ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-05-20 / 20. szám

mert igy legalább némileg visszatarthatta faluja ifjúságát a teljes elzülléstől s iskolájának munkaeredményét a teljes csődtől, melynek szanálása, jóvátétele a háború utáni időben úgyis csak az ö vállaira fog, — bizonyára fokozottabb igények, kivánalmak s feltételek jelentkezése mellett, -— nehezedni. Hát ezekre a fokozottabb kívánalmakra s feltételekre nagy szükség is lesz a nemzeti népkultúra megmentése s biztosítása érdekében, mert a háború rombolását a katedráról szerteágazó s eredő erőknek kell rendbehoznia s jóvátennie. Csakhogy ehhez több belátásra, több jóakaratra, több támogatásra lesz szükség, mint amelyet a kormány a múltban az iskolák s a tanitók iránt tanúsított. Az iskoláknak modern berendezés s a kultúra munkásainak nyugodt, az anyagi gondok ellen legalább némileg biztosított élet kell. De ez a kívánalom nemcsak az oktatásügy alsó fokán müködö néptanítóknak, hanem a felsőbb fokon müködö tanári státus alapos, eredményes munkálkodhatásának is előfeltétele, mert hisz a háború folytán eliszaposodott, megfeneklett oktatásügy szekerének a kátyúból való kihúzásához a kultúra minden tényezőjének fokozott energiájára igen nagy szükség lesz. A középiskolai tanárok munkája az elemi iskolák teljesítőképességének csökkenése folytán természetesen szintén igen megnehezedett s nekik épp annyira ki kell majd venni részüket a nemzeti kultúra újjáépítésének munkájából, mint a nép tanítóinak. A háború után újjáéledő tudomány szomj bölcsőjét már most kell megcsinálni s mesteri kezekkel kell az alkotandó tanügyi reformok mintázőfájához nyúlni. Szerintünk az évvégi vizsgálatok eltörlésével, az évközi szakfelügyelet intenzivebbé tételével, a közhasznú reáliáknak az élet követelményeihez való praktikusabb hozzáalkalmazásával, a művészi tárgyak terjedelmének némi redukálásával s néhány évre szóló átmeneti szükség-tanterv életbeléptetésével, mindenek fölött pedig praktikus, gyakorlati tanitók által szerkesztett minél kevésbbé theoretikus, de annál inkább protekciómentes, egységes, állami normál-tankönyvek közrebocsátásával keli majd odahatni, hogy a magyar nemzeti kultúrának már-már jelentkező csődje a há— Tyü, hét gyermek egy tanítónak! Aztán minek kigyelmednek az a sok gyerek? — Hát biz őket is a hazának nevelem, — felelte Csoltár egy kis boszusággal. Nagy buzgalommal folytatta aztán munkáját, mig csak helyén nem állt az uj csemete: a kis Botond fája. A gyermekek is igen igyekeztek segíteni az ültetésben, s hogy egynek se legyen mellőzése, minden fiu és leány kis ásóhegynyi földet tehetett az uj csemete tövébe. Tavaszra megeredt a kis csemete. Pompásan kizöldült, uj ágat hajtott. Harmadik tavaszán már ki is virított, olyan volt, mint egy ragyogó, tündöklő mesebeli bokréta. S az őszön üde, mosolygó gyümölcsöt termett. Hasonlókép növekedett, virult testben-lélekben a kis Botond, Csoltár tanitó legkisebb fiacskája. Több testvér ugyanis nem következett utána, de azért Csoltár évről-évre folytatta tovább is az emlék-gyümölcsfák ültetését, nevelését, a szorgalmas és jó magaviseletű tanulói nevéhez fűzve. Ilyenkép nemcsak a tanitói és faiskolakert telt meg legnemesebb, jótermő gyümölcsfákkal, hanem a falunak minden előbb hasznavehetetlennek tartott domboldalait s egyéb parlagon hagyott földjeit nagy hasznot hozó gyümölcsösökké varázsolta át. Negyven évig ültetgette Csoltár tanitó, a falu atyja a földi paradicsomkert gyümölcsfáit s I ugyan addig nemesitette az Isten kertjének földre bocsátott lelkivirágait: a gyermekeket. Már az egész falu apraja-nagyja, ifja és örege mind a galambősz, örökké mosolygó, öreg tanitó tanítványa volt. Gyermekei is érett, munkaszerető emború utáni normális