ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-02-27 / 9. szám

XXI. évfolyam. Esztergom, 1916. február 27. 9. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓBÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A 18 évesek. Esztergom, 1916. február 26. Hősöknek mentek. Mesterek lettek. Ha a történelem az élet tanítója, mik azok, akik e történelmet irják ?! Nem tollal, hanem karddal, nem fekete tintával, hanem piros vérükkel, nem a tudós szobájának négy fala között, hanem a csatamezők fövenyén a világ szeme előtt. A tudósok csak kopirozzák a papíron azt, amit ők kivívtak a halál mezején. A gimnasiumok, képezdék és műhelyek tantermeiből léptek az élet iskolájának csarnokába és egyenesen a tettek katedráját foglalták le maguknak. Akik tegnap tanultak, ma már tanítanak és nemzedékek fognak táplálkozni nagy lelki erőikből. Az ifjúkor és a férfikor határbástyái ledőltek, az ifjú férfi lett, a férfi megifjult. Csak nemrég fontolgatták aggódó lélekkel a kalkulusok esélyeit, most száz halálnak eshetősége nem remegteti acélos szivüket. A tudás és ipar kis diákjai voltak itthon, az ellen félelmes garabonciásai lettek ottan. Fonja már a nemzet cserkoszorúit triumfáló homlokukra, hálakönnyeivel pedig hősi sírjaiknak áldozati oltárait szenteli fel. De akik vért adtak nem kaphatnak csak vizkönnyeket. Hajdan Pantheonokat építettek a hősök számára. A mi visszatérő héroszainkat is templomok tárt kapui fogadják, melyek szentélyeibe a nemzet vértanúinak eszmeszellemei is hazajárhassanak. A műhelyek laboratóriumát, az iparostanonciskolák termeit varázsolja át a nemzet szentegyházakká a hit- és erkölcs oltárának felállításával. A nemzet mártírjai kiömlő vérükkel tették szentebbé a haza földjét. A hősi vér e szentelt vizét nem ihatja meg a sírok röge, nem zárhatja be a sírok gödre, hanem a megtermékenyített, fekete barázdák egészséges földszagával, az erdők-mezők éltető ozonával lehelje ki az anyaföld e szentség illatát, hogy a hit- és erkölcs tanításának tömjénfüstjével telítve járja be az iparos ifjúság munka és pihenő otthonait. Az iparos tanulók a munka mostoha gyermekei voltak sokáig. Elhagyva a szülői házat, kikerülve az iskola zöldpadjai közül, megszűnt számítani a műhely lépcsőjét számító gyermekember. Inas lett belőle. Gyenge lelkét a durvaság kiszólásai, erőtlen kezét a szekatúrák kiszolgálásai törték fel. Testi erejét szipolyozta a „mesterség", lelki életét parlagon hagyta a kislelkűség. Végre a kultúrának forgószele felkapta az iparos tanulók hadait s az iparos tanonciskolák termeibe sodorta. Azóta a műveltség és öntudat zománca ékesíti a felszabadító diplomákat. Azonban a katedra a hit- és erkölcs tanszéke nélkül csak egy percenttel áll a demagógszószék nivója felett. Az előadó emelvénye az eszmevilág első lépcsőfoka, melyre a társadalmi és gazdasági egészséges ideák napja csak akkor küldi éltető hősugarait, ha a tanonciskolák is beleállanak a hit- és erkölcs tanításának klímájába. A destruktív eszmeáramlatok a hittan kapcsával le nem horgonyzott iparos-tanonciskolai katedrák mellől ragadták el tömegesen áldozataikat. A gondolatszferák határaira vezényelt, de nem tájékoztatott iparos ifjak soraiból toborozták az ódon liberális jelszavak zászlói legénységüket. A nyugati kultúra uraságaitól levetett s a lomtárak zálogházaiból kiváltott elméletek, mint világjelentőségű, legmodernebb vívmányok özönlöttek a magyar iparos- és munkástestületek szellemi piacára. Könyvek, röpiratok, pamflettek s újságcikkek ármaximálás nélkül, a túlzott fontosság hamis pecsétjével kerültek teritékre. És nem volt forum, hová a sofismáktól szorongatott igazság appellálhatott volna. A theoriák itélőszékét, a hit- és erkölcs tantárgyát kell felállítani a tanonciskolák termeiben. Ma a népiskolákból az ipari pályára özönlő gyermeksereg a jó pásztor aggodalmát viszi magával: vájjon a hit és erkölcs megkezdett alapmunkálatai folytatásra találnak-e, vagy pedig a csábok és káromlások szakadékaiba zúdulnak bele? Mert a tapasztalás szerint a félbenmaradt hittantanitás csak premissáknak szolgál téves konsequenciák számára szívtelen lélekkufárok kezeiben. Ez a titka, hogy a romboló theoriák bombái gyors elhelyezéshez jutnak a munkásosztály soraiban s a fanatizmus komitácsijai tenyészhetnek köztük, akik a meggyőződés erejével fúrják az állam, társadalom s egyház aknatölcséreit. A hittan nélkülözése szolgáltatja ki a tanonccsoportokat a szellemi