ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-11-26 / 48. szám

A Ieghösebb lengyel király. Régen történt. 1683-at irtak, mikor a győzelmes török sereg a Duna két partján gyülekezett és Bécsnek büszke várát fenyegette. Ugyanekkor Szobieszky János, a hős lengyel király, két heti gyors menetelésben a szomszédos magaslatokra érkezett. Innen nézte a hódító törökök sátrainak messze elnyúló tarkaságát. A terjedelmes síkságot III. Szolimán drága lobogói borították; azonfelül sok zászlója volt Kara-Musztafa nagyvezérnek is, s mindeniken az arany félhold csillogott. Szeptember tizenkettedikének hajnalpirja a regg közeledését hirdette. Szobieszky most megállította egész seregét. Parancsára a sorok közepén diszes oltárt állítottak föl. Mise előtt a király alázatosan térdreborulva elvégezte szent gyónását, s maga szolgált a miséző papnak. Szent mise alatt megáldozott. Mise végeztével fiát lovaggá ütötte, s kiadta neki az utolsó parancsokat, majd fölkapott harci ménjére. Egyik kezében lovas-zászlója volt, melyen a boldogságos Szűznek, Lengyelország védasszonyának képe tündöklött. Másik kezével kirántotta a kardját és megadta a jelt a támadásra: — Előre ! S ez a támadás a világtörténelem legcsodálatraméltóbb lovasrohama volt. Mindenütt Szobieszky volt az első. Mint a villám száguldott tova a napfényben tündöklő, acélkeresztecskékből font, testhez simuló páncéljában. Harsány hangon hirdette mindenütt e szavakat: — Nem a miénk, Uram, nem a miénk: egyedül a te szent nevedé legyen a győzelem és dicsőség! Mindenki kitért előle, előtte mindenki meghajolt. A janicsárok fényes görbe kardjaikkal ugy hevertek szanaszét a sikon, mint az érett gabona, melyet a kaszás letarolt. A lengyelek mindenkit lekaszaboltak, akit a török seregből értek: a gőgös Szolimán pedig seregének roncsaival vad futásban keresett menedéket. Ilyen hadvezér volt Szobieszky! Deák Antal. Az elemi iskolák a háborúban. Utóbbi időben sok főképen elemi iskolai hatóság s közeg igyekszik az iskolát a katonai elszállásolástól mentesíteni. A háború elején még csak könynyen vették s elviselhetőnek tartották. Ma már sűrűn szerzett tapasztalatok nyomán mentik, ahol lehet az iskolát a katonaságtól és összevont osztályokkal, párhuzamos előadásokkal igyekeznek az ügy érdekében az iskolát együtt tartani. Kényszerítve vannak erre ama szomorú eredmények miatt, amelyeket az iskolából kiszorult zsenge ifjúságon nemcsak a tanferfiak, hanem a közönség is megdöbbenve érez. Minap beszéltünk egy rendőrkapitánnyal s egy detektivvel. Panaszkodtak ama szaporodó bűnözésről és züllésről, melyet a rendőrség is napról-napra tapasztal, különösen az iskolába nem járó kis gyermekeknél. Leszögezhető igazság, a háború robbantja a gyermeknevelés szigorát s ethikumát. Tanítók, papok, birák s rendörközegek erről legtöbbet beszélhetnek. Mindez természetes következménye a háborús meglazult családi állapotoknak, amelyeket elsősorban a városokban lehet érezni. A legtöbb apa a harctéren van, az anya dolgozni jár, mert a háborús segély a háború 3-ik évében, a drága életben nem elegendő a család fenntartásra. A drágaság s részben az anyagi kimerültség miatt a társadalmi jótékonyság ajtói is nehezen csikorogva nyílnak meg. A segélyosztó tündérek is fogynak. Az egyházi segélyek is háromszor annyifelé oszlanak meg az óriási kereslet miatt, mint a háború elején. Erről legtöbbet az esztergomi főkáptalan szegénykasszája beszélhetne ... A távol levő apa s főkép a dolgozó anya hiányát természetesen a gyermekvilág érzi legsúlyosabban. A kihűlt s üres otthon kikényszeríti a gyermeket az utcára, izgalmakba, kalandozásba, szomorúságba, nélkülözésbe, betegségbe, a túlcsigázó gyermekmunkába s sok-sok szabadságba kergeti. A gyermek messze kerül az otthon, a szülői melegtől, az életet a moziból jól ismerő kisebb-nagyobb pajtások is akadnak bőven és vonzó időtöltésre csalogatnak. Az utcákon, a kaszárnyák körül, a városon kivüli helyeken különösen mozgalmas a gyermek-forgalom. A mindenféle felnőtt elemekkel való érintkezés, különösen háborúban, amikor annyi energia szabadul fel a felnőttekben is, rossz