ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-10-21 / 42. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Prófétákat várunk. Esztergom, október 20. Prófétákat vár a magyar nemzet* a becsület, az önmegtagadás és az önzetlen munkálkodás prófétáit, akik nemcsak jövendölni tudnak, nemcsak fényes légvárakat épitenek, hanem erős hittel, kemény karokkal le is rakják a fényes nemzeti jövő erős fundamentumait. A ragyogó jövőt csináló és előteremtő prófétákat akarunk tehát látni azokban, akik fönt ülnek az ország kormánykerekeinél. Miniszter, nagyúr, főúr, főpap legyen mind a nemzetnek verejtékező munkása. Akiknek nagyobb darab kenyeret adott a haza, azoktól több hasznot vár, mint a kérges kezű napszámostól, a sátorosüünnepeken is kopott ruhájú dijnokoktól^l tollas proletároktól. A világháború szörnyű forgatagából ugyanis az új Magyarországnak kell kikelnie, amelyet türelmetlenül várunk, amelyet már megsejtettünk, bár vérgöz és füstfelhő takarja el alakját. Ebben az új országban minden magyarnak meg kellene találnia a maga igazságos és emberi voltához méltó helyet és a történelmi jog alapján csakis a magyar fajnak van hozzá joga, hogy e szép hazának minden kincséből, erkölcsi javából kivegye megillető részét. Ez azonban eddig se sikerült volna simán és minden harc nélkül, most pedig még kevésbbé. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Üzennek az élők. Ha majd haza megyünk, Mit adtok minekünk ? Lesz-e ajkatoknak oly szerető csókja, Lesz-e sziveteknek annyi virágcsokra, Lesz-e annyi hálás ragyogó kék szempár, Amennyit tőletek a magyar hős elvár ? Szegény koldus elvár. Ha majd haza megyünk, Vájjon mire lelünk ? Várja-e a férjet hű feleség karja, Mely a fáradt harcost híven támogatja? Őrködött-e otthon az örök, szent hűség, Mig a hitvest ottkint rohamokra küldték? Szegényt oda küldték. Ha majd haza megyünk, Mi lesz akkor velünk? Minő sors vár a sok gyerek-katonára, Kiknek ifjú vérét a halál kívánta ? Akik nem értek rá szerelmeket vallni, Akik nem is éltek s már mentek meghalni, Elmentek meghalni . . . Ha majd haza megyünk, Mit hoztok minekünk? Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Harcolni, tülekedni, Ítélni és az Ítéleteket végrehajtani kell. Ezért van szükségünk olyan prófétákra, önzetlen nagyemberekre, akik a jövőt nemcsak hirdetik, hanem mégis csinálják; akik a magyarnak jogát nemcsak elismerik, hanem van temperamentumuk arra is, hogy az érdekhajhászók tarkán nyüzsgő tömegében ' korbáccsal, szöges ostorral nyissanak utat, széles, kényelmes utat az érvényesülés felé — a boldogság templomához. Mig ugyanis a jövendő új Magyarország népe messze, az ország határain kitárt melléből állított sövényt a reánk rohanó ellenség elé, mig százezrek jajkiáltása és halálhörgése töltötte be a léget, addig itt bent, a lövészárkok mögötti biztos helyen alattomos futkosás, gyanús alakok sürgés-forgása támadt. Lábujjhegyen, lopva, feltűrt gallérral, a házak árnyékában surranva betolakodtak a harctérre ment magyarok őrhelyeire. Érkezésük olyan volt, mint az éjjeli árvize, mely nesztelenül gyülekezik a ház fala köré, egyszerre azonban zúgni s morajlani kezd s nem nyugszik addig, mig a bedöntött kedves hajlék fölött tajtékot nem túrhat örvénylő torka. Az árvíz már meglepte ezt a szép országot, mert a tapasztalatlanság, a nemtörödés, a tülekedés, a kapaszkodás éjszakája lehetővé tette neki, hogy eljöjjön falaink alá, falaink közé s kiverjen, elűzzön, .tönkretegyen bennünket, jámbor magyarokat, akik a több jognak, a nagyobb boldogságnak mennyországát mertük várni, óhajtani. Várja-e az apát tisztes megbecsülés, Vagy csak eltaszitás, hitvány félrelökós ? Lesz-e, aki forrón ölelje, csókolja, Szerető kenyéren bútól-bajtól óvja? Szeretettel óvja? . . . Ha majd haza megyünk, Mit adtok minekünk? Várja-e a jegyest menyasszonya csókja, Vagy az Isten tudja, kié lett azóta ? Kinek a karján jár, kinek a szerelme, Csak a hős katona lett tán elfeledve? 