ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-02-27 / 9. szám

teljesen ismeretlen ponton készül támadást in­tézni, a haditanácsnak állandó permanenciában kellene állania, valamint a 10 napos előzetes be­jelentést is mellőzni kell, mert különben meges­hetik, hogy mig a kellőleg kioktatott haditanács összeül, a megváltozott helyzet folytán a kiokta­tás feleslegessé válik és ujabb instrukcióra lesz szükség. A négyesszövetség egy ujabb gyönge olda­lát fedeztük fel, t. i. a kölcsönös alárendeltség lehetetlen voltát. Egybehangzóan irják az olasz újságok is, hogy az entente-ban természetszerű­leg kivihetetlen az alárendelés, és igy csak mellé rendelésről vagy egyenrangúságról lehet szó. Mert mindegyik a másiknak szeretne fütyülni, táncolni pedig egyik se. Most azután megtalálták a mód­ját, hogy mindegyik fütyüljön is, meg táncoljon is. A melódia egységéről pedig — gondoskodjék a legfőbb hadi tanács. Vissza Rómához?! Egyházi körökből értesülünk az alábbiakról^ Sajátságos, hogy [mig az angol és francia sajtó a Szentatyát azzal vádolja, hogy kimondottan Németországnak és szövetségeseinek pártján áll és a legalávalóbb fenyegetésekkel illeti a katholiciz­mus fejedelmét, — az angol egyházi főhatóság ezzel egyidejűleg nyíltan felhívja alattvalóit: Vissza Rómához! Á „Church Times", az anglikán egyház hivatalos lapja legutóbb egy oly cikket közölt, amely a modern vallási áramlatokkal fog­lalkozik, azokat bírálja és eme jelentőségteljes kö­vetkeztetésre jut: Az anglikán egyház jövője attól ajellemességtől függ, amellyel meg fogja állni helyét mint katholikus egyház —- és ama törekvéstől, mellyel nem a Rómától való el­idegenülést, hanem a közeledést, a római egy­házzal való egyesülést fogja megvalósítani. Bár az angol egyház sajtóorgánuma, a „Church Times" már régóta felvette programmjába a katho­likus egyházzal való egyesülést, mégis ez az első eset, amidőn nyíltan hirdeti a visszatérést a római egyházba. Alig néhány hónap előtt az emiitett újság­ban egy anglikán tábori pap a frontról irott leve­lében elpanaszolja, „mily sötét tudatlanságot árul­nak el vallásuk alaptanai felöl is (!) az anglikán katonák." „Egyszerűen borzasztó"-nak mondja azt a tényt, hogy a protestáns angol nem képes val­lása szerint élni és érezni a harcvonalban, mig ellenben a katholikus katona vallásosságával min­denütt otthonosan érzi magát. A katholikus isten­tisztelet alatt zsúfolt templomok és a vallásos ér­zület ki-kitörései láttára elszorul az anglikán szive és azt kérdi: „Vájjon megadja-e nekünk az angli­kanizmus azt, amit a katholicizmus testvéreinknek nyújt?" Nem mer igennel válaszolni a tábori lelkész, hanem tovább fejtegeti, hogy az imádság mellett a gyónás és áldozás az, amelynek hiányát az an­tár van a földben kazamataszerüen, úgy hogy aki határozottan nem tudja a hollétét, meglelni nincs hatalmában. — Nagyszerű falat — gondoltam magamban s egy arasszal közelebb húztam a foutelemet a i kisasszony felé. — Aztán mondja csak, megtudná-e mutatni, hogy hol van az — kérdeztem csendes, szinte suttogó hangon. A leány szeme idegesen rándult meg, de az egész csak egy gondolatnyi időbe került, a szavak már mosoly kíséretében láttak napvilágot. —- Tudom — válaszolta — sőt mi több, ismerős is vagyok benne. Társalgásunk csöndesebb lett, mig fölizgult idegeink lázas sietséggel kezdtek működni. — Könnyen meg lehet keríteni — szólt a leány. — Az őr itt nálunk van s a raktár most egészen magára van hagyatva. Hm, nem értem — válaszolta Tordai — mit keres itt az őr? — Ide jár néha, ha este éjfélig őrt áll, va­csorázni, mert valami rokonságfélében van a szoba­lánnyal— mondta elpirulva a nevelőnő. — Ja, vagy úgy, most már értem — szólt Tordai s oly komoly arcot vágott, mint aminőt a helyzet mélysége csak megkövetelt. — Hogy most kint jártam, egy üveggel nekik is adtam, remélem, hogy nem fogja zavarni