ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-02-13 / 7. szám

pellációk megtételére. A forum politikai dekórumát, a nemzeti közérdeket a háborúban is féltékenyen kell minden kormánynak megőriznie. A szenvedélyek felkorbácsolásától a kormányt támogató pártnak is tartózkodnia kell. El kell kerülni még a látszatát is annak, mintha a kormány kiaknázná az ellenzék politikai abstinenciáját. A suprema lex salus reipublicae elvénél fogva azonban nagyon igaz, hogy a jelen válságos idők, a külpolitika s a saját belső helyzetünkről való megtévesztés miatt se alkalmasak elvi vagy közjogi politikai dolgok nyilvántartására s pertraktálására. Hogy a politikai kérdések élére állítását valamely párt a háború idejére felfüggeszti, ez természetesen nem azt jelenti, mintha a párt álláspontja az elv vagy a politika tényeinek megítélésében megváltozott volna, vagy azt föladná. Csupán azt jelenti, hogy ezekben a válságos, a nemzet sors fordulatára döntő jellegű napokban kikapcsol minden politikai momentumot s politikai bírálatot, mely a háborús nagy mérkőzésre, annak külpolitikai megítélésére zavarólag hatna. Jelenti tehát ez a kikapcsolás a háború tartamára a politikai Treuga Dei-t s hogy a pártok, még a háborúval kapcsolatos javaslatokat is csak technikai vagy célszerűségi szempontból bírálják el, félretéve minden jogos pártpolitikai szempontot. Háborúban minden párt előtt egy célnak kell lebegni: teljes erővel támogatni mindazt, a mi az országot ebben a nagy háborúban elősegíti. Magától értetődik, hogy az ellenzék háború alatti politikai abstinenciája legkevésbbé se ok arra, hogv a kormánynak akár belső, akár külső politikájával magát azonosítsa vagy a kormány politikai cselekedeteiért a felelősségben osztozzék. A háború nem elég alkatom arra, hogy a politikai törekvéseit felfüggesztő ellenzék oly cselekedetekért vállalja a felelősséget, amelyeket elö se készített. A felelősség csak az esetben állana elö, ha az ellenzék bevonásával, mint az antant államoknál, pártközi kormány alakulna. A háború után természetesen visszanyeri minden párt akció szabadságát. Mikor arról lesz szó, hogy történtek-e a háború alatt súlyos politikai hibák, milyen legyen a háború után az ország berendezkedése, hogyan alakuljanak közviszonyaink, akkor fog eljönni az ideje a politikai felelősségre vonásnak s a politikai bírálatnak azok fölött, akik a háborúban az ország kormányát vezették. Keményfy K. D. A pápaság mai helyzete, A londoni egyezmény meghiúsulása. A zürichi „Neue Züricher Nachrichten" kétségbevonhatatlan állítása szerint Anglia, Franciaország, Oroszország és Japán 1915. nov. 30.-án egyezségre léptek oly értelemben, hogy „semmiesetre sem bocsátkoznak tárgyalásokba a Szentszéket érintő garancia-törvény nemzetközivé tételét illetőleg és hogy a törvénynek semminemű — a Vatikánra nézve kedvező — megváltoztatásába a szervezendő békekongresszuson belenyugodni nem fognak." A római „La Gorrispondenza", a Vatikán félhivatalosa e jelentést kiegészíti olyképen, hogy szerinte a londoni egyezményben az aláíró felek arra is kötelezték magukat, hogy a békekonferencián még a pápa követét sem fogják megtűrni. Mindezek után elvitathatatlan a Szentszék roppant kimagasló erkölcsi hatalmának és ebből sarjadó nagy politikai befolyásának ténye, — amit akarva, nem akarva, el kell ismernünk. Ilyen elismerés látható abban is, hogy pl. Angolország a háború kezdetén diplomáciai követséget szervezett a Szentszéknél; ennek megokolásaul a belpolitikai, különösen az ir mozgalmat hozták fel, amely ellen a Vatikánban kerestek csillapitószereket; valójában pedig: ha a pápa egy elavult, ósdi vallásfelekezetnek volna jelentőség- és befolyásnélküli fejedelme, akkor bizonyára közömbös volna, vájjon miként vélekedik a világháború egyes fázisairól és az egyes hatalmak háborúskodásának kisebb-nagyobb jogosultságáról. Ezzel szemben láthatjuk, mily lázas tevékenységet