ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-05-21 / 21. szám

XXL évfolyam. Esztergom, 1916. május 21. 21. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Meg vagyunk elégedve. Esztergom, 1916. május 20. Vannak emberek — az irók között különösen sokan vannak — akik a ködös, mesés, legendás távolba meresztik szemüket, valahányszor dicsérni akarnak, azonban nagyon is közellátókká lesznek, ha epéjük felforr s lelkükben a harag, a méltatlankodás tombol és viharzik. Nem tudom, mert nem beszéltem velük, hogy a vérbeli angol, német stb. csakugyan annyira boldog-e a saját országának körülményei között, mint ahogy a mi újságjaink leirásai szerint azt gondolni lehetne? Az bizonyos, hogy a nekünk nyújtott képzetek szerint igen jól érezhetik magukat, mig mi ezzel ellentétben elhagyott, tovább rúgott férgeknek képzelhetnénk magunkat. Vegyünk csak egy korszerű jelenséget! A magyar sajtó emberei, akik bizonyos stilszerü alkalmazkodás révén kikerülték a lövészárok keserveit, most már kezdenek felbátorodni s meg merik látni, hogy az angol újságokban ritkán láthatók fehér hasábok. E néhány szónak leirásához nemcsak bátorság, hanem oly hatalmas pártfogó is szükséges, akihez a cenzúra éles fegyverei elöl menekülhessünk, mert a cenzúrát bírálni nem tanácsos, bár egyes vidékeken már kegyelmesebben alkalmazzák a piros ceruzát. A régi politikai gyakorlat és alkotmányos jog szerint körülbelül mindent meg lehetett irni, amit láttunk és hallottunk, azért nehezen szoktunk hozzá, hogy a tollat kantárral, gyeplővel lássák el és néha megfoghatatlan elhatározások szerint nógassák vagy megállítsák. Ma azonban, midőn a hadviselés érdekeit már jobban felfogjuk, tudjuk, hogy a nyomtatott betű többet is elárul, mint amenynyit mond és hogy amig olvasóközönségünk kiváncsiságát kielégítjük különös hirekkel, addig a kémeknek és az ellenséges hadviselésnek önkéntelenül is kedves közlönyévé válunk. Meg vagyok győződve, hogy a cenzúra miatt zúgolódó irók és a legkurucabb újságolvasók inkább összetörnének minden tollat, inkább széttépnének minden papirost, minthogy az ellenségnek használjanak velük saját véreink ellen. Azért nem látjuk meg mi, nem akarjuk látni a fehér hasábokat a mi újságjainkban s viszont nem vizsgáljuk, hogy az angol sajtó nagyobb szabadságot élvez-e. Egyszóval mi a magunk helyzetével meg vagyunk elégedve, mert amikor milliók tűrnek, szenvednek a hazáért, egy-két hasábot mi is feláldozhatunk napi olvasmányunkból. Bizonyos dolog, hogy néha szeretnénk nyakló és kantár nélkül irni egyes kérdésekről és jelenségekről, mert azt ismét meg lehet állapitani, hogy a cenzúra jótékony hatását nemcsak a haza, a közjó érzi, hanem olyanok is örvendenek a cenzúra jótékonyságának, a kiket békés időkben a sajtó ugyancsak kiforgatna a bundájukból, amelyben most vigan dudálnak és melegednek. De hát a körülményekhez képest meg vagyunk elégedve és csendes megadással helyeselünk, ha a szigor keféje rajtunk is keresztül szánt. Nem sóhajtozunk az angol sajtó nagyobb szabadsága után, nem dicsérjük az ottani helyzetet, nem gyalázzuk a magunkét, mert valószínű, hogy ami nekik jó, az talán nekünk méreg és halál lenne. A példa azt mutatja, hogy a sajtó kevesebb szabadság mellett is megél, sőt virágzik. Azt azonban erősen állítjuk, hogy a hatóságoknak át kell venniök ezen időkben a sajtónak azon szerepét, hogy éles szemmel nézzenek körül a közéletben, az iparban, a kereskedelemben s ne csak lássák meg a visszaéléseket, hanem vádoljanak is, üldözzék a hibákat s büntessék meg a bűnösöket. Valami égbekiáltó bűntényt ugyan nem ajánlhatunk a megtorló igazság figyelmébe, mert hiszen a magyar nép egy nemes cél által le van foglalva, a hazáért él, gondolkozik, szenved és áldoz. A magyar nép — ha megérti az ügyet — odaadó és engedelmes. Igy mondta egy ezredes is a legutóbbi sorozás