ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-07-30 / 31. szám

nép és eszerint becsüli meg a Románia határán álló bolgár hadat. Románia állásfoglalását soha, a háború egyetlen pillanatában sem a jóakarat diktálta, hanem katonai érdekei és az ország politikai előnyei. Nekünk semmi köszönni valónk nincs Romániától. Amit kaptunk tőle, azt busásan megfizettük. Románia magatartásának támaszai még ma is meg vannak. A román nép még ma is a négyes szövetség mellé pártolna, ha annak katonai megfontoltságához nem férne kétség. Már pedig erről kár vitatkozni, — tehát nem kell oly tragikusan venni az entente várakozásait, azt sem hogy Románia Sarrail támadása alkalmával hátba akarja támadni a bolgár sereget és ezért Bulgária emelkedő aggodalommal fog egyszerre északi és déli határára pislantani. Mindenesetre, ha a négyesszövetség Románia sorsát a magáéhoz akarja kötni, sokszorta nagyobb és egészen más „győzelmeket" kell felmutatnia mint amilyent most Wolhyniában, Verdunnél és a Somme-on kivivott. Doroghi. Hogyan követik minálunk a német példát. A magyar vendégszeretet úgyszólván az egész világon ismeretes. Emlékezzünk csak vissza — még a békés jó időkben lehetett — amikor a mi hű szövetségeseink ellátogattak mihozzánk, hogy tanulmány tárgyává tegyék gazdasági életünk, berendezettségünk minden tényezőjét és igy a magyar termőföld közvetlen közelében szerrezzenek tudomást ama bőséges termésről, amely Magyarországnak a gazdasági államok első helyét biztosítja. Azóta sok minden megváltozott. A reánk kényszeritett világháború, mely hivatva van megtisztítani az emberiséget ama salaktól, mely szégyenfoltja minden nemzetnek, mindenesetre kell, hogy kiderítse ma-holnap: kik voltak azok, akik az őszinteség teljes tudatában és ennek tiszteletbentartásával siettek részt venni a megmentés eme vérlázító folyamatában, — kik voltak azok, akik a kötelességtudás minden erényével felvértezve sziklaszilárdan megálltak helyüket és megalkuvást nem ismerő következetességgel haladtak a szebb és boldogabb jövő utján, hogy igy is biztosítsák az ország újjászületésének alapkövét és végezetül kik voltak azok, akik felhasználva a bábeli zűrzavar ideiglenes voltát, saját énjüket iparkodtak előtérbe szorítani, nem törődve avval az erkölcsi igazsággal sem, amely a polgári kötelességteljesítés címe alatt, minden halandó emberre kell, hogy kötelező legyen. Az őszinteség teljes hiánya, képmutatás és elképzelhetetlen könnyelműség nem egyszer bizonyította azon állításunkat, mely szerint még ma is — ezen komoly időkben — mindig akadnak egyesek, térdelve ép imádkozott. Mikor megpillantotta Koszorát, felállt s meghajolt előtte : — Üdvözlégy nálam, felséges cári lány! Koszora az első percben szólni se tudott. Az az érzés, hogy egy sötét börtön fenekén van, s egy fogoly fejedelemmel beszél, annyira hatalmába kerítette, hogy csak kisvártatva jött ajkára néhány szó: — Wladimir fejedelem! Hallottam, hogy sokat böjtölsz és imádkozol. Atyám engedélye folytán eljöttem börtönödbe, hogy fejedet és lábadat megmossam. — Felséges cári lány — szólt Wladimir dallamosan csengő hangján — Wladimir a fejedelem már nincs. A ki előtted áll, az csak egy szegény fogoly. Egyébként legyen meg a cár akarata és történjen minden ugy, amint azt Isten rendelte. Koszora nem ilyen feleletet várt. A szavak, melyeket oly szerényen, halkan és nyugodtan mondott el a fogoly, meglepték a lányt. — De mielőtt szólhatott volna ismét, a szolgák elébe rakták az aranyos tálakat, melyekben szagos viz és rózsaolaj volt. Koszora az olajjal megkente Wladimir fejét, barna fürtéit szétfésülte s a szagos vízzel megérintette a fogoly lábait, majd a szolgák vizbemártott ruhadarabbal megtörülték s véget ért a szertartás. Koszora ekkor intett, fehér karjával az ajtó felé mutatott s a szolgák és udvarhölgyek meghajolva előtte, elhagyták a börtönt. — Meggyújtotta az olajlámpát, melynek sárgás fénye mellett szemközt álltak egymással. akik a végtelenül válságos helyzet azon álláspontjára helyezkednek, majd csak valahogyan lesz, mert még úgy sohasem volt, hogy sehogyse lett