ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-11-26 / 48. szám

tonaságnak, csak jusson hely az iskolának. Az iskolából kiszorult gyermek a templomból is elszokik s a gyakran káros mozik pedig lelki egyensúlyát ingatják meg. Egy-két hete magam tapasztaltam, hogy egy anya 8—9 éves fiával be akart menni a templomba litániára. A gyermek azt mondta anyjának: ne menjünk oda, inkább moziba, jobb ott. Ez a kórtünet mindennél jobban beszél. Éppen azért az emiitett dolgokkal kapcsolatban helyénvaló lenne, hogy minden városban a 18 éven aluli ifjúság eltiltassek a gyakran izgató mozik látogatásától s a mozitulajdonos kényszeríttessék ifjúsági tanulságos előadások tartására. Az ifjúság a felnőttek mozi-előadására még szüleivel se engedtessék, mert sok szülő rossz nevelő, koraéretté teszi gyermekét, nem tud elválasztó különbséget tenni aközött, hogy mi való felnőttnek s mi a gyermeknek. Sok szülő a maga szórakozási vágyát nem rendeli alá gyermeke érdekének. A mondottakra vonatkozólag úgy az iskolák lehető fenntartását, mint a mozi látogatását s a mulatóhelyek lefoglalását illetőleg országos, egységes kormányintézkedésre lenne szükség, mert a helyi hatóságok ennek hiányában, minden jóakarat mellett is tehetetlenek. Keményfy K. D. HIRER. J I. Ferenc József. | Megint csak eljött a fehér asszony, Megérintett egy Habsburg fejet. Lágyan suhant el aztán az éjbe, Mint egy sóhajtó, bús lehelet. A sötét földön vad szelek zúgnak, A sötét égen csillag repült. Gyászoló földön búg a harangszó, Gyász a szivekben megnehezült. Az ima olykor könnybe folyik szét, Ágyúszó bömböl túl a határon; Habsburgot igy még sohsem temettek: A temetések erdejét látom . . . Sok ledőlt tölgynek siratása hangzik, Sok büszkeség hull zörgő avarba; Sok helyre eljött a fehér asszony Aggódást vetve, könnyet aratva. Érted is eljött s elmentél véle Habsburgok fényes égi sorába ; Élükön ott vár ragyogó ősöd : Kezében feszület a kormánypálca! , Ceruzajegyzetek. Nagy dolog a háború. (A fűszeresbolt ajtajában kívülről szép libasorban álldogálnak az asszonyok. Fiatalok, öregek. Fátyolos nagyságák, fakult kendős munkásasszonyok. Van még egy pár fitosorrú cseléd is. A járda szélén állanak, némelyik zsámolyt is hozott magával s arra ül. A csendet és rendet a tekintetes biztos úr tartja fenn, hivatalos arctekintéllyel. A boltajtó még zárva, mert még kora reggel van. Pont nyolc óra. A nagyságos úr pedig csak nyolckor kel fel, fél kilencre felöltözik, kilencre épen elszív egy havannát. Pont kilenckor az inas úrfi kevély gesztussal nyitja ki az ajtót. A várakozók megkönnyebbülnek.) Kereskedő (zsebretett kézzel áll meg a nyitott ajtóban): Csak egyenkint! A tömeg (alázatos hangon): Igen is nagyságos úr. (Először egy nagykalapos, fátyolos hölgy megy be a boltba. A többiek ijedt kíváncsisággal néznek be a piszkos üvegajtón.) Nagysága (kifejezéstelen hangon): Jó reggelt kivánok. Kereskedő (állványnak dülleszkedve) : Nincs ! Nagysága: Bocsánat, még nem is kértem. Kereskedő: Tudom. (Mosolyog.) Nincs. Nagysága : És cukor ? Kereskedő (éneklő hangon): Nincs. Nagysága (mérgesen): Jó napot! (El.) (A következő egy mosónő. Foltos perkálszoknyát, nyári blúzt visel, amelyiknek két levágott ujjáról lehet következtetni, hogy mosónő.) Mosónő (reszkető, siró hangon): Jó reggelt adjon Isten. Kereskedő (csak dülleszkedve): Hm. Nincs. Mosónő (sirva fakadva): Már megint nincs. Istenem, Istenem! Kereskedő (derűsen): Hát persze. Mosónő: Legalább egy kis kenyeret tessék adni. Csak félkilót is. Kenyércédula van. Kereskedő: Nincs. Mosónő: Semmi?" Kereskedő: Semmi. (Jóízűen eregeti a füstöt.) Mosónő: Pedig nagyon kellene. A gyerekeim már tegnap déltől koplalnak. Kereskedő: Nem tehetek róla. Nincs. Mosónő: Hát egy kevés cukor? Kereskedő: Az sincs. Mosónő (ingerülten): Hát