ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-07-30 / 31. szám

Ámde szegény, gazdag számára egyaránt még egy értékesebb ajándéka van : sok tapasztalaton, mély gondolkodáson nyugvó, bizton eligazító tanácsa. Ebben aztán korára, elfoglaltságára való tekintet nélkül fáradhatatlan. Az a szerető közvetlenség s szelidség, mellyel még a legkisebb gyermekkel is érintkezik, csak tisztelőket, barátokat gyűjt köréje. A főpapi aranykeresztben Krisztus keresztjét látja s ez a magyarázata nagy alázatosságának, mely őt oly magasra emeli előttünk. Jelen sorok írója régóta szerencsés őt ismerni, de soha egy büszke szót, egy önelégelt tekintetet nem tapasztalt nála. Nem hiába állították őt Vaszary és az éleslátású Csernoch dr. a nagyszombati vikariátus papságának élére : valóban példájával kormányozza a papságot s tanítja főleg az alázatosságra, mely a többi erények alapja. Magas méltóságát, szép pozícióját sohasem érezteti. Úgy a papság, mint a hivek, mint szelid, jó úrhoz közelednek hozzá. Az elintézésére bízott ügyekben nagy meggondoltsággal, körültekintéssel, megértéssel s szeretettel intézkedik. S ha állásánál fogva az atyai erélyt kell igénybe vennie, akkor is inkább a szépszóra, sőt kérésre hajlik. Ámde azért a vétkes hibákat, indokolatlan hanyagságokat nem nézi el; azok megjavitásának eszközét élettapasztalataiban tüstént megtalálja. Hogy rövid legyek: Inkább szerető atya, mint kérlelhetetlen biró. Azon papok, kiket Öeminenciája vezetésére bizott, szeretettel tisztelik a főpapot s szeretetüket örök időkre akarja megörökíteni az az alapitvány, melyet „Jedlicska-alap" cimen tettek s melyet a vikariátus papságának képviselői Mária-Cellben életének örömnapján nyújtanak át neki. Hivatalos elfoglaltságából fennmaradó idejét egész életében az önművelésnek, az irodalomnak, de főleg a magyar történelemnek szánta. „Nulla dies sine linea" elvének tulajdonitható az a nagy olvasottság, melyet minden szava elárul, az az éles gondolkodás, mellyel itél, s az a modern nyelvismeret, melyet a magáénak vallhat. S még most is folyton olvas, ir szabad idejében. S mivel saját tapasztalatából ismeri az önművelés fontosságát, másokat is, főleg az ifjú klérust folytonos önképzésre serkenti, ösztönzi, sőt kéri s ebben egyéni tapasztalatán alapuló módszereivel megismerteti s az olvasottság közérdekű felhasználási módjára megtanítja. Munkái részben oktató művek; ilyenek „Don Bosco élete", „Eszmék és tanulságok", részben idegent, ki nem volt más mint Wladimir, a szerbek elfogott ifjú fejedelme. Wladimirt Sámuel cár néhány fogolytársával együtt a palota egyik legsötétebb börtönébe vetette, s mig hivei egy helyen voltak, ő egy teljesen különálló zárkát kapott. Mikor bezárult mögötte a nehéz vasajtó, megfordult csikorogva a rozsdás zárban a kulcs, az egykori szabad és független uralkodó teljesen fogoly lett. El volt a külvilágtól zárva, nem érintkezett soha senkivel s szomorú egyhangúságban teltek napjai. A börtönfelügyelőjét akkor látta először s utoljára, mikor ide kisérte, azóta a nehéz vasajtó nem nyilt fel, az ételt is egy szük, tolóablakon nyújtották be. Már több mint kilencven nap óta volt a fejedelem fogoly, amikor a börtönfelügyelő figyelmét mindinkább magára vonta, mert a beadott ételek nagy része érintetlenül kerültek vissza. Ha az első napokban nem is igen evett, ezt még meg lehetett érteni valahogy, azonban, hogy most miért nem eszik, ez talány volt. Ezt a börtönfelügyelő sehogysem tudta megérteni, mig végre is jelentést tett róla a cárnak. Sámuel cár erre meghagyta, hogy kisérjék a foglyot nagyobb figyelemmel s a tapasztaltakat hozzák majd tudomására. A börtönfelügyelők aztán felváltva éjjelnappal figyelték a tolóablakot, de bizony valami különöset nem igen láttak, hacsak éppen azt nem, hogy a fogoly a nap legnagyobb részét