ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-05-20 / 20. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. A kultúra csődje. Esztergom, 1917. május 19. A becsületes és egészséges kultúra birtoklásával való hivalkodás jogát még a világháború előtti időben is a Morvától és a Lajtától nyugatra elterülő országok privilégiumának tartották, mert ami e vonaltól keletre terül el, az már Ázsia volt; a háború azonban ennek az alaptalan és bornirt állitásnak a valóságát meglehetősen közel juttatta az igazsághoz, mert a kultúra terén csakugyan ázsiai állapotok kezdenek kialakulni ez országnak nemcsak a határszéli, orosz és oláh csizmák által taposott megyéiben, de az ország szivéhez közelebb esö vármegyék közoktatásügyi viszonyaiban is. A háború a kultúra megölöje s bár kultuszkormányunk s annak minden szerve a legkisebb falu tanitójáig minden lehetőt megtettek az ország múltban elismert kulturnivójának fenntartására s biztositására, sajnos, a világfelfordulással együttjáró elháríthatatlan kihatások szétbontó ereje ellen nem volt eléggé felkészülve a magyar közoktatásügy. Az iskolának a múltban való lenézése s negligálása éppen a háború alatt vált tudatos és megbocsáthatatlan bűnné, mikor is a szükségszerűség folyamán mind jobban és észrevehetőbben kitűnt, hogy az iskola s a tanitó munkájában s kihatásaiban micsoda bámulatos igazgató, irányitó, eredményező erö van. A kormány, a hadvezetőség, a jótékony AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Nem tudtam bízni. . . Nem tudtam bízni már az emberekben, Kik a részvétet ajkukon hordják S nem a szivükben . . . Ügy mentem egyedül az életúton, Közönyben fürdött arcom és szemem, Hogy a szemközt jövők, — jaj, — meg ne tudják Zokog-e, vagy kacag szegény szivem . . . S ekkor váratlanul léptél elébem, Szivemre pergett ha}k, meleg szavad: Lehullt vállamról a közöny palástja S hivővé lettem újra általad . . . Kossányi Alajosné. A hős Botond fája. Irta: Csite Károly. Hetvenhat apró gyermekszív dobbant nagyot s lelkesedett Botond vezér legendás tettén, hogy betörte buzogányával a nagy érckaput. Még az „r" betűvel birkózó első osztályos fiuk és leányok kezében is megállt a palavessző. Csodálkozó öröm Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. egyesületek a nehézkesen mozduló közigazgatási szervezet helyett a különféle anyagés pénzgyüjtések eszközlésére az iskolák szerteágazó szervezetét vették legtöbbször igénybe s lehetetlen csodálattal el nem ismernünk, hogy az iskolák minden ily téren a legteljesebb eredményt produkálták. Az iskola tekintélye tehát nagyobbat nőtt a háború alatt elért társadalmi sikerei révén, mint azt az iskolák nagyranövésére mindig féltékeny magyar közigazgatás szerette volna. Ez a becsületes konkurrencia most egyszerre halomra döntötte az iskola társadalomjavitó s irányitó szerepét ellenséges indulattal rejtegető s lebecsülő hatalmasok és rossz sáfárok kőfalait s bebizonyította, hogy a jövőben az iskola intenzivebb támogatást, szeretetteljesebb felkarolást, becsületesebb, őszintébb istápolást igényelhet az államtól s a különböző társadalmi szervektől, mint amilyenben a múltban volt része, máskülönben a minden téren várható fejlődéssel és megújhodással szemben be fog állani a kultúra teljes csődje s a Lajtán inneni országból csakugyan Ázsia előszobája lesz. Ennek a bekövetkezhető csődnek, — quod Deus avertat, — a melegágyát jól megvetette a háború s az iskoláknak a háború alatti lezüllése igazán közel áll ennek az évezredes magyar kultúrának az agóniájához. Az a kérdés most már, hogy a háború utáni országos és társadalmi rekonvalescentia állapotában melyik beteg, elgyöngült szerv gyógyítását fogja a kormány elöbbrevalónak tartani s okulást fog-e meríteni az iskola fontos kiható erejéről a háború folyamán sugárzásával tekintettek fel mindannyian a tanitó úrra, akinek kerek, piros-pozsgás arca, szelíd tekintetű kék szeme ma szintén különös nagy öröm derűjét mutatta, sugározta. — Fiuk, leányok: édes gyermekeim! Befejeztük mai napi munkálkodásunkat s most