őket. —f Nagyon, nagyon helyes — feleltük rá karban s nemsokára már az éjszakában nyomul­tunk előre. Ő vezetett. Szűk, futó út kígyózott a kövek között, bokrok mellett, oly hirtelen fordu­glikán katonák nagyon is érzik. Végső következ­tetés gyanánt pedig sürgeti az angol főegyház egyesülését Rómával. A High Church (főegyház), ellentétben a Low Church-csel (alsó egyház), már számos katholikus szokást és szertartást honosított meg egyházában. Csak a pápa fönhatóságát utasította vissza. Ugy látszik azonban, lassanként ebbe is belenyugszik. Erre céloz Dr. Gere, az oxfordi püspök nyilatko­zata is „Dioecesan Magazine"-jében: „Azt hiszem, hogyha az angol egyház nem akar cserép módjára széthullani, akkor rögtön, nem várakozva a bizonytalan jövőre, vissza kell szereznie azt a hatalmat, amelyet nem lett volna szabad eldobnia: a kötés és oldás hatalmát, amellyel Krisztus egyházát felruházta. <e Tekintve azt, mily befolyása van az angol főegyháznak az állami életre — tudvalevőleg a „High Church"" az állam-egyház, — nemsokára tapasztalhatják az angolok a katholicizmussal való egyesülés előnyeit. Szesziparunk a háború alatt. Az utóbbi időkben a magyar szeszipar meg­lehetősen megcsappant, mert a háború olyannyira megnyirbálta, hogy igen sok helyen — kivált Magyarország északi részében — egyes szeszgyá­rak minden üzemet beszüntettek. Egyrészt a munka­erő miatt, másrészt mert a feldolgozás alá kerülő anyagokat nehezen lehet beszerezni s igy nem tudták azt a bizonyos termelési maximumot elérni, amit a törvény megszab. Ez természetesen nem vonatkozik a mezőgazdasági szeszgyárakra, hanem nagyobbrészt az ipari szeszfőzdékre s igy ez utób­biak, ha működnek is, igen csekély üzemet tar­tanak fönn a régiekhez arányitva. De meg a szesz­gyártást s annak forgalombahozatalát a kincstár az utóbbi időben a különféle rendeletekkel annyira összekuszálta, hogy ember legyen, aki rajta el­igazodik — s igazi szeszmanipuláns legyen az, aki a mai világban szeszvásárlásba kezd. Az adó s ennek egyes ágazatai napról-napra emelkednek s ehez hozzáadva a drága előállitási költségeket, ott tartunk, hogy szeszt egyáltalában nem fog venni senki. A finom maximum, 95—96 fokos szesznek a háború előtti adója hektóliterfokonként 1 kor. 10 fillér volt, adópótlékja pedig 70 fillér. Ez az adótétel mind a mai napig változatlanul megma­radt ugyan, de a kincstár „kincstári részesedés" cimén hektóliterfokonként eme adók mellé még külön 60 fillért szed be, nem említve azon esete­ket, amikor a kincstári részesedés 80 fillér. Továbbá azon szesz után, mely mezőgazdasági szeszgyá­rakból adóval terhelten kerül ki — tehát nem finomított — hektóliterfokonként külön 20 fillér fizetendő abban az esetben, ha a szesz répából állíttatik elő. Mindeme háborús rendelkezések arra indí­tották a szeszgyárosokat, hogy a birodalmi tanács­latokkal, hogy sokszor eltűnni látszott egy-egy szikla alatt. Egymás kezét fogtuk, hogy el ne szakadjunk. A nő egyszerre megállt s kezével a sötétbe mutatott. — Látják ott azt az imbolygó fényű lámpát, az ott a torpedók titkos rakodó öble. Ettől már rendesebb út vezet a dombok közé, de mi azért csak az ösvényeken maradunk. Különben is most várjanak rám egy kicsit, megnézem, hogy tiszta-e a levegő. Vagy öt percig járhatott oda, amikor nagy csendben visszatért — szabad az út. Ismét meg­indultunk. Az út hirtelen völgynek fordult s a giz­gaz, amely a helyet őserdőhöz tette hasonlatossá, szinte megtagadta a további áttekinést. A hold sárgás fénnyel tört át a fellegeken, mire mi mélyen lehajolva, láthatatlanul igyekez­tünk előbbre. — Elég — szólt egyszerre a nevelőnő s egy kerek kő mellett guggolt le. — Segítsenek ezt félrelökni. Erősen nekifeszültünk, a kő engedett s he­lyében egy vasrostéllyal behálózott nyilas tűnt fel. Villanylámpával bevilágítottunk. Szép rendben egymásra rakott vaspántos ládák, csomagok s