fejtenek ki a legkiválóbb hatalmak is, hogy a Vatikán befolyását és jóindulatát biztosítsák maguknak; és ahol a politikai idiosynkrazia ezt kizárja, ott a magasállású privát személyek szívesen állnak a világi hatalmak szolgálatába, hogy a kereszténység fejét a saját álláspontjuknak megnyerjék. Hiszen láttuk, mint hízelegtek a Vatikánban a protestáns Anglia, a szakadár Oroszország diplomatái, Belgium és Franciaország megbízott követei, D' Erp báró, Mr. Van den Heuvel, Hanotaux, Barries és még mások. Mindnyájukat csak egy cél vezérelte, a Szentszéket a saját nézeteiknek megnyerni, a középponti nagyhatalmak: Németország és AusztriaMagyarország ellen uszítani s megakadályozni azt, hogy a Szentatya egyetlen, nekik kellemetlen szót mondhasson. De mindhiába! a pápa semleges maradt, jóindulatú mindenkivel szemben és lelki hivatásának ideális magasságára emelkedett a felebaráti szeretet műveivel: senkinek sem volt hátrányára, hanem mindenkinek előnyére. Ha már nem is illették Őt ily érdemdús fáradozásaiért hálával és elismeréssel, a természetes illem és legalább a külső tisztelet megkívánta volna, hogy a szabadszájú Olaszország hallatlanul kegyeletsértő, pápaságellenes paragrafusaitól megtagadják aláírásukat. Hiszen a pápa jogosan követelte és tartott igényt arra, hogy vele szemben is épp oly tekintettel legyenek, mint ő mások iránt. A Szentatyával szemben, akiaek kegyét minden áldozat árán (sokszor rágalommal!) igyekeztek megszerezni, legalább is arra volnának kötelezve, h)gy segédkezet nyújtsanak neki hivatása teljesítésében és mindama nehézségek eltávolításában, amelyek áldásos működését korlátozzák. Mi is részvétteljesen osztozunk a Szentatya fájdalmában annak láttára, hogy a kegyét hajhászó hatalmak most önként összeesküsznek ellene és arra kötelezik magukat, hogy minden olyan kísérletet, amely a kereszténység fejedelmére erőszakolt bilincseket meglazítani igyekszik, a pápa esküdt ellenségével, szabadságának és függetlenségének letiprójával karöltve fognak meghiúsítani. Igen, mi is érezzük mélységes fájdalmát, mert jól tudjuk, hogy elévülhetetlen követeléseiben nem a saját előnyei vezetik, hanem a Krisztus drága vérén megváltott és az ő felelősségére és vezetésére bizott sok-sok millió lélek örök üdvössége, mely az ő munkálkodásának kisebb-nagyobb mértékétől függ. Mindezek dacára még most sem éreznénk együtt a Szentatyával, mi, kik gyermekei közé számítjuk magunkat? Nem lázad fel a vér ereinkben, látva, mily gyalázatos elbánásban részesül Üdvözítőnk, az Istenember látható földi helytartója?! Vessünk egy pillantást nemzeti álláspontunkra, melynek erősebb hangsúlyozására a. ránk kényszeritett létérdek-háború különösen feljogosít, akkor szemünkbe ötlik, hogy az Itália által proponált föltétel pontjainak elfogadása szövetségesei, a mi ellenségeink részéről, oly sakkhúzás volt, amelynek minden előnyét kizárólag a mi javunkra kell írnunk. Tekintetbe véve az eníente eszközeit, azt a pillanatnyi győzelmet, amelyet a perfid Olaszország csatlakozása vivott ki nekik, egyáltalán nem lehet sokra becsülni; pedig egyedül Olaszország tudná még egyideig az osztrák-magyar hadsereg nagyrészét sakkban tartani. Ezzel szemben azt érték el, hogy tekintélyük a Vatikán előtt megsemmisült, sárba esett, ezt pedig bátran a mi diadalunk számlájára írhatjuk. Mert a négyes-, ill. ötösszövetség kétségtelenül elvesztette kétszínű játékával a Vatikán kegyét és arra kényszeritette, hogy tarthatatlan és megalázott helyzetének megoldását a velünk való egyesülésben keresse, ha már az ellenfél eleve megtagadta azt" A csorbát, amit akkor szenvedtünk, amidőn kényszerűségből vissza kellett vonnunk vatikáni követeinket, im az ellenfél maga köszörülte ki, ellenségeink ez egyszer a mi kezünkre játszottak. S bármint kardoskodnak is ellene, mihelyest szóba kerül a vatikáni kérdés, minden igyekezetünkkel oda iparkodunk hatni, hogy megvalósitsuk