értve ezalatt azt, hogy a mostanáig szokásos matematikai alapon kiszámított adót a jövőben nem a nyereség, hanem a jövedelmezőség után fogják kiszámítani. Ez nagyon helyes és üdvös dolog volna. Csak nemrégiben (november 11.-iki szám) mutattuk ki e lap hasábjain, hogy a folyó évben az ország területén 414 pénzintézet emelte föl alaptőkéjét. Amikor tehát arról volna szó, hogy az állam is részesüljön abból a haszonból, melyet a pénzintézetek és társaságok az alaptőke emelése által szereznek maguknak, nem láthatjuk indokoltnak a javaslat ama kitételét, mely ugy akar intézkedni, hogy csupán az 1917.-ik év január l.-je óta történt alaptőke emelések kerülnek uj megadóztatás alá, mig azok, melyek az 1916. év végóig emelték föl tőkéjüket, teljes zavartalanul vághatják zsebükre busás nyereségüket. A háború mindannyiunkat ért, annak immár negyedik évében mindnyájan, közösen viseltük annak búját ós baját, jogos és helyénvaló tehát az a kívánságunk, hogy mindnyájan egyenlő mértékkel s kivétel nélkül viseljük azokat a terheket is, melyeket magunkra nézve kötelezőnek elismerni tartozunk. Ebben a tekintetben az ország pénzintézeteivel kár volna kivételt tenni, hiszen azok legnagyob része alaposan kihasználta a háborús konjunktúra zavaros talaját. A kérdéses adótervezet egyebek között a hadipótlókot 60 °/o-ban állapítja meg. Ez a hadipótlék kiterjedne a földadóra, a házosztályadóra, a harmadik osztályú kereseti adóra, a 800 koronán felüli keresetekre, továbbá a járadékadóra, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójára ós a bányaadóra. Első pillantásra szemünkbe ötlik, a javaslat ide vonatkozó részének kissé túlszigorú, hogy ugy mondjuk, a lehetetlenséggel határos propositiója, amennyiben már a .800 koronás fix fizetésű tisztviselő, a 60 % hadipótlók elbírálása alá esik, éppen úgy, mint a földadó is, csupán 60 %-ot volna kénytelen fizetni. Sokkal helyénvalóbb és igazságosabb lett volna a földadóra 60°/o helyett 100 %-ot kivetni s ennek ellenében a 800 koronán felüli kereseteket az igy mutatkozó különbözet levonása által, csupán 20 °/o hadipótlókkal sújtani. A földadó elbírja a 100 %-ot is, viszont a fix fizetésű tisztviselőnek a 60% hadipótlék határozottan gondot, még pedig igen nagy gondot fog okozni ós a társadalom eme osztályának megadóztatásánál minél alacsonyabb adókulcs szerint kellene eljárni. Ez minden tekintetben jogos és igazságos kívánság. Szántszándókkal befejező közleménynek szántuk a Wekerle-fóle adójavaslat szerint a következő, mindenesetre érdeklődésre számottartó, de kissé érthetetlen megadóztatás közelebbről való boncolását. Előttünk fekszik egy kimutatás, mely szerint négy hatalmas pénzintézet a következő — No? Az öreg ember ideges lett és rám mordult. —• De mit faggat engem, mit akar velem ? — Nézze, — mondtam és nagyot nyeltem, hogy palástoljam a zavaromat, — maga egy érdekes ember, szeretném az újságba tenni... — Újságíró ?! — kiáltott fel a szegény ember és részvéttel a vállamra tette a gémberedett kezét. — Az vagyok, miért? — Miért? Miért? Azt én is sokszor kérdeztem már, hogy miért is vannak maguk újságírók a világon? — Miért? — Azért, mert maguk csak irkálnak, firkálnak és még sincs semmi. írnak a szénről és nincs szén, firkálnak' a krumpliról és nincs krumpli és mindenről irnak ós mindenről firkálnak és nincsen semmi. — Tényleg nincs semmi. — No lássa, hát akkor mit tudnak maguk ? — Hát kérem, — mondtam