nevelő hatású arra a szegény kint élő gyermekre. Eltekintve az otthonban is gyakran tapasztalható rossz környezettől, úgyszólván a világba kikényszeritett kis gyermeken kiüt a csavargás, a lopás, a korai erotika tünete, az otthon megvetése s a gyermekcélok lelki zavara. Ezen tapasztalat töhbé-kevésbbé minden városi, az iskolából kiszorult elemista gyermeken észlelhető. De különösen azon városrészekben legközvetlenebbül, amelyekben a munkás, a szegény osztály gyermekei vannak. Az ilyen helyeken legkiáltóbb a nyomor s ezzel kapcsolatban a szociális igények is. Legkiáltóbbnak kell viszont az orvoslásnak is lenni. Egyik orvoslási eszköz, bogy az iskolaköteles elemi iskolás gyermek ne vonassál: el az iskolától. Az iskolába való járás mégis enyhíti, tompítja s akárhány gyermeknél meg is szünteti az emiitett gyermekromlási jelenségeket. A téli időben legalább meleg helyiségben is tölthetik a nap egy részét. A tantestületek az ő példás s fáradhatatlan működésükkel, szociális érzékükkel, a lelket reformáló hitoktatással, az iskolai foglalkoztatásokkal, a rendszeres fegyelmezéssel ellensúlyozzák a gyermeknél tapasztalt káros hatásokat s züllési veszélyeket. Ilyen helyeken a tantestületeknek amúgy is kétszeresen nehezebb a missziójuk a tanulói anyag miatt. Az iskola hatása tehát a jelzett körülmények között, mint orvoslás, kiváló fonto sággal bir s igy nagyon indokolt, hogy az ilyen, a katonaságtól lefoglalt iskolák mielőbb vtsszaadassanak rendeltetésüknek. Vagy összevontan más iskolába, a hol a helyiség szabad, osztassanak be ideiglenesen. Még ez is kisebb baj a taneredinényre, mint a csavargásra való kitaszitás. Tudom, hogy a háború sokszor kényszerhelyzetet teremt s ha szorulunk, ha nincs más megoldási mód, tehát az iskolát is le kell foglalni katonáink számára, a kikért minden áldozatot meg kell hoznunk. Ezen hadiérdek előtt meg kell hajolnunk. Franciaországban a kis elemistákat együtt tartják, a középiskolák nagy részét azonban lefoglaltak, s az ifjúság tekintélyes részét ipari, kereskedelmi s földmunkára használják a munkaerő pótlására. Nálunk is minden lehetőt meg kell az iskolaszékeknek tenni, hogy az elemi iskolák, ha csökkenő tanszemélyzettel is, ha összevontan is, de fenntartassanak. Amikor akárhány városban a helyi szórakozó helyek, a mozik mind nyitva vannak, egy sincs közülök lefoglalva, sőt elősegítik a háborús hangulattal semmikép se összeférő léhaságjt, mulatozási s költekezési hajlamot, akkor ne mondja nekünk senki, hogy más hely hiányában az iskolát kell lefoglalni. Ha mindenki hozhat áldozatot a háborúban, hozzon az ilyen helyek üzleti érdeke s a közönség szórakozó s időtöltö könnyüvérüsége is. Mégis kirivó, hogy minden érdek szenvedhet a háború közérdekéért, csak az üzleti érdek legyen immúnis. Csöppet se épületes háborús hangulat, sőt megdöbbentő dekadencia a kultúrára, hogy a mikor a kávéházak, mulatóhelyek, mozik tömve vannak, ugyanakkor az iskolás gyermekeket züllésnek engedjük. Katonáink után semmi se lehet nagyobb érdekünk, „mint ifjúságunk megmentése a jövő számára s annak irányítása. Amikor a háború amúgy is sokat ront a közszellemen felnőttnél s gyermeknél egyaránt, amikor a szülői hiány amúgy is kiáltóan vág be a gyermek lelki világába s egyéniségébe, ugyanakkor kétszeres kötelesség, hogy az a zsenge fácska, a gyermek, sudárrá emelkedjék a háborús iskolai nevelés hatása alatt. Semmi áldozat se nagy, hogy a gyermeket az iskolára fogjuk. A társadalom, a szülő csak hálával fogad ebben a kérdésben minden okos s pedagógikus intézkedést. Még a hivatalok, közintézmények is összevonhatják magukat, adhatnak helyet a kaa kis Kanzlei-t, az agyamon keresztül-kasul szaladoztak eddig ismeretlen gondolatfutamok. Mindenre gondoltam csak ép arra nem, hogy mit fogok prédikálni. Mikor a patikusnak, official Merklnek „elmeséltem keserűen vidám históriámat, nem találta olyan mulatságosnak, mint hittem vala. Most leszek tehát első izben aktiv tűzben. Bizonyosra vettem, hogy a frontra megyek, de hogyan és hová, az titok volt még. Másnap, szept. 