mi van? Kereskedő: Semmi. Jó napot! Mosónő (könnyezve el.) (Következik egy piros arcú, falusi cselédlány.) Cselédlány (huncutkás hangon): Kézit csókolom. Kereskedő: Jó reggelt, szivem. Cselédlány: Tisztelteti a tekintetes tanácsnok úr a nagyságos urat... Kereskedő.: Nos? Cselédlány: És alázatosan kéri, szíveskedjék legalább huszonöt deka cukrot adni. Kereskedő (incselkedve): Igazán? Cselédlány: Igenis, kézit csókolom. Kereskedő (Kijön a pult mögül és néhányszor megcsipkedi a lány piros arcát.) És ha nincs ? Cselédlány: Ó ne tessen tréfálni. Tudjuk, hogy van. Kereskedő: No. Van is, meg nincs. Cselédlány: No talán, kézit csókolom, mégis lesz a tanácsnok úrék részére. Kereskedő (dölyfös vállvonogatással): Ki nekem a tanácsnok úr? Cselédlány: De mégis . . . kézit csókolom. Kereskedő: A tanácsnok úr egy nagy nulla. Cselédlány (megszeppenve): Hát akkor nincs? Kereskedő: A gazdájának nincs. De magának talán lesz. (A pult szélén ülő inashoz :) Pista, nézd meg, van-e még cukrunk ? Pista (fel se kel a pultról s csak úgy rikoltja vissza): Ni—incs. Kereskedő: Ne komiszkodj, mert pofon váglak. Azt hiszem, van. Pista (megnézi a nagy fiókot. Annyi a cukor, hogy alig fér a fiókba.) Va—

an. Kereskedő (megint egyet csip a lány lángragyult arcán): Szerencséje. Cselédlány (örömmel): Hát mégis van, kézit csókolom ? Kereskedő: Jelzem még egyszer, csak azért van, mert maga kéri. Hogy is hívják, szép lelkem ? Cselédlány (röhögve): Julis. Kereskedő (megint egyet csip a Julis arcán): Nohát itt a cukor, Juliskám. Cselédlány: No ne csípjen már, kézit csókolom. Már egészen fáj az arcom. Kereskedő: Nem baj ugy-e? Cselédlány: Hát bajnak nem baj. (Egy kiloért fizet s boldogan veszi a kezébe a cukrot.) Kézit csókolom. Kereskedő (az ajtóban még egyet csip az arcon s a lány fülébe súgja): Aztán van ám kávé is, kenyér is, cédula nélkül, meg szappan is. Minden van magának. Cselédlány: Igen? Kézit csókolom, majd ezután mindig idejövök. (El.) (A várakozók sokasága megnőtt alaposan. Már két rendőr igazgatja őket. Egy másik asszony fogja meg a kilincset a távozó cselédlány után s be akar lépni az üzletbe.) Kereskedő (az egyik kezével visszanyomja az ajtót, a másikkal az óráját nézi meg. Hanyagul kinyitja az ajtót s kiszól a várakozóknak): Tiz óra. (S arisztokrata fölénnyel becsapja maga^után a boltajtót s a kulccsal kétszer bezárja.) (Az asszonysereg megrendülve néz egymásra. Szótlanul oszolnak széjjel, hogy délután háromtólnégyig megint találkozzanak.) Ferv — Csak nem ! Hát aztán mikor ? Minek ? Hogy még! — Most ebben a minutában. Otthon nem is vacsorázhatom már. János gyanút fog. Sajt és sonka. Mondja, hogy az nincsen. Kiveszem a marsrutámat, T... ba megyek, onnan tovább, kápolnaszentelésre. — Sajtunk ugyan vona, de nincs nálam a magazin kulcsa, •— kezdi kerülgetni a forró kását. — Kerítse hát elő, de gyorsan, más dolgom is van elég, János. A Komoly szóra engedelmeskedik az öreg. A raktárban mondja is : — Ennyi elég lesz ? — s le akar kanyarítani vagy két kilónyit, hogyha már szava nem is, de legalább a sajt nyomjon valamit a latban. — Hova gondol ? Abból manap egy öttagú család elkoplalna hét-nyolc napig, — ragadom meg a kését. Majd megint teljes fél kenyeret akart nyakamba varrni. Végre is nyélbe ütődött a dolog s János azzal, hogy: hát csak aztán egy darabban gyüjjön vissza feldkurát úr, — búcsút vett és visszabandukolt a stájer kappanaihoz. Én pedig a rituáléhoz. A feldgarniturában t. i. van egy Rituale Romanum, talán abban lesz a „kápolnaszentelés." Abban sincs. Megyek, illetve most már rohanok a dombra a plébániára, ott van egy Rituale Salisburgense, talán abban. Ott sincs. Sehol sincs. Ugylátszik tizenkilenc évszázadon keresztül ilyen dolog még nem fordult elő, mint az enyém. Jó majd igy csinálom: házszentelés, kereszt- s