mentegetőzve, — mi sem tudhatunk egyebet mint amit nekünk mondanak : hogy minden van bőven, — de most még nincs semmi . . . majd lesz . . . — Igy van, — szólt a szegény ember és a jobb kezével kivette a 100 koronáját aranyban, a bal kezével pedig a 20 fillérest vasban, aztán mind a kettőt a szemem elé tartotta. — Látja ? — pénzem van, fázom, éhezem. Mit csináljak a pénzen, mit lehet ezzel kezdeni, mit vehetek rajta, mit kapok érte, ha semmi sincs ? — Tudja mit ? —• vegyen hadikölcsönt .. . A szegény ember rám nézett és az arca felragyogott. — Mond valamit, gyerünk ! Elmentünk a legközelebbi vászonkereskedésbe és ott a szegény ember a 100 koronás aranyért kapott egy tiszta gallért, a tiszta gallérjával pedig elvezettem egy bankba ós a vas 20 fillérrel jegyezhetett már 100 koronás hadikölcsönt. Es mit tettem én? Megírtam az újságba a hadikölcsön fényes eredményét, hazafelé bementem egy boltba, vettem 8 fillérért egy avas diót, 2 fillérért aranypapírt, a diót belecsavartam az aranypapírba és felakasztottam a karácsonyfára, -— hogy a gyerekek örüljenek . . . A csipkebokor legendája. Csodaszép téli nap volt. A napsugarak hevesen tűztek a földre, a hó — amely egész éjjel szállingózott — lassankint elolvadt. Azt lehetett gondolni, hogy a tavasz már lepke-fogatán ül, hogy rátörjön a rokkant, ezüst-szakállu télre és elénk varázsolja a virághímes májust. A bogárkák közt ideges nyüzsgés támadt és már-már készültek a tavasz fogadására s a harmat-könnyes virágok ünnepeire. Az egész természeten valami csodás mozgás vonult át; a kopasz fák, amelyek különben olyan komolyak voltak, egymás felé hajladoztak ós ág-nyelvükön harsogták a tavasz érkezésének örömhirét. A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy a csipkebokor is, amely egy keskeny erdei úton az öreg fenyők alatt állott, felébredt és tétován figyelte az erdő suttogását. Rógesrégen álmodott már a tavaszról és most ez az álom valósággá válik ! Megremegett egész a gyökeréig. Amint igy sóvárogva feltekintett a napra, ez elöntötte őt legmelegebb ós legragyogóbb sugarainak aranyával és egy tüzes nyilat lövelt feléje. A csipkebokor kinyújtotta ágait ós hirtelen hajtani, kibontakozni kezdett. Az öreg fák nem díszítették föl fonnyadt testüket, hanem csendes nyugodtsággal boszantották ós gúnyolták a pajzán napsugarakat és csak csodálkozva nézték a csipkebokrot, miközben rosszalólag meg-megrázták csupasz ág-karjaikat. Az öreg fenyő, amelyhez a csipkebokor tántaszkodott, le és fel bólintott csikorgatva karcsú derekát. Mindezt hallotta a szegény bokor, mind a mellett megmaradt tavasz-váró hitében, hiszen a napsugarak is ezt hirdették ! . . . Legjobban azonban ő érezte, hogy ilyen titokzatos életet, a milyen benne is van, csak a tavasz hozhat létre. A rfapok egyre multak, de nem akart kitavaszodni. Az ég kárpitja nehezen-fekete felhőkké változott ós a kis csipkebokorra szürke, halálos aggodalom szállt. Nemsokára jeges szél zúgott végig az erdőn ós a csipkebokor összerázkódva földre rogyott. Ugy reszkettek, ugy dideregtek gyenge leveikéi ! . . . „Tavasz lesz mégis, igen, tavasznak kell lenni! — susogták a tövisek a levélkéknek— csak tartsátok erősen magatokat!" Azután az ágak felkapaszkodtak, felegyenesedtek és összerendezték lombruhácskáikat, bogy nedvesek ne legyenek, mert esni kezdett. Fagyos jaj futott végig a csipkebokor ágain és éles tű módjára szóródott a levelek gyenge húsába.