viszonyok között a magyar nép egészséges intelligenciájának s kiváló faji tulajdonságainak a nemzeti népoktatás behatásai által való érvényesítése s kifejlesztése által elkerülhető legyen. Amilyen az iskola, olyan lesz az újjászületendő Magyarország. Qui vivra, verra. Sz. — Háború és politika. Irta Keményfy K. Dániel. Lapunk főmunkatársának, Keményfy K. Dániel szentszéki tanácsosnak az „Esztergom"ban megjelent cikkeit foglalja magában a fenti cimű könyv és 17 fejezetben a háborúval kapcsolatos társadalmi, államgazdasági és politikai kérdésekkel foglalkozik s az eszméknek és eredeti gondolatoknak igen nagy tömegét állítja a világháború tüze által megvilágított látószögbe. Keményfynek a társadalomtudományi téren tanúsított rendkívüli éleslátása és széleskörű tapasztalatai igen nagy értéket adnak a könyvben foglalt értekezéseknek, melyek a világháború kihatásai folytán alapjában megváltozott s változás alatt álló katholikus irányú nemzeties politikának hű képét adják. A műben csoportosított cikksorozat hívséges krónikája egyszersmind a lelkészkedő papság és a katholikus vezető politikusok magatartásának is, melyet a háború végcéljait előmozdítani hivatott társadalmi tényezők sorozatában elfoglaltak s tanúsítottak. Keményfy értékes és háborús históriai becsű munkája méltán fog helyet foglalni a háború szociális irányú s okmányszerű feljegyzései között, mert belőle a jövő generáció igen sok tanulságot meríthet e műben aposztrofált társadalmi osztályok háborús működése s magatartása felől. A gyűjtemény Esztergomban Laiszky János könyvnyomdájának csinos kiállításában 9 íven jelent meg s ára 3 K 50 f. Megrendelhető Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében Esztergom. Hm. HIREK. Dr. Breyer István prelátus-kanonok. Az esztergomi főkáptalan a királyi kinevezés folytán ismét ujabb és értékes taggal gazdagodott s a főkáptalan kebelében fokozatos előlépések történtek. Dr. Breyer István apát, miniszteri osztálytanácsos lett a legifjabbik mesterkanonok, akiről már távozásakor tudtuk, hogy a jövő embere s az egyházi pályán még nagy emelkedések várnak rá. berekké fejlődtek s családot is alapítottak, elszéledve szerte az országban, a legfiatalabb fiu kivételével. Tizennyolcadik évét töltötte be Botond s mint képesített tanitó édes atyja méltó utódául lett kiszemelve. — Most már pihenni térek én is. Vedd át, fiam, lelkes munkakedvvel hűséges szívvel, szeretettel az én drága, szeretett örökömet! — mondta a görnyedt, megroskadt testű, de még ifjú, tüzes lánggal égő lelkű öreg tanitó, a daliás, leányos arcú, ragyogó kék szemű fiának, akit hamarosan egyhangúlag meg is választottak a népek tanítójuknak. Ámde még csak meg sem kezdhette az ifjú tanitó munkásságát, elszólította a nagy veszéllyel fenyegetett haza a védelmére, valamint elszólította mind a hat testvért is. — Csitt, öreg sziv, ne merj zúgolódni, panaszt ne halljak. Hisz' »a hazának neveltem őket. S az se legyen bajod, hogy nem pihenhetsz. Nincs most olyasminek helye. Munkára fel, fokozott erővel, megacélozott szívvel-lélekkel! — biztatta saját magát az öreg ur. De nemcsak magát, hanem másokat is biztatott, lelkesített, vigasztalt segített, gyámolított. Kora reggeltől késő éjjelig dolgozott fáradhatatlanul. Végezte a tanítást, többi óráiban pedig irta a falu népeinek leveleit katonai és minden más ügyes-bajos ügyekben. I Sok-sok sebzett, gyászos szivet pedig vigaszszal kellett neki ellátni, köztük a magáét is, mikor hire jött, hogy egyik-másik büszkesége, reménye hősi halált halt a harctéren. —• Ne háborogj, te vén sziv! Könnyet ne ejts homályos vén szem! Hisz a hazáé voltak s Nem a legmagasabb kegynek megnyilatkozása késztetett minket arra, hogy neki nagy jövőt jósoljunk, hanem az ő értékes jelleme, szelleme, törekvése, munkálkodása mutatta, hogy ezek alapján a legfelsőbb bizalom épúgy teljesen felé fog fordulni, mint ahogy környezte őt mindig a közönségnek rokonszenvé, sőt szeretete. Az uj kanonok 1880 ban született Budapesten, a hittudományi tanulmányokat a budapesti egyetemen végezte. Disze volt a központi papneveldének és növendéktársainak őszinte jóbarátja. 