egy örvendetes eseményt tudatok veletek: az Ur ismét egy kis egészséges fiu gyermekkel ajándékozott meg engemet és a szép magyar hazánkat. Ez már a hetedik fiam. Pár nap múlva, ha egy kicsit erősbödik a fickó, megnézhetitek valamennyien. Most pedig, miután ti mindannyian az én szivemhez, az én nagyobb családomhoz tartoztok, megkérdezlek titeket is, hogy milyen nevet adjunk a kis jövevénynek: Isten küldöttjének? kérdezte Gsoltár Árpád tanitó, boldog mosolygással a gyermekektől. Tűzpirosra gyúlt a kis tanítványok arca az izgalomtól, örömtől. Abban a pillanatban valamennyi felmutatta az ujját. S egyik kis leány önkénytelenül elkiáltotta: — Botond legyen a neve! — Botond ! Botond! — zugott-csengett minden gyermek ajakról a hires vezér neve. Gsoltár tanitó még boldogabban mosolygott. — Helyes, jól van ! Megnyugszom az én kis népem akaratában, határozatában: legyen Botond a csöpp vitéz neve. Hiszem, hogy a kis fiu édes anyukája is helyesléssel fogadja az egyhangú határozatot. Most pedig még azt kell megbeszélnünk, milyen fát ültessünk a mai napnak örömére, a kis Botond születésének emlékére, a többi fiuk fái sorába ? Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. szerzett tapasztalataiból e szervnek elsősorban fontos gyógykezelésére. Az iskolák a háború alatt legfőbb rendeltetésük szempontjából legtöbb helyen végelgyengültek. A hadvezetőség azonnal felismerte a tanitók fegyelmező s önfegyelmezett egyéniségében a hadsereg javára értékesíthető nélkülözhetetlen vezető, tiszti anyagot s a kultuszkormány ellenzése dacára is oly nagy százalékban hivta hadba ezt a státust, mint más egyet sem. A tanitók közül sok ottveszett, sok elnyomorodott s ma a felmentett néhány ezer rokkant és segédszolgálatos tanítótól eltekintve, a magyar elemi népoktatás ügye elgyengült öregekre s kezdő, tapasztalatlan leány-helyettesekre van bizva országszerte, mig a bankokban, közélelmezési központokban s közigazgatási hivatalokban csupa erös, képzett, felmentett tisztviselő végzi a munkát. Pedig az iskola s a tanitó munkája épp úgy> épp olyan nagy fokban szaporodott meg a háború alatt, mint a közigazgatási hivataloké. A hadbavonult kartársak helyettesítése, a rekvirálások teljesítése, a sokféle gyűjtés foganatosítása, a hadiárvák gyámolitása, a a kisebb községekben a háborús rendeletek végrehajtása, lisztjegyek, gabonaigazolványok stb. kezelése csaknem kizárólag a tanitók munkája volt. Még szerencsésnek mondotta magát az a tanitó, kinek iskoláját le nem foglalták katonabeszállásolási, betegápolási célokra, vagy menekültek elhelyezésére, mert legalább a vállaira hárított egyéb feladatok mellett bizonyos fokig teljesíthette föfeladatát: a tanítást is. Mondom örült, A leányok majdnem mindannyian s a fiuk fele is a körtefa mellett foglaltak állást. — Helyes, édes gyermekeim, ebben a határozatban is megnyugszom, körtefát ültetünk a kis Botond születésének emlékére. A körtefa kellő gondozással, ápolással hosszú ideig elél és amellett szép hasznot is hajt. No, jertek utánam szép sorjában, párosával a kertbe. Megindult erre a kis lelkes sereg, elől a vezér a legszebb, leghasznosabb fegyverekkel: ásóval és kapával munkás kezében. A sok szép, nemes gyümölcsfa között külön sorban állt a kertben fokozatos nagyságban a kis újszülött bátyjainak a fái, tele mosolygó, üde gyümölccsel. — Nézzétek, fiaim, hogy megáldotta az Ur ezeket a kis fákat is I Várjatok csak, majd ha végeztünk az uj csemete elültetésével, kóstolót tartunk. Javában munkálkodott Csoltár, mikor a tanitói kert mellett elhaladt a gunyoros természetű Kabók uram s szokása szerint megállt pár percre gúnyolódni: — No, mi lesz itt?! Kinek ülteti azt a sok fát, tanitó ur? Azt hiszi, hogy tán örökké él, s tanítóskodik kigyelmed ? — Nem magamnak ültetem, hanem a hazának. Ennyivel is több lesz a nemzeti vagyon, — felelte a munkálkodó tanitó. — Persze, kell is, hogy szaporodjon most a vagyon. Mint hallom, egy uj honpolgárral is megszaporodtunk. Hányadik gyermek ez már, ha szabad kérdeznem ? — Hetedik, Kabók uram, hetedik.