volna. Ez az okoskodás csak könnyelmű ember szájából eredhet. Nézzük csak a legutóbb végbement, a nagy világ előtt lefolyt barátkozás „eredményét". A német Bajtársi Szövetség kiküldöttei — igaz magyar szeretettel — itt jártak minálunk még nem is olyan régen, hogy tanújelét adják feltétlen őszinte segédkezésüknek, ha kell szívesen szolgálnak felvilágosítással, útbaigazítással, sőt — amire minden körülmények között szüség volna, a gazdasági élet egyöntetű lebonyolításához szükséges törvényeknek valahogyan egységesen való életbeléptetése is szóba került, mint első tényezője a háború után megkezdendő gazdasági reformálásnak. Wermuth, berlini főpolgármester volt az, aki budapesti tartózkodása alkalmával a felhangzott élelmiszerspekuláció és tömérdek árdrágítás leküzdésére azt ajánlotta egyik emlékezetes beszédében, iparkodjunk kiküszöbölni az általunk már oly sokszor hangoztatott és elitélt közvetítő kereskedelmet, melyet a németek igen jellemző elnevezéssel „Kettenhandel", láncolatos kereskedelemnek mondanak. Sok, sok jó tanácsai szolgáltak ezek az urak, akik előtt mindenesetre előbb lehet kalapot emelni, mint a gombamódra szaporodó meggazdagodott hadseregszállítók előtt. És most, amidőn elhagyták a mi országunkat, meleg kézszoritások után válaszképen a következőket olvashatjuk a fővárosi sajtó hasábjain: „Majd azt meglátjuk, hogy kövessük-e őket, majd ahogy nekünk magyaroknak legjobban fog tetszeni. Egyelőre vendégeket láttunk és örülünk, h°gy jól találtak magukat, de ne csodálkozzanak a német Bajtársak, ne vegyék rossz nevelésnek, ha mi a barátkozást csak barátkozásnak akarjuk felfogni." Ehhez nem kell kommentár! Ha mi igy élünk vissza az ő szövetséges-kötelességteljesités tudatában felajánlott segédkezésükkel, akkor igazán nem remélhetjük, hogy a jövőben csak egy parányi kis tanáccsal is fognak majd szolgálni. Pedig, hogy minékünk erre igen, de igen szükségünk van, azt a háború immár második esztendejében ismételten alkalmunk volt tapasztalni minden téren. Ilyenek után találóan mondogatta egy német katona, aki bizonyos humorral szemlélgette a magyar államvasút kocsiján díszelgő három nagy betűt M.Á.V. — azt mondotta az nem jelenthet mást, mint kezdőbetűit annak a mondásnak: Mein armes Vaterland. És bizony azt hisszük elérkezettnek láthatjuk az időt, hogy egyszer már megértsük egymást és közös erővel fogjunk hozzá ahhoz a munkához, mely tanúbizonyságát adja majd a mi leküzdhetetlenségünknek és végérvényesen megállapítja majd ezredéves multunkat jogosan megillető pozíciónkat. Ehhez azonban elsősorban őszinteség kell. A tisztességes és becsületes kötelességteljesítés még mindig útat tört magának, hiszen a közmodás is azt tartja: az egyenes ut a legrövidebb ut. A vendégszeretet leple alatt ime igy folytak minálunk a tanácskozások és ilyen eredménnyel jártak ezekben a válságos időkben a szövetséges A férfi energikus, de jóságos magatartással és szerénységgel, a lány pedig meglepett, felénk csodálkozással. Halálos csend volt a börtönben, egyik sem birt szólni. — Wladimir — törte meg Koszora a csendet — miért imádkozol egész nap, minek böjtölsz oly sokat, hisz magad ellen vétel. A fogoly felemelte jobb karját s halkan megszólalt : — Igazságos, békeszerető uralkodó voltam, ma fogoly vagyok. Elveszett minden hírnevem, gazdagságom és kincsem, de hitem, amefy a legnagyobb, mindennél legdrágább, megmaradt. Élhagyott mindenki, nincs a földön senkim, de Isten tudom, hogy mindig velem van. És oly csendesen, lágyan folyt ajkairól a szó, hogy Koszora meglepődött azon a bölcseségen, mely e határtalan hiten alapszik. Wladimirt nem ilyennek képzelte. Lelki szemei előtt egy erős, akaratos, gőgös, vad kinézésű férfit gondolt s most ime itt áll előtte egy szerény, jámbor tekintetű fiatal férfi, kinek minden vigasza Istenben való tántoríthatatlan hite. A fogoly gondolatmenete, későbbi beszéde túlszárnyalta azt a kört, melyben a cári leány élt és nevelkedett s mikor végre elhagyta a börtönt, nem köszönt, hanem a fogoly fejedelem előtt tisztelete és csodálkozása jeléül mélyen meghajtotta magát. Koszora