ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-10-21 / 42. szám

Most nézz körül magyar s hirtelen gondold át, hogy vájjon ér-e még neked valamit az a tény, hogy Árpád foglalta el azt a szép hazát valamikor, söt használ-e az neked, ha a jövőért véredet ontod s fiaidat áldozod, arra azonban nincs erőd, nincs merszed, hogy az aranyba öltözött egykori proletárok elé állj s visszaköveteld véreddel szerzett jogaidát. Az uj Magyarország népe a lövészárkokban van s mire hazajön, hogy az uj országot felépitse, nem talál helyet, ahol a fundamentumot lerakhassa, mert a háta mögött már mindent lefoglaltak és semmit se hajlandók visszaadni. Nem Tisza István, nem Eszterházy, nem Károlyi, nem paktumoző, demokrata minisztereket gyártó csoda politikus kell nekünk — prófétákat várunk, akik korbácsot suhogtatnak s a legyőzhetetlennek hitt árvizet felrúgják, széttiporják. R. — Sós volt a szalonna, melyet mi magyarok hót korona ötven fillérért adunk, Hőfer osztrák közélelmezési miniszternek, de rögtön ki is jelentette az osztrák főtápminiszter, hogy intézkedni fog, hogy a magyarok máskor ne sózzák el az ő szalonnájukat. Nekünk pedig sósak a könnyeink, mikor olvassuk, hogy Magyarország havonta 90 és fél vaggon szalonnát és zsírt és több tízezer sertést köteles szállítani az osztrákoknak, mikor mi idehaza 20—30 koronájával vagyunk kénytelenek fizetni a zsír kilogrammját, mellyel hitvány lebbencslevesünket be akarjuk rántani. Ha pedig nincs zsírra 20—30 koronánk, akkor fűtői-fáig s onnan vissza kell futkosnunk a harminc koronás cipőtalpunkon, hogy egy kis protekciót kunyoráljunk ki valahol, mely bennünket egy fél kiló olcsóbb zsírhoz juttat. Ha pedig protekciónk nem volna, akkor kaphatunk minden hónapban egy zsirjegyet, melynek ellenében egy anyajegy nagyságú pacnit kennek egy újságpapírra sertészsír cimón. A zsírról azt mondják bölcs emberek, hogy nélküle az emberi élet fenn nem tartható, mert a zsírból képződő szénhidrát a szervezet fenntartásához okvetlenül szükséges. Jön a tél és a testnek szónhidrát, a lakásnak kőszén, meg petróleum kell, mert a testet kívülről is, belülről is fűteni kell, különben kihűl s kialszik bennünk az élet mécsese, aminthogy holtan, bután, üresen ácsorog a petróleumlámpás is a szegény ember szekrénye tetején, kifogyván abból is a világító olaj, az éltető anyag. Már pedig szenet a hályhánkba, petróleumot a lámpánkba s ruhaszövetet a borzongós bőrünkre Lépjünk be egy ilyen boltba. Mocskos, piszkos kis szoba, melynek végén asztalka ötlik szemünkbe, rajta a nélkülözhetetlen három üveg — Mastix-szesz, számoszi bor és Cognac — ós néhány homályos pohár, amelyek csalogatóan sorakoznak egymás mellé a nagyobb üvegek tövében. A pénztárasztal mögött az áruk költői rendetlenségben hevernek szanaszét. Az asztal és az árúpolcok között áll mosdatlan, borotválatlan képpel a kereskedő (közönséges nevén „rabló") többnyire azzal foglalatoskodva, hogy a vevő arcvonásairól leolvassa könnyelműségének, áldozatkészségének fokát. Sok nehézséget okoz a nyelv is. A francianyelv ugyanis épp oly ismeretlen Szalonikiben és környékén, mint az angol. Olykor-olykor egyegy arab szó juttatja zöld ágra a vevőt ós a kereskedőt, de rendszerint alkalomszerűen megválasztott kéz jelek által bonyolítják le az üzletet. De hisz' amúgy sem vezetne célhoz, ha meg is tudnók mondani a kereskedőnek, hogy mit akarunk, mert a sors véletlen játéka, hogy rendszerint éppen az nincs raktáron, amit vásárolni óhajtanánk. Azért az a megfelelőbb, ha az ember kikutatja a „bolt" minden, szegletét és azt veszi meg, ami jót ós megvásárlásra méltót talál. Eleinte jómagam is az asztalhoz álltam, amint az Európa tisztességes üzleteiben szokás, de csakhamar rájöttem, hogy ez nem vezet célra ebben az országban. Most már egyenesen a pénztáros asztala mögé megyek s ott kutatok, hogy meggyőződjem arról, van-e valami olyas, ami méltó a megvásárlásra. Turul. eddig az osztrák szomszédok adtak minekünk, melynek ellenében mi gabonát, vágómarhát, zsírt voltunk kötelesek Ausztriának szállítani. S most kérdem, van-e valakinek ebben a szomorú hazában szene, petróleumja és