ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-03-21 / 12. szám

mindazok, akik nem mulatni, nem szórakozni akarnak, hanem a nagy időknek megfelelő komolysággal, lelki emelkedettségben akarják leróni szellemi és anyagi adójukat az élő és megholt hősök iránt. Az estély műsorában szerepeltek gondtalan iskolásfiuk, akik máskor zajos élénkséggel siettek a szereplés színhelyére; szerepeltek fiatal hölgyek és urak, kik békés időben vidáman tekintettek a közelgő pillanat elé, amelyben tehetségüket művészi formában érvényre juttathatják. Most komoly meghatódottsággal léptek mindezek az emelvényre, mint öntudatos munkások, mint akik átérzik, hogy a haza szolgálatában fáradoznak, midőn másokban felgyújtják a nemes érzések tüzét, felszítják a komoly emlékezés világosságát. A gondolatoknak ily komoly beállításában, az érzéseknek ily ünnepélyes keretében felszállhatnak az ének hangjai, megcsendülhetnek a hangszerek húrjai, felharsanhat a trombita anélkül, hogy a szenvedő nemzet érzékenységét, a böjti idő magasztosságát a legparányibb sérelem érhetné. Mindezeket el kellett mondanunk, mert a gondolatok mostani kavargásában, az érzések jelenlegi viharzásában sokakban az a felfogás alakult Jii, hogy a zene, az ének nem jól hangzanak a fegyverek ropogása közben s a kávéházi pajzán zenétől nem tudják megkülönböztetni a komoly művészetet, melynek minden időben van létjogosultsága, különösen akkor, ha a társadalmi összetartást és együttérzést táplálja és á haza javára irányuló tevékenységhez, munkálkodáshoz és jóté. konysági felbuzduláshoz értékes erkölcsi alapot és kiinduló pontot szolgáltat. Az élet sajátságos jelenségei közé tartozik, hogy szivesebben mondunk az események fölött tekintet nélküli kritikát, de nehezen fakadnak fel lelkünkből a dicséret szavai. A könnyebb kritika szúrós útját most elhagyjuk és a nehezebb dicséret, az őszinte elismerés feladatát tűzzük magunk elé, hiszen olyan munkálkodást kell szavakkal méltatnunk, oly tevékenységet kell a közönség előtt kellő megvilágításban bemutatnunk, amelyhez kevés vagy semmi közük sincs az alacsonyan járó emberi tekinteteknek s épen azért nekünk is minden oldalt való pillantásoktól menten kell lerónunk az elismerés adóját. Nem szabad hallgatással mellőznünk azon tényt, de a jövőben sem illik felednünk, hogy a háborús idők elején felbuzdult jótékonykodási kedv és hajlandóság a kellő cél, vezető és irányítás nélkül maradt volna, talán eredmény nélkül lelohadt volna, ha az esztergomi nők oltáregylete a helyzet magaslatára nem emelkedik s mint egy meglévő, virágzó, erőteljes szervezet rá nem lép a jótékonyság áldozatos útjára. A háború idején annyira aktuális jótékonykodás minden ágában kitűnt, nagyokat cselekedett és értékes eredményeket ért el az oltáregylet. vette ki a hölgy kezéből és a kandaló parazsa közé dobta. Azután kiszabadította Miska erős markaiból, ö maga fogta egyik kezével a nő mindkét kezét. A nő kiáltott, ez a kiáltás nyilván jel volt, mert két erős legény jelent meg az ajtóban, hogy kimentsék úrnőjüket. Csakhogy revolverek csövei fogadták őket, kénytelenek voltak elmenekülni. A főhadnagy még mindig a nő két kezét fogta erősen és ekkor először szólt az idegen nőhöz. — Megölte őt? — kérdezte. A nő nem felelt. Hallgatott, ajkai összeszorultak, egyetlen kérdésre se felelt. — Miska, ez a nő el akart pusztítani valamennyiünket! — mondotta a főhadnagy. Miska megrántotta a kezében levő revolver ravaszát és a nő szíven találva terült el. Szép fürtös feje lehanyatlott, fekete köntösbe bujtatott karcsú, szép alakja hosszan elnyulott a padló szőnyegén. Az őszi reggel szürkén derengett, az idegen nagy sárga házat baljóslatú fekete madársereg röpködte körül. A katonák összekerültek, reggelit senki se kivánt, elindultak. A halálos álomba merült zászlóst fenyőágakra fektették, úgy vitték el az ellenséges kastélyból. Mikor már messze kint jártak a szabad ég alatt, barázdált szántóföldeken, mint egy rossz álomra, úgy gondoltak vissza az éjszakára. Csak egy vidám cugsfürer mutogatta nevetve a kis aranygyűrűt, melyet egy érzékeny idegzetű muszka szobaleánytól kapott emlékbe. Hadrik Elka. Ujabban feltette a koronát az egylet eddigi sikereinek épületére, midőn leleményesen megkezdte s eredményesen folytatja a felolvasó- és zeneestélyeket. Az oltáregyletben