hor­dók jelentek meg előttünk. — Be nem kerülhetünk, ugye — kérdeztem őt — zárva van. — De hisz nem is kell, teljesen felesleges — válaszolta ő. — Sok mindenféle befér itt a reteszeken. Mosolyogtunk. S alig telt bele néhány perc, már egész rakás bot, fa s cserje feküdt egy raká­ban képviselt országokba kiszállított szesz után nem a maximális árt, hanem ennél jóval többet szedtek be, mert elvégre valami haszonnak mégis csak kell lenni. A trükk jövedelmezőnek mutatkozott, mert a vevők szó nélkül fizettek, sőt örültek, hogy egy­általában kapnak oly mennyiségű szeszt, -ameny­nyit rendelnek. Hogy mindenkinek fogalma legyen, micsoda árat képvisel a szesz, ide iktatunk egy rövid kis számadást. Pl. egy vasúti tartánykocsiba belefér kb. 12.500 hlfok szesz. Ennek az adója 13.750 kor. s ha belföldre megy, adópótlékja 8750 korona, kincstári részesedése pedig 7500 kor., összesen: 30.000 korona. Ennyit kap a kincstár 12.500 hlfok finom szesz után. Már most ha a szeszgyáros nyerni akar — nem adhatja olcsóbban, mint 2 kor. 80, 3 kor., maximum 3 kor. 20—30 fillérjével, mely esetben* nyer 5— 7—10 ezer koronát, de ebből még nincs leszámítva a szállítási és egyéb költség. Legutóbb tehát, hogy a szesz ilynemű áru­sítása nagyban folyt, Teleszky pénzügyminiszter ép a mult év december végén sajátkezüleg adott ki egy felette szigorú rendeletet, mely szerint a szeszgyárosok a legrövidebb idő alatt kötelesek a kincstárnak befizetni mindama pénzösszeget, ame­lyet a szesz maximális árán felül a vevőktől be­szedtek. Erre nézve a pénzügyminiszter a legszé­lesebb körű nyomozást indíttatta meg, amelynek sokkal nagyobb eredménye lesz, mint aminőt az első napokban gondoltak. Gondolható, milyen örömmel fogadták a szesz­gyárosok az újévi kriszkindlit s nem egy fakadt ki boszusan, hogy az államnak valahol mégis csak be kell húzni azt a bizonyos 87 milliónyi kiadást, amit alkalmazottainak nagynehezen kiutalt — hogy az éhenhalástól megmentse őket! Dinnyés Árpád. HÍREK. Jönnek az öregek! Felvonul az élet délutánja, " : Büszke, néma, szürke-ősz csapat. : A fegyvert a kezük meg-megrázza, De daltalan mindegyik ajak. Felvonulnak nagy, hoszú sorokban, Mögöttük egy könnytenger remeg És az imák megszázszorozódnak, Hogy győzzenek már a fegyverek! Amint lépnek a vészek elébe, Kezük vas lesz, a karjuk acél ; Uj dalt zeng a lövészárkok népe S a világ uj tettekről regél. son. Mint tudtuk, darabokra tördestük s csúsztat­tuk be a nyilason. 11 óra felé járt az idő, amikor Monti megelégedetten mondta, hogy a szállítmányt, illetve berakodást be kell szüntetni. A lázas mun­kától izzadva álltunk meg s nagyot fújtunk a buj­dosó hold felé. Majd végül egy rőzseköteget meg­gyújtottunk s mielőtt még lángot fogott volna, bedugtuk a nyilason. A tűz ébredni kezdett. Ide­ges örömmel lestük, hogy terjed tovább s hogy kezdi nyalogatni a ládák oldalát. Hálával szorítottuk meg a nevelőnő kezét s lefutottunk a villa tele. Senki sem látott, minden aludt, pihent. A veranda előtt még egyszer •— mond­hatom — megöleltük s én annyira elkábultam a sikeren, hogy vaskeresztemet a mellére tűztem, emlékül nemes tettéért. : Ő búcsúcsókot intett felénk s mi futva el­tűntünk a kövek között. A kikötőt azonban még nem értük el, amikor földetrengető hatalmas rob­banás hallatszott a távolból. Utána egy másik, harmadik, majd óriási tűzcsóva csapott fel az éj­szakába s megvilágította a gomolygó sötét felhőket. Megelégedetten néztünk a vörös füstgomo­lyokra, melyek úgy törtek elő, mint egy égő krá­ter tüzes lángnyelvei. Mikor a torpedónkhoz értünk, már sötét volt s csak a szellő hozta a puskapor szagát fojtó, nagy tömegben. Nagyot húzott erre a puncsból s megsimo­gatta mellét a fregattakapitány s mi meg csodál­kozó vi vattai üdvözöltük őt, mig a sarokasztal felől erősen hallatszott egy bariton — pagát ultimo. Zovänyi Gyula.

Next

/
Thumbnails
Contents