ruhaszövetje? S ha nincs, miért nincs akkor legalább zsirja, avagy egy hizó malackája?'Miért muszáj nekünk odaadnunk a zsírunkat s miért nem muszáj odaadni a németnek az ő szenét, petróleumját s egyéb ipari cikkeit, például az újságpapírját ? Bizonyára azért, mert a sok közélelmezési szakács elsózván az osztrákoknak küldött szalonnát, — kilogrammját 7 korona 50 fillérért, — most a jó szomszédoknak a sós szalonna miatt sürgősebb dolguk van, mintsem hogy nekünk szenet, meg petróleumot, pláne újságpapírt küldjenek. Az egyszeri magyar érzelmű plébános pedig, kit német faluba disponált a püspöke, a faluban mondott első miséjón elkeseredésében igy fohászkodott föl népéért: áldd meg őket Uram — Istenem, ne nézd, hogy németek . . . rp

sz — Weisz Manfréd adója. A napilapok az elmúlt héten megemlékeztek róla, hogy Weisz Manfréd egyévi összes adóját 34 millió koronában állapították meg az idén a kivető bizottságok. Voltak lapok, amelyek ezen az alapon nyomban kiszámították, hogy Weisz Manfréd évi jövedelme e kulcs szerint 400—500 millió között mozog. Valamennyi polgári újság, köztük a legradikálisabb is néma kalap-emelintéssel közölte ezeket a számokat, azt mondhatnánk, a nagy tisztelettől és meghatottságtól torkukon akadt minden kommentár, amit ezekhez az adatokhoz fűzni lehetne. Pedig, egyebekről nem is szólva, érdekes összehasonlítást lehetett volna tenni a magyar állam jövedelmei, egész háztartása, költségvetése s első és leggazdagabb polgárának budgettje között. Ebből az összehasonlításból kiderült volna, hogy "Weisz Manfréd ma egymaga egész HorvátSzlavonország közterheit, bevételeit és kiadásait a mellónyzsebeiből kifizethetné. Ha eszébe jutna éppen, összevásárolhatna jó néhány vármegyét s azok harminc-negyven képviselőjével külön pártot alakithatna a parlamentben s akár obstrukciót is rendezhetne velük a neki nem tetsző törvényjavaslatok ellen. Minisztereket és kormányt buktathatna, ez a Weisz Manfréd-párt s az ország egész alkotmányát felforgathatná. Szerencse, hogy Weisz Manfréd okos ember, ő nem fog ilyen kalandos részvállalkozásokba. Megvárja a háború végét, addig két-három esztendő múlva, többje lesz, mint az államnak s akkor, ha kedve telik benne, albérletbe veszi az egész országot. O angrossista, detail dolgokkal nem foglalkozik. A thezaurálás. I Az embernek életéhez, mint legfőbb javához való határtalan ragaszkodása az élet értékének legcáfolhatatlanabb bizonyítéka. Az élet feltételeinek biztosításáért folytatott gondosságnak foka egyúttal a lelki élet normális állapotának is bár nem kétségtelen, de valószínű mértéke, mert az életnek eldobása, önkényes megszüntetése sohasem az önfegyelmezettségnek, hanem inkább a lelki egyensúly, a jövőbe vetett bizalom megfogyatkozásának, vagy teljes hiányának a következménye. Érdekes jelenség, hogy éppen akkor, midőn a most duló háborúban száz- és százezer élet szűnik meg az ellenséges erő behatása alatt, ugyanakkor a háború körzetén kivül eső területen élő emberek minden igyekezetüket az életük biztosításához szükséges létfeltótelek megszerzésére fordítják, mintha a természet gondossága igy akarná ellensúlyozni a másik oldalon beállott veszteségeket. Ma minden ember fokozott munkával küzd az életéért. Ma mindenki a jövő biztosításáért dolgozik sokkal több munkával, mint valaha: lót, fut, gyűjt, elrejt, biztosit, felhalmoz s arra törekszik, hogy belátható időre biztosítsa magának ugy a táplálkozásához, mint ruházkodásához, esetleg kényelméhez szükséges anyagokat és eszközöket. Ez a gyűjtési, felhalmozási és elrejtési mánia különben minden háborúnak s minden, az emberi életet kockáztató nagyobb kihatású eseménynek, igy a valamikor országosan duló járványoknak is — kiséro tünete. Ez a felhalmozás és elrejtés — tudományos nevén thezaurálás — minden időknek társadalmi nyavalyája volt, melyet a mostani, — méreteiben nagyarányú háború, arányosan fokozottabb mértékben fejlesztett ki. A thezaurálás, magyarul: kincs, elrejtése, önmagunk részére való biztosítása nem kizárólag a mostani kor büne. A régi görög királyok családi kincseiket titkos földalatti helyiségekben rejtették