ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-02-27 / 9. szám

hegyek fehér ormairól s megtalálta a kopár sziklákon is a béke olajágát, bár, akik szárnyaira bizták, akarták szájából kirántani. A parlamenti munkálatok a béke napjaira szánt rokkantak, özvegyek s árvák segélyezését célzó törvények feldolgozását kezdik sorbavenni. Talán a vértenger kikötőjéhez közeledik a megtépázott világtársadalom. — Itthon meglepetések akarnak készülni a hazatérő hősöknek. Ha küzdöttek értünk vérükkel, mi gondoskodjunk róluk szivünkkel. Egyiksem úgy tér vissza, mint elment; mindegyik hős lett. A 18 évesek is! Az ő számukra is fessük tele műhelyeik kormos falát, iskoláik rideg termét a szeretet és hála meleg szemeivel, melyek a hit- és erkölcs tanóráin gyúljanak ki égi lánggal. Azt az Istent, aki visszahozta családjuknak őket, vigyék bele sziveikbe, aki nem hagyta el a zivatarban őket, ne hagyják el a béke napjaiba ők! A háborúra a békében születtek a 42-sek; elleneink szive a békében izzott át a gyűlölet tüzétől irántunk. Még a béke állította be a háború mérlegének serpenyőjét. Ágyúgolyó és bajonet csak lendíteni tudja. Amilyen békét élt egy nemzet, olyan háborút küzd végig. Győztes háborúnk, győztes békét hozhat. De e béke necsak elleneink felé jelezze a diadalt, hanem nekünk is az legyen. A belső béke 42-es mozsarait pedig a hit- és erkölcs munkásai öntik. Ebbe a munkába állítsa bele a hittanóra az ipariskolák tanuló ifjúságát, akkor az ágyúk háborúja után ném fogják háborgatni a drágán megvásárolt békét az eszmék kalózai sem. Zádor József. — Semleg-es vélemény a helyzetről. A „Basler Nachrichten* irja: Lloyd George arra számit, hogy az entente-nak tavaszra több muníciója lesz, mint az ellenfélnek. Ez bizony nagyon lehetséges, csakhogy az új hadseregek, melyeket Angliának az általános hadkötelezettség behozatalával elő kellene állítania, még távolról sem készek. Ha nem is megyünk oly messzire, mint a német lapok, amelyek szerint az új sorozás által felállított sereg csak arra lesz elegendő, hogy az angol hadtestekben támadt réseket kipótolja, azt mégsem tagadhatjuk, hogy Anglia legjobb katona anyaga az, amely már önként harcba állott. Ami az újonnan elrendelt ujoncozásból kerül ki, az már nem a maga jószántából veszi vállára a fegyvert és igy nagyon keveset ér. Bár a központi hatalmak seregei is jobbára ilyen emberanyagból kerültek ki, azoknak előnyére válik, hogy nemcsak a mai generáció jött annak tudatára, hogy szükség esetén saját életét is fel kell szült idegek bennünk is megrándultak; figyelni kezdtünk. Az egyik részről búgó mormogás, a sziklákhoz verődő tenger habjainak szuszogása lengett a szélben, a világosság felől meg andalító hangon zongora elgyöngült ütemei szőrődtek felénk. — Halt — szóltam most s a fény felé mutattam— itt valami nyaralónak kell lennie. Lassan megindultunk. Tordai, a másik, kollégám meg hozzátette, még bizton zongora is van benne s a zongora mellett meg valószínűleg nem egy öreg draganyos kapitány, hanem hát valami donna, donna dina ábrándozik a hold kerekségén. Nevettünk rajta. Hiába, finom, életrevaló magyar gyerek volt ez a Tordai. Most elkerült valahová, mikor nemrég fekete himlővel a kórházba kerültem, ő is valahol maródit jelentett. Mondhatom, szinte lábujjhegyen haladtunk előre. A hang mindinkább erősbödött s a melódia kiemelkedett a homályosságból. Összenéztünk. Schubert-áriát játszott s régi, szívhez nőtt német dalokat, „Bei uns vor dem Tore..." Hogy mit éreztem ebben a pillanatban, nem vagyok képes elmondani, egy belső hazafájás nyilait a szivemben, aztán meg boldog, jóleső érzés került a helyére s kedvem lett volna tovább dalolni, hogy „... da liegt ein Lindenbaum." Egészen közelébe értünk. Amint a sötétben kivettük, szép, gondozott virágágyak, rózsafácskák s a falakra felfutó szőlőindák ékesítették a hosszú, földszintes épületet. Elől egy nagy veranda nyúlt ki a házfalak közül, amelyen keresztül kiütődött a középső szoba lámpafénye a sötét estébe. Egy-két lépést tettünk a veranda lépcsőjén. Köröskörül minden csendes volt, egy pillanatra a áldoznia hazájáért, hanem oly régen érvényben van az általános, személyes védkötelezettség, hogy fel sem tűnik senkinek. Az angolokat