ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-07-23 / 30. szám

A kereskedelmi hajózás új korszaka. Verne Gyula regényeinek meséje jut az ember eszébe, amikor arról értesül, hogy: egy német tengeralattjáró, gazdagon megrakodva drága árúkkal, keresztültörte az angol blokádot és minden nagyobb veszély nélkül kikötött az amerikai partok egyik kikötőjében. Csaknem hihetetlennek látszik annak lehetősége, hogy a borzasztó energiával dühöngő háború folyamán visszaállitható összeköttetésünk Amerikával. Már maga a tengeralattjárók technikája is csodálatba ejt bennünket. Nemrégiben még mennyire a tengerparthoz volt kötve a tengeralattjárók útja, ugy hogy nagyobb tengeri útra nem is vállalkozhatott 1 De mily nagy haladás volt már az is, hogy a mi tengeralattjáróink offenzivába merészkedtek és az angol part ellen irányították támadásaikat! Erre természetesen mindig tovább merészkedtünk. Nemsokára megjelentek tengeralattjáróink a francia partokon, azután Spanyolország körül, végül besiklottak a Földközitengerbe is a Gibraltáron keresztül. Most pedig tetőpontra hágott az eddig is nélkülözhetetlen tengeralattjáró-kultusz: a német U-k teljesen tengerképesekké váltak, keresztben átszelik a nagy Óceánt és óriási ut után megérkezik az első német hajó Amerika partjain a háború kezdete óta. Az amerikaiak, valamint a többi semleges államok bizonyára átértik a német hajóépítés csodakezét és tisztelettel fognak gondolni derék szövetségesünk bámulatraméltó alkotására. Ezzel még nem merítettük ki a győzedelmes utat bejárt uj hajótípus jelentőségét. Hiszen a sors iróniája, hogy éppen akkor érkezett meg az uj hajójárat hire, amikor az angol „tengeri tyrannus" a blokád megerősítésével teljesen s végleg el akarta zárni a német birodalmat a külvilágtól és lehetetlenné tenni a német vagy Németországgal szövetséges államok kereskedelmi összeköttetéseit. De dacára minden angol éberszeműségnek, dacára minden rendszabályozásnak, megtört az angol blokád és semmi sem tudja ezentúl megakadályozni, hogy Németország szükségleteit a tengerentúlról szerezze be s viszont keresett árucikkeit a messze külföldön cserébe bocsájtsa. Sőt ha a semlegesek azt határoznák el, hogy utánozzák Németországot és Németországban hasonló hajókat építtetnek, akkor az egész világ fittyet hányna az angol blokádnak és Anglia, mint már oly sokszor a háború folyamán, ismét vereséget szenvedne! Ily rohamos fejlődés láttára nem akarunk rögtön arra következtetni, hogy ezentúl semmiben szükséget nem szenvedhetünk. Nem alkotunk üres légvárakat, de hisz' ez lehetetlenség is, bármennyire sikerüljön eltalálni és megvalósítani a legnagyobb méreteket is, mert bizony a tengeralattjárók mégis csak kicsinyek a szövetséges országok szükségleteinek ellátására. De alapjában véve szétfoszlott az angol tengeri uralom az egész világ szeme előtt. A német energia, s a német leleményesség diadalt ülnek az angol irigység és az angol erőszakosság fölött, Németország és szövetségeseinek javára. DF. Dombováry. A sárga veszedelem. Midőn Japán a háború kitörésekor ellenfeleink pártjára állott, sokan keserű csalódásuknak adtak kifejezést. Mert mindenki azt várta, hogy Japán torkon ragadja az alkalmat és érvényt szerez keleti törekvéseinek, amelyek nem nyertek kielégítést az orosz-japán háború alatt. Japán teljesen kiaknázta ezt a háborút és mindenható hatalommá nőtte ki magát a Keleten, de jól kiszámítva azt, hogy véres áldozat nélkül is elérheti célját. Lépésről-lépésre jutott célhoz a „kis" Japán. Először Kiau-tschaut ragadta el a németektől, azután Chinára gyakorolt befolyását erősítette meg, amelynek abszolút érvényt szerzett, mig Oroszország és Anglia nem mertek erélyesen felszólalni a gyenge hatalom túlkapásai ellen. Megkoronázza e törekvéseket a nemrégiben lezárt orosz-japán szerződés. Szaszonov, az orosz külügyminiszter egyik nyilatkozatában nagy jelentőséget tulajdonított e