képszentelés és punktum. Majd sokat kukoricázom én. A feldspital úgy búcsúzott tőlem, mint egy elitélttől. Állomásunk üres siralomház. Jó messze kell menni a tehervonathoz, mely összesen 4—5 üres kocsiból áll s ismeretlen okból nem áll a rendes személyvonatok helyén. Egy fiatal vasúti tiszt meglát, elvezet a sinek közé az egyik vágányra rááll s azt mondja, hogy ezen menjek végig, ami ott távol füstöl, ott várnak rám, lesz esetleg egy személyszállító kocsi is bekapcsolva : „Nur für Militär" abba másszon be. Lehetőleg siessek. Noha tréfál, meghalni ráér az ember. Mindenki tudja, hogy a vonat menetközben dalol; ősrégi nótákat kavar fel az emlékezetben és életretámasztja a régen eltemetett bánatot, örömet. Nekem a breviáriumból citált, Jób panaszát dúdolta a sötét karinthiai alagutak alatt: Enyészetbe öltözött a testem, ráncot vetett és böjti karcsúvá fogyatkozott a bőröm. Emlékezzél meg rólam, Uram, mert mint a szellő az én életem. Napjaim kis mértéke csakhamar beteljesedik : eressz engem uram hogy kissé megsirassam a fájdalmamat, még mielőtt a sötét földbe temetkeznék, melyet szemfödőül borit a halál hályoga. A te kezeid teremtettek engem, Uram és építettek egy kerek egésszé és ily korán sujtsz le engem? Ne rejtsd el uram a te orcádat, kezed súlyát is hárítsd messzire és a te retteneted ne fonnyasszon engem. Fogadj, Uram, kegyesen és ne haragod szerint, hogy meg ne semmisüljek. A vasúti kocsi ablakát álmatagon csapkodta az őszi eső, melyről zászlós Sziklai, ismerője e vidék nyomorúságának, előre megjósolta, hogy három héten belül ne is várjam a végét. Sarat ugyan a kő nem ereszt, de azonfelül az emberről lerothad a ruha a nedves levegőben. És én ma egész éjjel a hegyeket fogom mászni ebben a vizözönben, 1800 m. magasságig. Megállunk. Ez már T . .. A vonat nem fütyül, még csak nem is tutul és a helység nevét senkise kiáltja. Egy vasúti őrtől tudom meg hogy ki kell szálnom. Az előző gondolatom megint: először vagyok életemben olyan helyen, ahová minden percben csaphat egy 28-as gránát. Az állomás tele szuronyos katonával. Rémült arcokat hiába keresek. Nyugodtan pipázó öreg édesapák, nevetgélve cigarettázó fickók, s a trafikos kisasszony alig győzi az anzikszok árát besöpörni. A restauráció zúg, mint a méhkas. A perronon feszesen szalutál s mint régi ismerőst üdvözöl káplár Kotaéka, kit még a mi tábori kórházunkban megbíztam, hogy csináljon nekem papirmetsző kést a szétrobbant olasz gránátok acéljából. Kataőka azóta már vasegészségü gyerek s újra szolgálja a Panzerzug Nr. 10-et. Egy vasúti kocsi a lakása s onnan egy kettőre előhoz nem egy, de két tört is, az ötvösmunkának két klasszikus remekét: Errineigung an den Weltkrieg 1914—1916,— véste rá több művészettel, mint litteraturai tudománnyal. Megállít egy baka. Mi az ? Csak nem vagyok gyanús? Igazoló okmányaim rendben. Mondja, hogy egy tábori lelkész keres engem. Itt vagyok, minek keres. De hogy ö nincs itt. Jöjjön ide s megtalál. És ime fujtat is már felém Dnus Wultz, a klagenfurti két polgárinak hitoktatója, most pedig Kúrát és Signum laudis tulajdonosa. — Seavas, Seavas, — lelkendez felém, pedig most látjuk egymást először életünkben. Rövidesen elmagyarázza további teendőimet. Nevet rajta, hogy milyen szerencsém van. Az eső nem is esik, hanem ömlik. Az olaszok nem igen fognak lőni. Egész nyugodtan itt alhatom T . . .-ban s csak holnap reggel hat órakor legyek útrakész, majd vár egy kocsi, az elvisz T .. .-ig, ott majd jelentkezzem újra az Armeekommandónal, mert ő az utam irányát nem tudja. — Most pedig gyere s jelentkezz az idevaló parancsnokságnál. Majd megmutatom, hol van az, — fog karon. — Ott is hallasz még valamit. — Ki a Kommandans? — Kíváncsiskodom, mert szeretném, ha magyar volna. — Ezredes X. Y., nem magyar. (Vége köv.)