nem nevelték ily fenséges hazaszeretetre. De vájjon a középponti hatalmak várnak-e a nyugati harctéren a döntéssel addig, mig Anglia kiképezi frissen toborozott rekrutáit? Vagy mivel fogja megakadályozni az ötösszövetség a végső vereséget? Mind ez a jövő kérdése. Az az egy azonban bizonyos, hogy a középponti szövetségesek kezében van még ma is a teljhatalom és a szabadság, erejüknek fősúlyát oda helyezni, ahova akarják — mig az entente seregei nincsenek oly kedvező helyzetben, hogy azok hadműveleteit hathatósan meggátolják. A négyesszövetség „egysége." Egyik legjobb sajátsága a négyesszövetségnek, hogy minden készülődő tettét már hetekkel előbb világgá kürtöli; igy mielőtt Briand római utazása, illetőleg felkészülödése köztudomású lett volna, már értesülést szereztünk arról, mi végett folynak a tanácskozások Franciaország és Itália között. Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy velünk született, belénk nevelt rendszeretetben, szervezettségben és fegyelmezettségben jóval fölötte állunk ellenfeleinknek; megszoktuk, hogy előzetes megfontolás, a terepviszonyok pontos ismerete, haderőink összevonása és a fölösleges erők eltávolítása nélkül semmiféle vállalkozásba nem fogunk; és ez oly természetes előttünk, hogy másként nem is tudjuk elképzelni a hadviselést. Azt kellett hinnünk, hogy Anglia, Franciaország és Oroszország csakis előre kiszámított, szigorú megállapodás és szorgos előkészületek után lép a diplomáciai és stratégiai terepre, — s ime 18 hónap után jutottak annak tudatára, hogy e tényezők, karöltve a legjobbak tehetséges vezetésével, nélkülözhetetlenek, ha valamelyes eredményt akarnak elérni. Nyugaton ezreknek kellett áldozatul esniök, Oroszországnak egész várrendszerét el kellett veszítenie, milliós seregeknek kellett a halál torkába, a gránátok, bombák, aknák mezejére lépniök, a Balkánon Szerbia és Montenegrónak el kellett vesznie, végül Szófiában a laza négyesszövetségnek pótolhatatlan vereséget kellett szenvednie, mig megtalálták a csomót a kákán és felértették, hogy a szoros szövetségben álló ellenség elleni háborúskodás legelső feltétele: a közös támadás és a hadműveletek egysége érdekében minden haditervet közölni a szövetségesekkel. Ki hitte volna, hogy mig Oroszország hónapokig vereségbe csöppen, szövetségesei nyugaton csendben lapítani fognak? És midőn április 25-én, a mikor a hármasszövetségi szerződés még érvényben volt, Itália egyezségre lépett ellenségeinkkel és ellenünk háborúra kötelezte magát, mindenki természetesnek találta, hogy Olaszországnak tervezeteinkben csak kis szerep jusson. Épp igy természetesnek látszott előttünk az is, hogy szövetzongora is megállt. A hölgy, aki a zongorára helyezett lámpa előtt ült, lapozni kezdett, majd újra ráfektette ujjait a billentyűkre s a hangokból Beethoven egyik treumerája kezdett kibontakozni I előttünk. Lehetőleg a legcsekélyebb zajt is kerülve, átlépegettünk a széles verandán s kopogtattuk meg a szobába vezető ajtó üvegablakát. Á zongora hirtelen megállt s a nő láthatólag megijedve ugrott fel. Szép termete ekkor tűnt fel a maga egészében előttünk, szalagba font haja s nyúlánk, világos kékbe öltözött alakja. — Bona sera, signorina — szóltam olaszul s egy mély meghajlással üdvözöltem. Társaim követtek. Láttam az arcáról, hogy nem érti s megijedt szive lázasan dobog a keblében. — Bocsánatot kérek, asszonyom — szóltam azután — de mi, ha tán nehezére vagyunk, azonnal távozni fogunk. Itt jártunk ugyanis a vidéken s meghallottuk az otthoni, hazai melódiákat innen e platánbokros villa felől. Ide siettünk hát a lindeneknek vélt pálmák alá. — Hogy, hát önök németek — szólt erre a hölgy s egy lépéssel hátrább lépett. — Ázok vagyunk — válaszolta Monti s egy féllépéssel előbbre került. A höjgy szeme felvillant s az eddig ökölbe szorult keze barátságosan nyilt szét s közeledett felénk. — Akkor hát Isten hozta önöket — szólt németül s kis kis kezeibe szorította kezünket. Nemsokára már ott ültünk a szalon kis asztala körül s élénk beszélgetésbe merültünk. — Oh bocsánat, uraim — szólt kissé elséges társak körében elő kell adnunk katonai és mezőgazdasági erőink, esetleg hiányaink kimutatatását, hogy az utánpótlás lehetővé váljék. Briandnak