méltányos elveinket és mindennemű ellenkezést hatástalanná tegyünk. fizetett papja dörögte: „kérem védencem felmentését ..." — ma sommásan elintéztetett és ellene a rózsaszínű falragasz C) pontja foganatosíttatván, a Rákoson rakja a laufschrittet, nyelve is lógván. A tanár, aki tegnap még az accusativus cum infinitivot magyarázta vagy a köbgyököt verte ifjú, szittya koponyákba és óráját — comme toujours — ezzel fejezte be: »a többit, fiaim, a követező órán" — ma, a következő óra idején, már a Vásártéren didereg és hallgatja káplár úr Fontos szemléltetően pedagógiai fejtegetéseit a Doppelreihenelméletről. A tisztviselő, aki tegnap még jól fűtött hivatalában, csendesen manikűrözve váratta meg feleit rácsos ablaka előtt, ma órákig eláll a hideg kaszárnya udvarán, mig törzsőrmester úr Rindfleisch —• bevégezve esti snapszerpártiját — jön kiosztani az „öngéndtess" uraknak a bűbájos Erlaubnischeint, mellyel azok haza mehetnek — a Valéria-kávéházba. És igy tovább. Mindennap nagyobb mars, testgyakorlat, exercierozás. Egy-egy öreg ín megrándul, egy-egy öreg csont megroppan. A kávéházak lágy ölén kissé összeernyedt izomzat fel is zúdul eme radikális tágítás ellen és esténkint sajog és lázban ég. Nap-nap után húszan is mennek orvosi vizitre. Mindegyik meg van győződve bajának komolyságáról. Öt bizonyára hazaküldik. Nem neki való ez már. Ö öreg ember. Tudta ő azt előre. Aztán kezdődik a maródi-vizit. Az orvos (olvas a maródikönyvből): Adalbert Kalmár! A beteg: Doktor Kalmár Béla vagyok. Közés váltóügyvéd. Ezredorvos úr, kérem .. . Az orvos: Csak segédorvos vagyok. Mi baj ? A beteg: Én — megjegyzem — majdnem önként jelentkeztem katonának. Akartam szolgálni! A haza, a magyarság jobb jövője érdekében!! Dehát — beteg vagyok. Katarrhus bronchiale és laryngitis subacuta. Az orvos: Aha. A beteg: És úgy fáj a baltüdöm, ha lélegzetet veszek. Az orvos: Vegyen olyankor a jobbtüdővel lélegzetet. A beteg: Tessék?? Doktor úr igen élces. Az orvos : Köhög is ? A beteg (mohón): Oh de még hogyan ! Az orvos: Persze, persze. Ki nem köhög ilyenkor. Mérjék meg a lázát. Erre a beteg kabátot, mellényt letesz és egy szanitéc hőmérőt dug a hóna alá. Absolut következetes szerszámot, mely emberemlékezet óta a harminchét háromtizedet el nem hagyta. A beteg szorítja, szorítja, közben erőltetve köhög, lopva rálehel a lázmérö kiálló végére. Ezalatt az orvos beirta Kalmár neve mellé: „gesund" — és hivja a következő beteget: Árpád Blumm! — Hier — szólal meg egy reszketeg hang és előlép a teremtés lenge egyenruhájában, bőrig levetkőzve a szólított. Az orvos : Halljuk! A beteg: Orvos úr, rövid leszek. Négy éves koromban sarlachom volt. Visszamaradt egy perforáció a bal fül dobhártyáján. Otitis media. Középfülgyulladás. Váladék nincs. Orvosi bizonyítványom van. Az orvos: Ezért vetkőzött teljesen le? A beteg: Aztán, segédorvos úr, a lábam ... Az orvos: Szegény ember! Fülgyulladás és a lába rossz! Mutassa a nyelvét. (A beteg mutatja.) És még a gyomra is el van rontva ! A beteg (feledve fülét, lábát): Ja, a gyomrom. Ez régi, régi baj. Mondhatnám chronialis. De nem is akartam említeni. Az a kis furunculus a gyomromban világháború idején szót sem érdemel. Igaz, hogy ég. Szörnyen ég . . . Az orvos adat a betegnek egy pasztilla sodabicarbonatot, azután neki is beírja: „gesund." Á beteg megköszöni, aztán öltözni kezd és a pasztillát lopva a köpőcsészébe ejti és nyeldekel: Jaj, de keserű! (A szanitéc nevet. A vizit tovább tart.) Másnap rapporton Kalmár is, Blumm is és még vagy tizen kapnak egy-egy heti kaszárnyaáristomot, amiért egészséges (gesund) létükre beteget jelentettek s ezzel magukat a Beschäftigung alól csalárdul kivonták. És az idő múlik. A „betegek" száma fogy, az „extra" egyenruhák száma nő. Az öreg csontok beletörődnek mindenbe. Már énekelnek a vámon kívül, már polkáznak egyet, ha a lépést elhibázták, már össze tudják vágni a sarkukat, már igen