Wladimirba halálosan beleszeretett, ettől a naptól kezdve zárkózott természetű lett. Gondolataiba merülve szobáiba vonult, ahonnét atyja kérésére csak hetek multán jött elő. látogatások. Annyit ezekből az előjelekből már is megállapíthatunk, hogyha igy fogják követni minálunk a német példát, akkor a tapasztaltak után ítélve az újonnan meghonosított rendszer kamatai továbbra is az árdrágítás dicsőségteljes lapjain lesznek elkönyvelve! Watzulik Károly. HIREK. Fölfedezések útja. — Karcolat. — Délceg léptekkel, kihúzott termettel s öntudatos ábrázattal kell kilépni a kovácspataki partokhoz ütköző gőzösből, mert a „strand"-on a kora reggeli idő dacára, ott lézeng néhány nyaraló hölgy — lehetőleg vörös pongyolában — és néhány velük nyaraló cseléd — mezítláb és igy a közmondásos repedt sarokkal. Mit szólnának ezen mindenek fölött intellektuális lények, ha a nyaralótelepi első fellépésünk tüstént elárulná diplomáciai járatlanságunkat?! Tehát csak kitartás ! Hadd szenvedjenek azok a reumás lábszárak, podagras térdek és köszvényes derekak. Hiszen közben vigasztaló gondolatok is jönnek. Az utasok boldogan, de kajánul is felsóhajtanak : — Kijátszottuk a fiakkeresek cseleit. S ez történelmi sóhaj! Belenyúlik Esztergom város közéletébe és közös fejetlenségébe. Ugyanis a párkánynánai állomáshoz csak azok mehetnek ki bérkocsin, akik a tulajdonosnak rokonai, barátai, jóismerősei, vagy pedig mindenféle anyagi és szellemi kalandnak ki akarják tenni magukat. Nyári időben kapóra jön a propeller, mert Kovácspatakon a megálló vonatok révén egypár hatos árán belevetheti magát az ember a világforgalomba. A bérkocsisok bizonyára megátkozták a szegény propellert s azért köhög oly sürün és vastagon. Egyszer el is akadt útközben, de azóta szerencsésenjár és megállapíthatjuk közmegelégedéssel: — Nem fogott rajta az átok! A hajóból kiszálltunk, az átok légköréből elmenekültünk, a „nyaralók" vékony csatárláncát áttörtük, egy sereg lépcsőn felkapaszkodtunk s ott állunk a vasúti pénztárnál, hol a rácson belül az állomásfőnök úrrá előléptetett vasúti alkalmazott őrzi a jegyeket s nagy nyugalommal szolgálja ki az idegeskedő közönséget. A Fel Fedező ur most már benéz a pénztárcájába, mert a gőzösből kiszállva megszűnik a szabadjegy világa. Mennyi a pénz? Hová mehet? Nyitrára? Oda nem futja a költség! De hiszen csak Kéméndre akar menni! Igen ám! de a gyorsvonatjegy egész Csatáig érvényes, tehát az államvasút nyer, ha a Fel Fedező leszáll Kernenden. Nem és nem! Azért is Lévára megy. Csatán U

J jegyet fog váltani. A kéméndi esperes ur megbocsájtja, hogy a látogatás elmaradt, dehát a megváltott jegyet le kell utazni! — Mi az leányom, talán beteg vagy ? Olyan halavány, sápadt az arcod, mi bánt, mondd el nekem. Koszora zokogva borult atyja keblére s csak percek múlva birt szólni: — Jóságos atyám és uram! Tudom, hogy szeretel, tudom, hogy boldoggá akarsz tenni, ha csakugyan ezt akarod, úgy adj engem feleségül Wladimir szerb fejedelemhez, kit palotádban fogva tartol. Öt szeretem s csak vele tudnék boldog lenni. Sámuel cár — ki egyetlen gyermekét halálosan szerette — a kérés hallatára megreszketett. Fejét lehajtva félrefordult, majd szúrós tekintetével leánya szemeit keresve, csak ennyit szólt: — Gyermekem ! Magad se tudod, mit kérsz tőlem. De mert te kéred, lásd, hogy igazán szeretlek, legyetek hát egymásé! Szavait tett követte. Udvari embereinek parancsot adott, hogy a fogoly fejedelmet bocsássák szabadon. Előbb azonban fürdessék meg, adjanak rá fejedelmi ruhát s az őt megillető tisztelettel vezessék palotájába. Sámuel cár a nagy napon egybehívta a főurakat, összes tanácsosait s mig ő maga a trónon foglalt helyet, jobbjára ültette leányát s igy várták Wladimirt, ki fényes kísérete élén csakugyan megérkezett. Fejedelmi ruhában és dísszel sokkal szebb volt, mint valaha. Csak a bánat és a nehéz rabság hagyott némi nyomokat arcán, de ezeket fiatalsága, frissesége némikép eltüntette. Könnyed térdhajtással megállt a trón előtt s a termet halálos, mély csend borította. Mindenki feléje tekintett, csak Koszora sütötte le szemeit