kellett eljönnie, (neki is hónapokig gondolkoznia), hogy fölfedezze ezt a nélkülözhetetlen eszközt és Londonnak meg Olaszországnak világosságot gyújtson. Igy alakult meg végre a felső hadi tanács, amely éppen 2 hónap előtt néhány napra összeült, igazi színházi pózban lefényképeztette magát és annak tudatában, hogy nagy dolgot vitt végbe — csakhamar szétoszoljon. Azóta megint csendben vannak, pihennek. A balkáni események azután feltárták Briand előtt a valóságot: hogy a diplomáciai téren is elengedhetlen a kölcsönös megértés, hogy legalább is egymás kezére játszanak, nem úgy, mint eddig tették, — hogy egymásnak gáncsot vessenek. Persze Briandnak a kudarccal végződő Dardanellaakcióra, az elkésett Szaloniki expedícióra, az osztrák magyar csapatok tervszerű elönyomulására az Adria keleti partján, no meg Montenegró elfoglalására kellett várnia, hogy megértse, miszerint egységes álláspont nélkül a mostani vereségek szaporodni fognak. Végül meggondolta magát és előterjesztést tett Londonban, Bómában, hogy jó volna egy diplomáciai felső hadi tanácsot szervezni. Igen, személyesen Londonba ment, miután Bómában tudomására adták, hogy az olasz nép mindinkább lázong az uzsorás Anglia ellen, amely még a hadviseléshez szükséges anyagokat, sőt a muníciót és a fegyvereket is uzsorás áron szállítja szövetségesének. Briandnak volt annyi esze, hogy belátta mindezt és Londonban első ajánlata odairányult, hogy segítsenek Olaszország mezőgazdaságán, tegyék könnyebbé az olasz nép iparát. Londonban el is fogadták a diplomáciai felső haditanácsra vonatkozó javaslatát, s mivel az entente körében az idő nem játszik nagy szerepet, Briand várt még egy hónapig, mialatt az olasz államférfiak hozzájárulását igyekezett kicsikarni. Elment tehát Rómába a tárcanélküli Bourgeois, Thomas municiós miniszter és Pellé tábornok kíséretében. A majlandi Secolo, magas összeköttetései folytán az ilyes dolgokban benfentes lap, elmondotta, mi tulajdonképen Briand terve. A terv egyszerű, szinte csodálatraméltóan egyszerű. íme: Az entente hatalmak teljhatalommal ruházzák fel párisi követeiket, akik a francia miniszterelnök elnöklete alatt határozathozatalra gyűlnek össze. Tiz nappal a tanácskozás előtt az entente államai pontos értesítést kapnak a megbeszélendő tárgysorozatról, hogy követeiket kellőleg kioktathassák. Magának a felső haditanácsnak feladata keresni „az egységes álláspontot.

0- Ezt pedig a legfelsőbb haditanács elé terjesztik, amely összeül, hogy az előkészületekre vonatkozó megállapodásokat létrehozza. Ha ez sikerül, akkor végre rendjén mehet a dolog, feltéve, hogy az ellenfél nem lesz oly élelmes, és nem húzza át a furfangos számításokat. A józan ész világánál ez a végső erőfeszítés nem látszik nagyon elmésnek, mert oly időben és oly háborúban, a melyben a félelmetes ellenség pirulva a hölgy — én nem vagyok nagyságos asszony, én csak a nevelönői állást töltöm be itt. S mivel ma vasárnap lévén, az urak a városba mentek, én itt maradtam a ház őrzésére. Igaz, hogy fölösleges munka, mert senki sem vetődik ide, különösen este. De önök, uraim, hogy kerülhettek ide, hisz az utakon őrjárat van s az öblök is fegyveresek? — Tudja, édes nagysád — felelte Tordai — mi nem utakon s nem öblökön, hanem dzsungeleken s árkokon át jöttünk kissé szétjáratni magunkat, mert a sok olajtól, mely körülvesz minket, már heringesedni kezdünk. — Értem, értem — nevetett vissza a kisasszony s egész megjelenése elárulta, hogy örül nekünk. Majd felugrott s engedelmet kérve kifordult a szobából. Összenéztünk. — Hm, was sagst du da zu — szólt hümmögve Monti s mint valami komondor a házikója előtt, nagyot fordult a bársonyos foutelban. — Hm, hogy was sage ich da zu — válaszoltam neki s Tordaira pislantottam, de az nagy buzgón forgatta egyik hüvelykujját a másik körül s oly szent ábrázatot csinált, mint valamt Bettschwester a Votivkircheben. A frájja visszajött s fekete falernumit rakott elénk. — Parancsoljanak, uraim, azt hiszem, hogy nem vetik meg honfitársnőjük csekély ajándékát. A tüzes bor nemsokára hatni kezdett s mi úgy belejöttünk a beszédbe, mint a megeresztett zsilip a zúgásba. S akkor kitünc, hogy a ház ura határőrparancsnok s hogy nem messze lőszerrak-