1903ban áldozópappá szentelték, 1907. évtől az esztergomi primási udvarban működött, a hivatal összes fokozatain keresztül, irodaigazgató lett. Innen szólította el a legfelsőbb kegy az osztálytanácsosi állásra s azóta gyorsan érik a megérdemelt kitüntetések. A fökáptalani fokozatos előlépések folytán dr. Walter Gyula c. püspök éneklő-kanonok lett, Bogisich Mihály v. püspök őrkanonok, dr. Kohl Medárd felszentelt püspök főszékesegyházi főesperes, Brühl József prelátus-kanonok komáromi főesperes. R. Krónika. A róka és a holló. — Lafontaine után. — (Esztergomi újságok jelezték, hogy a városnak 10 métermázsa sajtot utaltak ki. Ennek örömére irtam ezt a verset.) Egy magas fán ült a holló ementhali sajttal, Csőrével a sajtból finom falatokat vagdal. Róka jár a rónaságon, földet söpri farka, Egyszerre csak ráeszmél a szagáról a sajtra. Közel kullog kurta lába, jónapot mond szépen: .Mit csinál itt holló gazda egyedül a réten ? Nézzük, nézzük t Sajttal él ön, mikor minden drága? Hej, ma csak a madárnépnek van vidám világa ! Haditermény, Kürthy báró, főbiró, alispán, Mind-mind kedvez ; így kap ennyi finom sajtot tisztán. Én csak jeggyel járok olykor egyik-másik boltba: Egy kis liszt, ha akad, az is kukorica-korpa! Mondja kedves holló gazda, kivel van ön jóba, Hogy egyszerre ilyen darab sajttal akad dolga? Hol udvarolt, hol kilincselt, hol instanciázott ? Kinek igért előnyöket, avagy házasságot? Ügyes ügyvéd járt ügyében, vagy képviselője? Komájának van fent szava ? Örökölte tőle ? Avagy — hinni alig merem, — ön van a központban? Egy központi fölmentett ön? Hadd nézzem meg jobban!" Fenn a holló büszkeséggel hallgatott e szókra, Végre csőre nyílik. Éppen erre vár a róka, — Mig a holló felmentési jogcímét kiáltja, — A leesett sajtot messze viszi fürge lába! (-•) azé is maradnak. Nem veszett el egy sem, csak a lelkük tért meg mennyei Atyánkhoz . .. Hősi halált halt a legféltettebbik, a legkisebbik, a kiválasztott örökös is. Most kicsordult az I öreg tanitó fakó szeméből a könny, de addig-addig viaskodott, mig visszafojtotta a megindult könyárt. Ment, rohant az iskolába gyermekeihez, mesélt, regélt nekik a magyar történelem legszebb lapjairól, a magyar hősiességről, önfeláldozásról, mig nem tüz gyúlt a fakó megtört szemekben, együtt lelkesedett az apró szivekkel. Tanítás után ki-kiballagott a kertjébe s búsan elmerengett fiainak az emlékgyümölcsfái alatt s képzeletében megjelentek a rég eltűnt boldog napok, amikor a csemetéket ültetgette .. . Az elesett hős fiuk fáira emléktáblákat függesztett. A legkisebb hős fiu emléktáblája is elkészült s kivonult az öreg ur egyik napsugaras, meleg őszi délután, Botond születése napján a kertbe. Az iskolás leánykák előtte való napon koszorúkat, bokrétákat kötöttek s köténykéjük alá rejtve vitték kedves meglepetésül az emlékfához. A legnagyobb s legszebb meglepetést azonban maga a hős Botond fája nyújtotta: teljes pompájában, kivirult másodszor az évben, tündöklő fehér bokrétául az emlék-ünnepély napjára. Meghatott, égő szívvel, lélekkel, kitárt karral rohant a falu atyja a virágos fához, átölelte derekát, csókjaival borította, akárcsak hős fia lett volna helyében. S a két éven át visszafojtott ár áttört most a gáton, omlott az öreg fakó szemekből a köny, mint tört palack oldalából gyöngyöző kristályvíz, nedvesre áztatva a fa repedezett kérgét.