ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-23 / 51. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara Ifi fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A pusztába kiáltó. (Lukács 3, 5-6.) Ne legyen hegy és domb az Ö utján, Ne legyen göröngy és-ne legyen gát! Töltessenek gyorsan tele a völgyek És az utak szélén álljanak a fák. Az ösvény ne kanyarogjon; Legyen az útja, mint a nyiljárás, Rövidebb, rövidebb legyen az útja: Ne legyen rajta zavar, megállás ! Ragyogó diadalszekerén közeleg már. A fején aranyos koronája. Merre csak elrobog, virág fakad, Az ajkon áldás, a szivben hála. Merre csak elrobog, fölkel a porból S emberré válik a vérszopó féreg S ki egymást marta, ölte, kínozta — Egymást ölelni könnyezve tér meg. Ne legyen hegy és domb az Ö utján, Legyenek ösvényei nyílegyenesek! Rövidebb, rövidebb legyen az utja, Mely mifelénk jő! A föld megreszket, Ugy tör ki szivekből az öröm árja, Amidőn itt lesz, kit nemzetek várnak . . Mert elközelgett már az Ö országa, Az Istenfiának, Békekirálynak! Homop Imre, A békevágy Karácsonya. Irta: Prohászka Ottokár. Esztergom, december 22. Sohasem visszhangzott még eddig a karácsonyi szózat, az, hogy „Dicsőség Istennek, békesség embernek" végig a világon úgy, mint most; sohasem váltott ki lelkünkből oly izzó, győzni s érvényesülni akaró vágyat a béke után, mint most, a világháború negyedik karácsonyán. E vágy kitör elfojtott érzéseink, szegény, szenvedő lelkünk mélységéből s nagy öntudatossággal hirdeti, hogy ahol béke nincs, ott kultúra sincs; e vágy rámutat az evangeliummal való rokonságára, mely szerint ahol béke nincs, ott Isten sincs, ott megváltás sincs s ha a Krisztus járt is valamikor arra, de országát még meg nem alapíthatta igazán. De hát most már dereng a kegyetlenség s szenvedés hosszú éjjele után a jobb világ hajnala s a karácsonyi énekből valóság készül : világbéke, társadalmi béke, egy jobb világ. Ezen a világbékén s a benne kialakuló jobb világon sok tényező dolgozhatik; dolgoznak véres munkában a hadseregek, dolgozik a diplomácia, dolgozik a pápaság is és az orosz forradalom; de ha ezek meg is hozzák nekünk a békét, nem bizunk a béke tartósságában s maradandóságában mindaddig, mig a világ lelke nem lesz karácsonyi, mig a nemzetek érzülete nem lesz krisztusi, mig az országok el nem változnak belső alakulatukban s mig törvényeikben s gazdasági berendezkedésükben meg nem testesitik az evangélium szellemét: a több igazságosságot s az igazi testvériséget, Krisztus szeretetét. Ezt a karácsonyi szeretetet nemcsak hirdetni kell szóval, hanem testet kell neki adni tettben, törvényekben s gazdasági berendezkedésben. Ennek a karácsonyi szeretetnek fel kell világosítania az emberiséget s rá kell segítenie azt arra a belátásra, hogy a háború nem az Isten akarata, hanem hogy az ellenkezőleg, förtelem és vadság és bün. Akkor foglal tért Krisztus országa köztünk, ha majd nem lesz háború, ha majd annyira fejlett a világ, hogy a háborút mint poklot gyűlöli s utálja. Hol tartunk még ettől? S mily kevés értelme van még ez idő szerint az angyali éneknek, hogy „békesség a földön a jóakaratú embereknek"?! Hát hol, merre van az igazi jóakarat? Az a jóakarat, melynek melegétől s erejétől elváltoznék a világ?! Az csak az isteni emberben lehet, aki hajdan karácsonykor közénk jött