imádkozással tölti. És ez igaz is volt, mert Wladimir nagyon vallásos, istenfélő ember volt, ki fogságában imádkozott és böjtölt. De szállhat-e egy olyan történetiek. A Pálffy-család okiratait tartalmazó két vaskos, nagy palaeografiai tudással és lankadatlan hangyaszorgalommal megirt művét a magasabb tudományos körök is a legmelegebb elismeréssel fogadták. „Kárpáti emlékek" cimű művében hazánk északnyugati felföldjének nevezetességeit ismerteti. „Társadalmi testvérharcok" c. müve nagy kultúrtörténeti tájékozottságra, ismeretekre vall. E felsorolt műveken kivül több kisebb-nagyobb irodalmi alkotással örökité meg nevét a magyar irodalomban. Valóban óhajtandó, hogy ez igaz papi jellemet a jó Isten egyházmegyénk büszkeségére még soká éltesse ! Poincaré a békéről. Poincaré, mint Parisból jelentik, a nemzeti ünnep alkalmával a diszgyűlésen beszédet mondott, amelyben a hősként elesett és a jelenleg is küzdő francia katonáknak a haza és a kormány kegyes köszönetét, a hátramaradottaknak pedig az egész ország mélységes részvétét tolmácsolta a bámuló csodálat hangján. Per tangentem érintette beszédében a béke kérdését is, még pedig oly módon, hogy szerinte a középponti hatalmak már nem ringatózhatnak oly illúziókban, hogy az entente a lábuk elé borul, ők pedig diktálhatják a békét, amely csupán hadicsel volna a porosz militarizmus érdekében és egy ujabb támadás alattomos előkészitése. Hiába hajolnak elleneink a háborús térkép fölé, amelyre nemrégiben fölényes megelégedéssel hivatkoztak. A tenger térképére is vessünk egy pillantást. A háborúskodó nemzetek erejét nem annyira a lövészárkok geográfiai helyzete szerint számítják, hanem inkább a harcolók kitartása és a tartalékok nagysága, az offenzívában és ellenállásban tanúsított kitartás és a népek s hadseregek erkölcsi hangulata szerint. (Ugy van!) A nagy európai nemzetek léte vagy nem léte forog kockán. A szabad demokráciát pedig, mint mi vagyunk, az a veszély fenyegeti, hogy a lealkonyuló német birodalom árnyékában arcunk verejtékével kell még Ínséges életünket vonszolnunk — mert a német császárság elég erős ahhoz, hogy egész Európára kiterjesszo nyomasztó hegemóniáját. Minél többet kóstolunk bele a háború borzalmaiba, annál szenvedélyesebben kell azon szorgoskodnunk, hogy a háború vissza ne térjen többé e földre, annál inkább kell kívánnunk és óhajtanunk, hogy a béke a tegnap, vagy 46 év előtt elrablott tartományokkal együtt a franciákkal szemben megsértett jogok visszaállítását is meghozza, valamint nemzeti önállóságunk végső megőrzésére szükséges garanciákat is. A párisi lapok kommentárokkal együtt közölték Poincaré békeszózatát. Különösen kiemelték a beszéd azon helyét, amelyben Poincaré Elzászember lelke máshová, mint Istenhez, kinek egész élete rabságban fog elmúlni? Nem. Wladimir lelke csakis a vallásosságban találhatott vigaszt s mikor imáit elvégezte, szinte könnyebb szívvel kelt fel a hideg kőről, melyet imazsámolynak használt. És ez igy ment napról-napra, mig végre nagyon különös és váratlan dolog történt vele. Ima közben a nagy kimerültségtől elaludt, amikor hirtelen vakitó fényesség tárnád s megjelenik előtte az Ur angyala s igy szól hozzá: — Ébredj Wladimir! Az Ur meghallgatta imáidat s sorsod nem sokára könnyítve lesz. Wladimir felébredt, megdörzsölte szemeit, de csak a régi sötét mohos kőkockák meredeztek rája. A szavak azonban még füleibe csengtek s ettől a naptól kezdve még jobban böjtölt s még buzgóbban imádkozott. Az ételt még benyújtani sem engedte, a kérdésekre pedig egyáltalában nem válaszolt, a mi végre is a börtönfelügyelőt annyira kihozta sodrából, hogy rögtön felszaladt a palotába. A cár egyetlen leányával a kertben, a virágok között ült. Koszora — igy hivták a lányt — fiatal és szép volt. Egyetlen gyermek lévén, atyja nagyon