s halmozták föl, hogy biztosítsák az ellenséges betörések ellen, a kisebb vagyonú emberek háborús időben órcpónzeiket fazekakba rejtve ásták el a föld alá, a modern kor embere pedig a safe deposit tüz- és betörósmentes páncélszekrényeire bizza ékszereit és drágaságait. Szóval a vagyonhoz, a kincshez való ragaszkodás csak az élet feltóteleinek biztosítását célzó intézkedés. Mivel pedig most a háború okozta élelmiszer-termelési és ipari pangás könynyen kockáztathatja a jólét, a jólakottság, a ruházkodás és sok más életszükséglet megszerzésének feltételeit és módját, a durva életösztön felülkerekedve a józan mérsékeltségen, minden uton-módon biztosítani igyekszik, felhalmozni, egybegyűjteni s elrejteni törekszik azokat az anyagokat, melyek életfeltételeinek biztosításához szükségesek. Egyes kisebb polgári háztartások soha nem szokott mennyiségben halmozzák fel, többókevésbbó elrejtve, az élelmiszerek ós háztartási anyagok egész tömegét afeletti félelmükben, hogy egyik vagy másik dolgot nélkülözni lennének kénytelenek, ha ez a forgalomból kifogyna. Ez is thezaurálás; — nem a kincseknek, de egyéb értékeknek felhalmozása s elrejtése. Ez a thezaurálás okozza aztán, hogy mig* egyes háztartások éléstárainak polcai a legkeresettebb cikkek súlyai alatt görnyedeznek, addig mások szűkös kamrácskái s konyhaszekrényei teljesen nélkülözik a mindennapi fogyasztási cikkeket. Egyes háztartások még ma is teljes bőségében vannak a rizsnek, kávénak, csokoládénak, mig a másik ház konyháján a leves berántásához szükséges kanálnyi zsir is hiányzik. De nemcsak az élelmiszerek, hanem egyéb ipari cikkek thezaurálása is károsan ós megbónitólag hat a normális kereskedelmi és áruforgalmi viszonyokra, mert ezeknek aránytalan felhalmozása elvonja mások elől a szükséges ipari cikkeket. Nagyon sok olyan család van, ahol egész cipő-, ruha-, vászon- és szövetraktár van berendezve, holott azelőtt minden családtagnak legfeljebb 2 pár cipője volt. Másoknak ellenben nem képes a kereskedő heteken, sőt hónapokon át egy pár megfelelő cipőt szerezni, mert a nagyobb forgalmú központok lakói nemcsak maguk, de távolabb levő ismerőseik számára is thezaurálják az árukat. Ez ellen a betegség ellen pedig a tiltó rendelkezések s a rekvirálások annyit érnek csak, mintha az iszákos ember eladja a szőlőjét, hogy otthon bort ne ihassék, ellenben annál több sört iszik a korcsmában. Ma rekvirálják a lisztjét, holnap vesz attól, akinél még csak holnapután fognak rekvirálni. Vesz pedig még egyszer anynyit, mint amennyit elvittek, mert most már biztos benne, hogy nála nem fognak elrejtett készleteket keresni. Ügynökök pedig, akik a föld alól is előteremtik azt, amire valakinek szüksége van, mindig akadnak, csak legyen elég pénze a vásárolni szándékozónak, hogy a lánckereskedelem nem éppen tiszteletreméltó igazgyöngyeit kellőleg értékelhesse és honorálhassa. Országszerte beszélték annak idején, hogy egyik nagyobb alföldi falu lakói házi szükségletükön felüli gabonatermésüket föld alatti vermekben rejtették el .egymás szemeláttára s kölcsönös megegyezéssel, de oly szolidárisak is voltak, hogy a rekviráló bizottságok egy métermázsányit sem tudtak találni az egész faluban. Élelmes ügynököknek aztán volt rá gondjuk, hogy a termést a faluból minden ellenőrzés dacára is éjnek idején kiszállítsák s másutt jó drága áron eladják. A tudatlan s lelkiismeretlen embereknek ez a nyers óletösztönből fakadó felhalmozó- s elrejtő mániája az egyik legfőbb oka némely cikkek teljes kifogyásának s rohamos áremelkedésének. Valószínű, hogy a háború után éppen ezeknek a felhalmozott készleteknek a beszerzőknek saját s nem nyerészkedési célokra való felhasználása folytán előálló áruforgalmi pangás jótékonyan fogja elősegíteni az egyes cikkek árának rohamos csökkenését. Sz. — Ma nincsenek többletek I Ma mindenütt kevesbedós, csökkenés, hiány észlelhető. A nagy idők réme mindenütt általment és kinyitotta a kincsesszekrényeket, kifeszítette a kapzsiság ökölbe szorult kezeit s kivette belőle az értéket, koldus-üresre fosztotta az amúgy is tengődő nyomort. De mindezt nem viszonzatlanul! Három-