uzsorásoknak, akik az igazság értékpapírjai helyébe hamis váltólapokat állítanak ki számukra. E lélekkereskedelem gátjait nem tudják kiépíteni a tanoncotthonok s fiúpatronázsok kicsiny seregei. Ezek az általános szükséglet előrevetett tünetei, melyek a kor követelményeinek kiépítendő országútirányát jelzik az egészséges haladás előtt. Rudapesten a MÁV. északi főműhelyének tanulói máris testületileg kötelesek megjelenni hivatalos parancs súlya alatt a vasárnapi szt. miséken és szt. beszédeken. Első fecskéje ez a közeledő tavasznak. Mégis csak a törvény radikális ereje hivatott az iparostanoncok "hit- és erkölcsi nevelésének biztositékáért felelősséget vállalni. A béke galambja felszállott már a fekete AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Hívnak . . . Hívnak a békés, álmodó tájak, Hol a szivekben halkak a vágyak S dómok homályán ringatva hordják Sóhajok hangját ima-vitorlák. Hív a magánynak hangtalan csendje S én mennék oda vágyón, esengve, Hol a lelkemnek nem fájna semmi: Szunnyadó álmok ölén pihenni . . . Szivemben nóták ritmusa támad S napfényes vágyak özöne árad, Víziós lelkem szárnyát már bontja, — — S rámront az élet durva robotja. Fejemre hull az ég azúr kékje, Valami szelíd, nyugtató béke A lelkem mélyén szendergőn támad, — — S rámriogatva búgnak a gyárak. Hajszol az élet durva robotja, Álmaim várát földig lerontja S eltemeti, ha felzengni vágynak: Lelkemben zsongó szimfóniákat . . . Szvoboda Román. Tüzcsóvák az éjszakában. — Egy fregattakapitány elbeszélése, — — Hát az már biz igy van — szólt Krigbaum, a fregattakapitány a törzsasztala mellől, amikor a rendes esti teánkhoz leültünk. A teremben kevesen voltak. Az egyik végen biliárdoztak, a másikon meg csendben, barátságosan mondogatták a pagát ultimót. A vacsora utáni szivarfüst nagy, végnélküli körökben keringett a villanylámpák körül s olyan ködszerüvé tette a levegőt, mint a hajnali párák teszik az életrekelést. Á kandalóban búgott a tűz s kint meg fehér kristályos hópihécskék ültek az ablaktáblákra s kandikáltak kíváncsian befelé. Hárman ültünk együtt, Gralberg kissé hátravetette magát a zsölyében s érdeklődéssel, várakozással telve tekintett a kapitányra. — Hát igen, amit mondtam, megígértem, azt meg is teszem, minek is rejtegetném magamba, az igazság, a szépség nem való a véka alá. A rejtett tömjén illatát, melyet magának füstölt, szívesen vettük, hisz öreg, kitapasztalt farkas volt már, ki saját szőrében gyönyörködött. — Taliánia alsó partjai körül portyáztunk —szólt s hangját, mint valami lebegő selyemkendőt, finom íveléssel hangulatossá tette, mig kezével nagy hirtelen a levegőbe rajzolta a csizmaország alsó részét. — Nem mentünk közel a partokhoz, de messze sem távolodtunk. A napsütésben fürdő sárgászöld domboldalak s az Appeninek végső, elgyöngült nyúlványai folyton a szemünk előtt lebegtek. Fehér, piros, sárga halászbárkák szanaszétszórva bolyongtak a hullámokon, mig remegő silhuettjük hosszúra nyúlt a smaragdzöld vizén. Esteledett. Az egyik részen szürke alkonyba vesző hoj mály kezdett elsimulni az égen, mig a másik felen a ragyogó, tüzes nap ereszkedett fokozatos lassúsággal az itt-ott kigyulladó tenger vizébe. Este is lett. Fáradt unalmassággal ültünk a gép köré s szótlan gondolkodásba merülve hallgattuk a piffegö gép monoton melódiáját. Fritz, a gépész, rám nézett s mintha kitalálta volna gondolatomat, nagyot csavart a kormánykereken s mi hirtelen a part felé fordultunk. A torpedót lassan a sziklák közé hoztuk s egy öbölszerü mélyedésben kiszálltunk. Hárman voltunk, két hadnagy kollégám s én. Egy ideig ismeretlenül haladtunk a sötétben. Nagy fekete kövek éktelenedtek előttünk s takarták el a távolbalátást. A dülő-út, amely az egyik kőtömb mögött feküdt, szokatlan fehérséggel furakodott tova a sziklák között. Érdekes volt, mondhatom. Hárman, képzeljék, hárman voltunk egy dühös ellenség közelében. Sőt folyton beljebb s beljebb haladtunk. Az út egyszerre egyenes lett s a kövek eltűntek s simán gyepes rét következett, melynek végén a narancs s platánfák lombjai közül fénysugarak csillantak felénk. Eddig alig szóltunk egymáshoz néhány szót. Mindenki a maga gondolatvilágával volt elfoglalva, amely azonban egy főpontban közös lehetett, hogy tulajdonképen hová is megyünk? A fák mindinkább ritkultak s a fény világosabban szüremlett felénk. Monti, az egyik közülünk, ekkor hirtelen megállt. Kezét a füléhez emelte s figyelt. A megfe-