szerette. Mikor a börtönfelügyelő ő felsége előtt jelentést tett, Sámuel cár haragosan dobbantott lábával: — De azt mondd meg, mit csinál egész nap? — Felséges Uram, nem csinál az mást egész nap csak imádkozik. — És igy ezért böjtöl, nemde ? — Igen felség, ezért. Az utóbbi napokban egyáltalában nem evett. Ha soká böjtöl még, éhen hal. Lotharingia visszaszerzéséről szólt, oly szöveget, amelyet a Havas-ügynökség csodálatraméltóan elhallgat. Különben július 14-ike Parisban a béke főpróbájának napja volt. A sajtó is kitűzte a győzedelmi zászlókat. Ünnepi cikkeik áradoznak a nagy offenzívába vetett reményektől. (d.) A románok játéka. Egy német lapnak jól informált körökből ezeket írják : A népek hangulata nem változik meg az egyik napról a másikra. Itália magatartása a háború kitörése óta megerősítette bennünk az elhatározást : félre a szentimentalizmusokkal! A Balkánon is hasonlókat tapasztalunk. A román nép minden reménye és terjeszkedési vágya évtizedek óta Erdély felé gravitál. Mert ott három millió „felszabadítandó" román testvér lakik. Ma még mindig ez a román nép érzülete. Hogy afféle néphangulat nem tört ki 1914 decemberében, amikor az orosz a Kárpátok bércein lakott, hogy nem sodorta magával a kormányt, amikor az angol csapatok Szalonikiban kikötöttek, azt csak a románok nagymérvű muníció hiányának köszönhetjük. Egész tüzérségi hadiszerkészlete, amit pedig sem a belföldön sem a külföldről pótolni nem lehet, a mostani világháborúban szokásos harcok mellett 4—6 hét alatt teljesen kimeríthető. Ilyén módon igen nehéz a hadviselés ! (De az orosz sem tudja ellátni munícióval a románokat, mert önmagának is egy évig kell gyűjtenie, fűtől fától könyörögnie, hogy néhány hétre biztosítsa magát.) Románia Szerbiával egyetemben elkeseredett ellensége Bulgáriának. Csak Mackensen erős délkeleti serege riasztotta vissza Romániát attól, hogy a bolgár hadak szer-biai hódításai elé gátakat emeljen. De az mindenesetre bizonyos, hogy nem kívántak dicsőséges győzelmet a bolgár seregnek. Bulgária eredményei inkább gonosz irigységet váltottak ki bennük, sem mint arra a konklúzióra vezették volna, hogy mint szövetséges a középponti hatalom pártjára (Besszarábia biztos birtokába) siessen. Bulgária viszont azért gyűlöli oly mélyen a románt, mert ez megfosztotta őt a balkáni háború gyümölcseitől. A bulgárok ellenszenve nem kisebb, mint Olaszország és Ausztria-Magyarország között levő idegenkedés. A lelki mozgatóerők pedig fokozzák a fizikai erőket is. Látjuk ezt napról-napra a világháborúban. Igy minden bolgár is kész három románnal felvenni a harcot. Jól tudja ezt a román A cár elbocsátotta a börtönfelügyelőt s gondolkodóba esett a szavak fölött. — Kiről beszélsz, Atyám? — kérdezte tőle lánya. Sámuel cár felriadt gondolataiból s szelíden felelt : — Egy fogolyról, lányom. Nem akar enni, félünk, hogy elpusztul. — Miféle fogolyról, Atyám? Én nem hallottam róla. — 0 édes gyermekem — mosolygott a cár — nem a te dolgod ilyesmikkel törődni. Wladimirról, a szerbek elfogott fejedelméről beszéltünk, ki annyit böjtöl és imádkozik, hogy menthetetlenül belehal. Koszora komoly arccal hallgatta atyja szavait, majd kis idő múlva felemelte szép, szőke fejét s megszólalt: — Atyám, engedd meg, hogy a fogolynak megmoshassam fejét és lábát. Kíváncsi vagyok, milyen lehet az, ki ennyire vallásos. Olyan esdő, könyörgő pillantással tekint föl atyjára, hogy a cár végre nevetve megszólalt: — Ha csak ez a kérésed, ezt szívesen teljesítem. Koszora tehát magához vette udvarhölgyeit s a szolgák kíséretét s megindult a börtön felé. Remegve, szótalanul ment végig a hosszú folyosókon s kissé izgatott volt, mikor megállt a nehéz börtönajtó előtt. Szólt az őrnek s következő percben nyikorgott a rozsdás zár s a fiatal lány a fogoly fejedelem elé lépett. Wladimir a kövön