után a felesketett újoncoknak. — Első az engedelmesség ! A magyar mindig engedelmeskedett a törvényeknek. Tisztelte az alkotmányos intézkedéseket. A magyar nép engedelmes, meg van elégedve, mert alkotmányosnak látja és tartja a helyzetet, mely halálig menő áldozatokat ró rá. Az ország vezetőségének képezze hát gondját, hogy az alkotmányos színezetet folyton megőrizze. Ne csak a sajtót tartsa rendben, hanem, az előbbi figyelmeztetés AZ „ESZTERGOlfTARCAJA^ Valakit várok ... Gondtalan, vidám az esti korzó, Kacagó kedvű ifjúság járja; Barna legényhez, szőke legényhez Szerelmes szivvel simul a párja; S a zsongó, vidám embertömegben Én búsan, árván, egyedül járok . . . — Valakit várok . . . Valahol messze, tudom, megérzi Valaki az én bús árvaságom, Valaki tudja, hogy a bánatnak Kietlen útját érette járom S hogyha megérzi, tudom, rajongó, Epedő vággyal hazagondol rám — S visszajő hozzám .. . Visszajő hozzám ... S én hunyt szemekkel Várom a boldog, mámoros percet, Mikor kinyilik a szobaajtó, Mikor kezem a kezében reszket S valóra válik szines, szép álmom . . , — Várom a párom . . . Szvoboda Román. Egy véletlen találkozás. Irta: Dinnyés Árpád. II. Augusztus elején kitört a háború s a király hivó szózata fegyverbe szólitotta a népet, mert fent északról jött az orosz, mint fergeteg. Fekete sáska raja mindent pusztított, ami útjába került és mindent rabolt, gyilkolt. Erre ember kell, aki útját állja a garázda orosz hadaknak. A Kárpátok magas bérceire leszállt az első fehéren csillogó decemberi hó, Lemberg alatt pedig már az oroszok táboroztak. A várost tartották ugyan még a mieink, de ki tudja meddig, hisz rettenetes erővel állanak szembe ! Lembergben székelt akkoriban egy magyar ezred is, amely közül különösen kivált a második század, melyet Szuhay ezredes vezetett diadalról diadalra. A század tisztikaráról és legénységéről legendák keringtek; vakmerősége és bátorsága határtalan volt s ha bármiféle fontos feladatot kellett megoldani, mást nem is küldtek ki, mint e századból néhány embert. Egy kemény, hideg téli estén, mikor már a harc is elpihent, az öreg ezredes maga elé hivatta az ügyeletes tisztet. — Hadnagy ur, önt este tizkor felváltatom, mert egy fontosabb szolgálatot bizok önre. Magához vesz egy 30—35 főből álló különítményt s kipuhatolja, hogy az előttünk táborozó orosz ezredeknek megérkezett-e már a trénje s erről nekem reggel 5 órakor jelentést tesz. Egyébként a többi útbaigazításra nézve, a százados ur fog adni felvilágosítást. A kis hadnagy annak jeléül, hogy megértette a parancsot, összeütötte bokáit, tisztelgett s kilépett a sátorból. — Fiam, vigyázzon! — szólt utánna még az öreg ezredes barátságosan. A tiszt nagyon jól tudta, hogy nehéz s felette veszélyes a feladat, mert Lemberget északról és keletről már oroszok tartják megszállva, más nem marad tehát hátra, mint jól megkerülve az ellenség hátvédét, észak-nyugatról kémlelni a terepet. Ez a megoldás azonban rendkívül hoszszadalmasnak bizonyult, mert óriási kerülőt kell tenniök. Mikor a kis csapat útra kelt, vakítóan sütött a hold a keményre fagyott havon. Köröskörül félelmetes csendesség uralkodott, mintha sehol élő lélek nem lenne, csak a fehér hósivatagok, a zúzmarás jég, melyet még a kemény katonai bakkancs se bir megtörni. A csapat óvatosan haladt, nehogy bele essen valamelyik üres lövészárokba, melyek a régebbi csatákból még itt maradtak. Több mint három órai lassú menetelés után az egyik őrmester megrántja a hadnagy karját s szótlanul jobbra mutat. — Mi az? — kérdé a tiszt. — Valami szokatlan nesz, — súgta az őrmester. A csapat megállt s arra felé nézett, a merre az őrmester mutatott. A szikrázó fehér havon nem lehetett mást látni, mint egy idomtalan fekete tömeget, mely lassú, kimért tempóban közeledett. Hogy ez nem maga az ellenség, mindjárt tudták, mivel az orosz