0 lett elfeledve . . . Ha majd haza megyünk, Mit adtok minekünk ? Elitek a bókét, mit mások szereztek, Amiért milliók harcokban elvesztek ? Elitek a békét boldog kacagásban: „Botor ember, aki hisz a katonában! Bús tragédiákban ..." Ha majd haza megyünk . . . — Vagy akkor mért megyünk? Ráborulunk inkább az idegen földre, Könnyeinket ontjuk a hideg göröngyre, Irigyei leszünk a fehér fej fáknak . . . Az ő gazdáik már rég haza találtak S ránk a mennyben várnak. (Harctér.) Porubszky Géza. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A mi nemzetünk piszkos árvize olyan emberekből áll, akik még úgyszólván tegnap üres zsebbel állottak, becsület hiánya miatt az éjszakát, abban is a legrondább lebujokat keresték. A konjunktúra, az élelmiszeruzsora, az árúk elrejtése hozott pénzt — sok pénzt — s ma már becsületük is van, mert a mai íurcsa világban azt is lehet venni, csak ne akarjunk maximális áron hozzájutni. A piszkos árviz emberei már nem az éjszaka legrondább lebujában bujkálnak. A nemzet testéből kiszivott vérből aranyat csináltak s ez a véres arany megnyitotta nekik a legfényesebb éttermek ajtaját, automobilokon száguldoznak uj üzlet után, vagy a színházakba. Övék a selyem, a posztó, a magasszáru cipő, a drága prém, a süppedő fotel, pedig még tegnap a radikalizmus proletárjai voltak, akik fel akartak osztani mindent: a főurak birtokát, a papok földjét, az iparkodók garasát. Ma már nem osztozkodnak, mert már nekik is van, több van mint a főuraknak s papoknak együttvéve — már minden az övék. Radikálisokból dühöngő konzervatívok lettek, még meg sem olvasták szörnyű nyereségüket, de már ordító oroszlánként, vérszomjas tigrisként fekszenek páncélszekrényeik előtt. Eddig osztottak földet és alapítványi pénzeket, mert mindaz nem volt az övék. Most ne merj arról irni, vagy beszélni, ami hirtelen az övék lett, ahhoz semmi közöd, ha kilóg is a nyelved kínodban. Bevásárlás Szalonikiben. Parányi bepillantást nyújt a Daily Mail a Szalonikiben tartózkodó angol-francia expedíciós csapatok köznapi életébe. „Jóllehet szépecskén megelégedhetnének a hadvezetőség gondoskodásából nyújtott élelemmel és csöppet sem kell koplalásról panaszkodniuk, az angol ós francia expedíció katonái mégis gyakran ellátogatnak az üzletekbe, hogy hétköznapi életük unalmas egyhangúságát e kis változatossággal is élvezetesebbé, elviselhetőbbé tegyék. Egyik legkedvencebb szórakozásuk az, hogy sorra járják a boltokat. A bevásárlás ugyanis Macedóniában nem tartozik a legegyszerűbb dolgok közé. Mert a legtöbb kereskedő veleszületett ösztönéből kifolyólag rabló s amellett hiányzik belőlük az élelmes higgadtság, amely feltalálja magát mindenkor és a rablást művészetté varázsolja. Szívesen fizet az .ember százszoros, vagy magasabb árat oly tárgyakért, amely után már réges-régen vágyakozik, de elönti a harag, valahányszor horribilis árat követelnek holmi talmi áruért, melyet csak azért vesz meg az ember, mert jelenleg nem tud jobbat előkeríteni. Bizonyos praktikus gyakorlatra van mindenkinek szüksége, ha a bennlakók sajátságos kereskedelmi üzlet-lebonyolitásait meg akarja érteni. Mindenekelőtt az itteni üzletek olyanok, hogy bármi egyébhez hasonlítanak, csak ahhoz nem, amit mi üzlet alatt értünk. A kirakatok ismeretlenek, de különben is sokkal kisebbek az ablakok, semhogy abba valamit közszemlére lehetne tenni. Többnyire arról ismerhetők fel a boltok, hogy ajtajuk nyitva áll, a vendégeket várva.