7-én ép az ebédnél ülünk, mikor egy jóképű legényke távirattal áll a törzsorvosunk elé. — Ez az én dolgom, — fordulok a Kórházparancsnokhoz. Valóban, a törzsorvos már olvassa is fennhangon a következőket: „Feldkurat X—y ma este egy Mária-kápolna megáldása céljából T .. .-ba utazik és ..." A többi már nem is érdekelt. Szóval ma este. Tehervonattal. Világítás nélkül. Szivni szabad. Otthon előveszem az esztergomi rituálét, mit magammal hoztam és keresem benne a kápolnaszentelést. Ilyen a rituáléban nincs. Csakis az esetben, ha a kápolnának oltárköve is van. Az pedig a lövészárokban nincs. Böngészem a rezervált fakultások közt, mert a tábori papnál „nem létezik" rezerválás. Ott sincs. Most sorra veszem az egész Appendixet, talán lesz benne valahol „Szent hely", vagy „Monumentum", vagy más ilyesmi s megoldom a gordiusi csomót. Sehol semmi. Az egyptomi sphynx nem lehetett titokzatosabb, mint az én rejtvényem. Ellenben defiliroz ismét a lakásom felé önkéntes Ferenőié, a bokáit zengően összevágja s bejelenti újra a telefont. Ezúttal már T .. .-ból érdeklődnek. Hogy hozzam magammal a legényemet is, meg a Feldkapelle-t is. Toronyórát lánccal nem? — Ki beszél ott tulajdonképen ? kérdem már vagy ötödször. Semmi reakció. A végtelenségig hányta egymás hátára a szavakat és folyton tegezett az ismeretlen jóakaróm. Én is tegeztem. Féltem ugyan, hogy valami ezredessel lettem hirtelen pertuban, de most már mindegy. Ha te is, én is. Azért is. Vallj szint. A telefonálás után még el sem szívtam a cigarettámat, már ismét berreg a csengő. Megint engem keresnek. Hogy nem kell a legény, meg a tábori kápolna sem kell. Rettenetes. Valakinek jó kedve lehet ma odaát. És ezzel elrabolták egy teljes órámat akkor, mikor az életemből már csak egy délután volt hátra. Mutatta is főhadnagy Raubiőek, hogy fognak kimeredni lábaim a hevenyészett sírból. Bemegyek a konyhába János bácsihoz. János bácsi somogyi ember, otthon békés szántóvető, itt most főszakács. Kis vacsorát akartam kérni tőle, de nem találtam tanácsosnak ajtóstul berohanni hozzá; János bácsi nem az az ember, a ki minden szire-szóra beadja a derekát. János bácsit előbb meg kell környékezni. A vacsora hétkor van és nem ötkor ; most pedig öt van. — Jó napot, felkurát ur, — köszön előre és tovább pucolja, koppasztja a stájer kappanokat, amint belépek a műhelyébe. — Hát mi újság, János bá'? kezdem én Ádámon. — Nincs most itt „olyasmi." (Ez az „olyasmi" hősi halál a János dialektusában.) — Nincs-e ? Hát akkor minek itt az a sok kappan? Tudja-e, micsoda ünnep van holnap? Ahhoz kell a kappan. — Nem tudom én azt, felkurát ur. — Ja, az már baj, János bácsi, öreg baj. Ejhogy. Pogány baj, mikor az ember már Istenről is megfeledkezik. János bácsi, a főszakács, volltreffert kapott. El is röstelli magát azonkép, otthagyja a szárnyasok hulláit és a vérengző kezeivel hadonászva jön felém : — Kérem, — mentegetődzik felhúzott szemöldökkel, — ha megnézem az órámat, tudom, hogy két óra van-e, vaj kilenc. Mást nem tudok: szerda van-e, vaj péntek. Itt az ember olyan, mint az állat. Azután összehúzza a homloka ráncait. Kitekint az ablakon és gondolkodva elméláz a sárga levelek zörgésén. Otthon ilyenkor még verőfényes szép őszi délutánok vannak, szüret és dal. Itt már az ősz elmulóban, és a vörös sziklák sohasem is láttak venyigét. Ezek a hegyek az orditóan fekete gránátok keserű televén/e. — Kisasszonynapja szokott ilyen tájban lenni mifelénk, — tűnődik János. Ezenközben észre sem veszi, hogy milyen anyagias ügyben sántikálok nála. A János tulajdon keserűségével oltom be karomat, mellyel kiveszem az első krumplit a gőzölgő tálból. — Tessék, kérem szívesen, — kezd dudogni a megrohamozott főszakács s hozza és szórja is már a sót a bicskája hegyével gyönyörűen széthasadt krumplimra. Mert most már rajta volt a kegykeresés sora és zefir nem lehet lágyabb, mint az ő aggodalmas engesztelése amilyen volt. — Kenyérrel kéne aztot . . . hogy is mondjam . . . János most valami finom kifejezést akart elkövetni, de megelőztem s egy erélyes bárdcsapással szeltem ketté a mondatát: — Sajt kell nekem, János bácsi, meg sonka, mert a lövészárokba megyek.