szerződésnek. Mi sem természetesebb, mint hogy Oroszország javát magyarázták a megegyezésbe. De hát nem tartjuk oly balgának Szaszonov urat, hogy komoly szavaknak tekintsük kijelentéseit. Tulajdonképen pedig az orosz-japán szerződés sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint Oroszország évtizedes keleti törekvéseinek utolsó tollvonását. Oroszország keleti politikájában az uj egyezmény által nagyobb vereséget szenvedett, mint az orosz-japán háborúban, amelyben ő volt a legyőzött fél, de azért nem bűnhődött eleget. Tehát befejezett tény, hogy az uj egyezményben Japán keleti uralma s ez uralomnak végleges elismerése van megpecsételve. És ha Szaszonov ennek dacára is ugy adja elő a dolgot, mintha Oroszország hasznáról volna szó, akkor borzasztóan téved és kétségbevonjuk szavainak igazságát. Hogy ez igy fog történni, azt már régen tudjuk. Anglia Oroszországot oly kényszerhelyzetbe szorította, hogy ez utóbbi kénytelen volt meghajolni Japán követelései előtt. Japán pedig szabad kezet iparkodott szerezni Keleten, mialatt Oroszország Európában volt elfoglalva. Viszont Oroszország még inkább függött Japántól, mert a municióhiány miatt feltétlenül reászorult a japáni lőpor-raktárakra. Persze Japán energikusan kihasználta a jó alkalmat, amit az aláirt megegyezés is bizonyít. De Anglia is gúzsba kötötte önmagát, amit későbben nagyon erősen fog érezni. Oroszország mellett Anglia bir legnagyobb érdekkel a Keleten az összes európai államok között és magától érthető következménye a japán politikának, hogy miután Oroszország befolyása a keleti részeken teljességgel megsemmisül, az angol keleti hatalomnak is meg kell változnia, hogy a japán mindenható úrrá kiálthassa magát a Kelet népei között. A háború kitöréséig Anglia jól ki tudta használni az orosz-japán ellentéteket, hogy ezáltal a saját hatalmi állását biztosítsa. Most azonban mindennek vége. A szerződés aláírása folytán kizárt dolognak tekinthető a lehetőség, hogy Oroszország kijátssza Japánt. Anglia a messze Keleten teljesen magára lesz hagyatva és ezt komolyan be is kell látnia, jóllehet ideig-óráig még ellensúlyozhatja némileg a japán mindenhatósági törekvéseket. Angolországban természetesen olyan hangulatot igyekszenek kelteni, mely szerint az orosz-japán megegyezés az entente javát akarja. A valóságban azonban másként áll a dolog, mert az angolok egy kis elfogultsággal vélekednek az uj megegyezésről. Egy semleges politikus és a Keletnek nagy ismerője igen találóan ugy jellemezte az orosz-japán kiegyezést, hogy az angol keletázsiai politika általa nagyon erős lökést, jobban mondva döfést kapott. Mert ezzel vége az angol érdekeknek Ghinában, és hasonlóképen az egész Keleten, s helyükbe a japán hatalom jut. Angliában természetesen ezt jól tudják. Jól ismerik íaz orosz-japán barátságot és nem tévesztik szemük elől, hogy az angoljapán szövetség sem egyéb a célhoz vezető eszköznél, amellyel Japán a keleti hatalmat igyekszik magához ragadni. Már most a háború alatt egyre jobban lábra kap Japánban az a vélemény, hogy szükségtelen volna egyezkedésbe bocsátkozni az angolokkal, sőt ez direkte ellenkezik a japán érdekekkel. A japán politika sokkal következetesebb, semhogy azt mondhatnók, hogy nem fog minden követ megmozdítani céljának elérésére. Már csak egy akadály van a fenséges cél előtt, csak egy ellenfél: s ez Anglia. Japán aligha fog vonakodni megszakítani az angol barátság és szövetség kötelékeit, mihelyt az ránézve terhes és céljának elérésében- hátráltató lesz. Balgaság volna azt gondolni, hogy az angolok vakon rohantak a tűzbe. Bizonyára nagyon is jól tudták, mily veszélyes játékba kezdettek, csakhogy rossz kártyára bizták sorsukat. Kétségtelenül abban a balvéleményben ringatózott Anglia, hogy e háborúban leteperi a német birodalmat és szövetségeseit. Ha ez a feltevés megvalósulna, akkor nagyon jónak és pontosnak bizonyulna az angol