s aki azzal lépett fel, hogy legyünk hozzá hasonlók s teremtsünk azután világot a mi képünkre s hasonlatosságunkra. Nagy szeretetlenségbe jött, „rossz és bűnös nemzedékbe" de meg akarta javítani; világba jött, melyről tudta, hogy gyűlöli öt, de szeretetével meg akarta a gyűlölködőt téríteni; egy kapzsi s önző világba jött, de megmutatta, hogy a pénz nem boldogít s hogy az arany csengésénéi s a bankók suhogásánál szebb zene is van; azután pedig feláldozta magát s meghalt AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A vén, orosz zsidó. Mintha most is látnám . . . Lelógó, görnyedező vállán , S aszott, vézna, roskatag testén Rongyokban lötyögött a kaftán. Ment, állt, tűnődött, elmerengett, Hosszú, deres szakálla lengett Szeleknek kósza futamatján. Réveteg szemében, S búskomor, vánnyadt nézésében Bozontos szemöldökök alatt Százados, fojtott tüzek égtek: Rabság, nyomor, üldözés, átok, Kétség ós napsugaras álmok : Szabadság, szeretet s remények. Én csak vártam s néztem. Vele szemben gyors s friss lépésben Katonák marsoltak az utcán: Viharvert, jókedvű magyarok; Dobbant a föld, ahova léptek, Ajkukon pattogott az ének S föl-föl harsant dévaj kacajok. S ő is megállt s nézett, Mint egy bús, megkövült igézet. .. Veszettül bömböltek az ágyúk . . . A katonák fel se figyeltek, Csak a lépésük lett szaporább S verték, taposák az út porát S mind vígabban énekeltek. S egyszerre az öreg Ámulva, sírva összegörnyedt, Azután felemelte jobbját, — ' Könnyek gördültek ősz szakállán, Úgy áldotta zokogva őket,A hős s bátor muszkaverőket . . . Mintha most is látnám. Patyi Gyula. Az aranydió. Irta: Dvihally Géza. Találkoztam egy földhöz tapadt szegény öreg emberrel, kinek jámbor lelkén kivül a kerek világon semmi egyebe nem volt, mint 100 koronája aranyban és 20 fillérje vasban. A szegény embert majd -megvette az Isten hidege, mert nem volt szene és nem evett már napok t óta, mert nem termett krumplija. Állt az utca sarkán szegény, barázdás képén csorgott a könny egész a bozontos szakállára s ott megfagyott, mint az ereszen a hóolvadók. De azért nem kéregetett. Összehúzta a nyakát és a két lábát néha egymáshoz ütötte, valószínűleg azért, hogy megtudja: érzi-e még őket. Nagyon megsajnáltam a szegény embert. Ugy gondoltam, segíteni kell rajta valahogy. Hogy? Volt még egy 10 filléresem, rászántam: odaadom szegénynek. Talán nem sértem meg vele ? Kétszer-háromszor elmentem mellette, mig bátorságom gött megszólítani: — Fázik? A szegény ember nem szólt semmit, csak rám nézett s a tekintetéből láttam, hogy az magától értetődik. Rosszul kezdtem, másként kell szóra bírni. — Éhes ? A szegény ember megint nem szólt, csak rám nézett s a tekintetéből láttam, hogyha még egyszer ilyent kérdeznék tőle, az olvasó földhöz vágná az újságot. Ne hogy megtörténjen, elővettem a 10 filléresemet és odanyújtottam neki. A szegény ember erre megszólalt: — Köszönöm, nem vagyok koldus. — Nem? — Nem! — Hát akkor miért áll itt tegnap óta dideregve ? — Mert a rendőrök kizavartak a városi jéggyárból, hová melegedni jártam. — Hát van már jéggyár? — Csak a falai vannak meg, ezek megj védnek a széltől. — Nincs talán lakása? — De van, azonban félek haza menni, mert a háború alatt nem stájgerolhatnak ugyan a házi urak, ám mi lesz aztán ? — Maga fél a békétől ? — Nem azért, másért is.