számítás, mert akkor Angolország oly erőssé válnék, hogy egy harapásra ketté vágná egész Japánt. Most azonban Vabanque-játékká vált Anglia pártija, melyben az angol a vesztes fél. Ebből a háborúból Anglia soha semmi körülmények között sem kerülhet ki győztesen és ezáltal oly csapásnak veti magát alá, melynek következtében anynyira megcsappan világuralma, hogy Japán igen könnyen megadhatja neki a messzi Keleten a kegyelemdöfést.] (d. gy.) Százharmincöt templom porig pusztult Galíciában, nyolcvanegy pedig a hasznavehetetlenségig megrongálódott. Az elpusztult plébániák és egyéb egyházi épületek száma pedig több százra rug. Ezt állapítja meg a „Kurjer Lvovski'*' egyik legutóbbi száma a katholikus (latin és görög) templomokról. A másvallásu templomokról most nem emlékezünk meg. Ezt az iszonyú pusztítást az egyházi javakban az az orosz hadsereg okozta, amely nem vonul el templom, kereszt előtt anélkül, hogy hivatalosan ne tisztelegne előtte. Az orosz hadviselés e vandalizmusa annál megdöbbentőbb, mert benne az orosz orthodoxia dühét és gyűlöletét kell megállapítanunk minden ellen, a mi katholikus. A háború folyamán szavahihető tanuk elbeszéléseiből sikerült megállapítanunk, hogy az oroszok Galíciában a templomok szentségét sehol sem respektálták, tornyaikat megfigyelő állásoknak használták, könyörtelenül agyonlövöldözték, sőt a templomokba menekült lakosságot, kivált ha katonák is voltak köztük, halomra gyilkolták. Egy harmincegyes honvédtiszt borzadva beszélte, hogy egy katholikus templomban olyan mészárlást vittek végbe az oroszok, hogy a vér patakokban dőlt kifelé az ajtón s a lépcsőkön az utca felé. A háború gyilkos furiái nem kiméinek semmit, de hogy a szenthelyek körül épen a nagyon vallásosnak mondott oroszok részéről ilyen esetek fordulhattak elő, azt tisztára az orosz fanatizmusnak keli tulajdonitanunk. Annak a kegyetlen vandalizmusnak, amelyről Galíciában és Bukovinában hajmeresztő történeteket beszélnek az emberek. A háború végén majd bemutathatjuk az egész világnak az orosz hadviselés e rettenetes szégyenfoltját, de már most aggodalommal kell föltennünk a kérdést: ki fogja az amúgy is tönkrement szegény hivek számára a rombadőlt templomok százait fölépíteni, mikor a maguk viskójának helyreállítására is képtelenek lesznek? Kaján szemek, Jászi Oszkár és Károlyi Mihály-féle radikális szemek már sandán pislognak az Egyház vagyonára s a háborús terhek könynyitése cimén szeretnék az Egyházat jogos alapitványaitól, birtokaitól megrabolni. Pedig az egyházat érte itthon Magyarországon is, Ausztriában is annyi kár, hogy évtizedek takarékosságából se lesz képes az Isten házait helyrehozni, felépíteni s ha valaki azt tartja, hogy az osztrák, vagy a magyar egyháznak rengeteg kulturális terhei mellett van fölösleges jövedelme, az mind megtalálja majd a maga rendeltetését az egyházon belül, a kiszámíthatatlan károk helyrehozatalában. Százharmincöt templomot és sok száz egyházi épületet az osztrák egyház egész vagyonából nem lehet fölépíteni s ha valaki arra merne gondolni, hogy ezt a vagyont francia mintára „likvidálják", szegény Ausztria adófizető polgárai busásan megfizethetnék adóban a radikális körmökön szétfolyó milliókat. Azonképen minálunk is ! hl. Ropogós bankók kerülnek július 24-én a forgalomba. Hogyha már posztó nincs, legalább pénz legyen. Divatos, uj köntösbe öltöztetett 10 koronás papírpénzek bújnak elő a bankládafiából, hogy megörvendeztessék ezt a szomorú világot. Félre bánat, félre bú, annyi pénz lesz, amennyi csak kell majd — a hadseregszállitóknak és a spekulánsoknak. Mi, akik itthon a front mögött munkától tultömve, üres, korgó gyomorral éljük a háborús időket, érthetetlenül, csodálkozással nézünk a pénz felé. Valahogy nem vagyunk tisztában manapság a pénzzel. Egy oldalról azt halljuk, hogy a háború óta annyi pénz van, amennyi eddig sohasem volt. Más oldalról keserű kifakadások közben sürün