tömörült hölgyek áldozatos működése minden kritikán felül van, a megérdemelt dicséret régióiban mozog, mégis különösen ki kell emelnünk az elnöknőnek: özv. Reviczky Gábornénak érdemeit, mert fáradhatatlanságával mindnyájunkat felülmúl, az egész társadalmat hálára kötelezi. * Vasárnap este hat óra előtt néhány perccel az elnöknő örömteljes gondoskodással megállapítja : — Szorongásig megtelt az egész terem. Ekkor robogott a Bottyán-palota kapuja elé a bibornok hercegprímás fogata. Az oldalkanonokkal érkező főpásztort a kapunál Vimmer Imre polgármester fogadta, az emeleten pedig Meszleny Pál főispán, özv. Reviczky Gáborné, Vimmer Imréné és özv. Frey Ferencné üdvözölték az oltáregylet képviseletében. Amint dr. Csernoch János bibornok helyet foglalt, felcsendültek a Himnusz hangjai a főgimnáziumi ifjúsági énekkar ajkán. Az ifjak Neményi Károly énektanár vezetése alatt kellő átérzéssel és a hanganyag sikeres érvényesítésével énekeltek. Azután dr. Csárszky István prelátus-kanonok foglalt helyet az előadói asztalnál, kinek a tudós jelzőt nem a helyi hódolat utalványozta ki, hanem az újságok és a tudomány emberei is ezen a néven emlegetik. Előadásának cime: „Miért bizunk győzelmünkben?" — azt a gondolatot keltette bennünk előre, hogy csupán lélektani és történelmi alapokon követeli népünknek és szövetségesünknek a győzelmet. Azonban a szabad előadás kiválólag a földrajzi fekvésnek, az országok vízszintes és függőleges tagozódottságának fontosságából indult ki s természetesen felvonultatta az erkölcsi, lélektani, történelmi motívumokat is oly művészi csoportosításban, oly magas tudományossággal és mégis mindenki számára átfogható és érthető módszerrel, hogy a legnagyobb köszönettel és elismeréssel kell adóznunk az előadó prelátus iránt, hogy bőkezűségét megháláljuk, mellyel szellemi kincsesházából csak ugy szórta elénk a kevéssé, vagy épen nem ismert érdekes elméleteket. A főgimnáziumi énekkar a programmtól eltéröleg előadta Rákóczi bucsudalát és a „Felvitetett magas mennyországba" kezdetű éneket ismeretlen szerző letételében. A zongora-szám igen előkelő pontja volt az estélynek. A kiválóan finom hangú zongora és a zenében való kiváló ügyességéről és jártasságáról közismert Marosi Ferencné, az ízléssel kiválasztott zenedarabok nagy műélvezetet biztosítottak a közönségnek, még inkább azoknak, akik a zenei alkotások mély gondolatait és titkait meg tudják érteni. A magas színvonal emelésében dicséretesen vette ki részét Szabó Margitka, aki a finom tapintattal kiválasztott költeményeket oly mélységes átérzéssel, a költői szavakban rejlő gondolatoknak és érzéseknek oly finom megértésével adta elő, hogy az elfogódottság valósággal rabul ejtette a lelkeket. A szavalatok után Szilárd Béláné énekelte ifj. Büchner Antalnak két dalát és Király Ernőnek „Kard és rózsa" cimü szerzeményét dr. Deáky Ferenc zongorakisérete mellett. Mindenekelőtt nagy elismeréssel kell adóznunk Szilárd Béláné művészi tehetségének, amellyel már oly sokszor gyönyörködtette városunk közönségét s most élvezetesen tárta elénk a választott dalok szépségeit. Továbbá őszinte elismeréssel vagyunk a szerzők iránt és a zongorakiséretet szolgáltató Deáky Ferenc iránt is. A végén jött a csattanó: Lerch Lőrinc brünni városi színházi solistának trombita-szólója. A legkellemesebben élveztünk, de kritikára, méltatásra nem is vállalkozhatunk, mert igazán bámulandó művészi tehetséggel állunk szemben. A trombita-szólót ifj. Büchner Antal kisérte a zongorán. Befejezésül a főgimnáziumi ifjak énekelték el a Szózatot. Mint az előbbi estélyen, most is városunk társadalmának legelőkelőbb körei töltötték meg a termet. A főkáptalan tagjai közül dr. Roszival István, dr. Walter Gyula, Bogisich Mihály, Schiffer Ferenc, Brühl József, dr. Koperniczky Ferenc, dr. Machovich Gyula, dr. Csárszky István prelátuskanonokok voltak jelen. R. B. A katholikus népszövetség megerősítése. Mult esztendőben a Katholikus Népszövetségnek 36 tagja volt plébániám területén, az idén van 122. Tehát, hála Istennek, megszaporodtunk. Hogyan ? Elmondom a dolgot, nem mintha az én „Salamon bölcsességemet" kirakatozni akarnám, hanem hogy másokat az én egyszerű eljárásom bemutatása által célhozvezetöbb mód kitalálására ösztönözzek Év elején egyik vasárnap kijelentettem, hogy a következő szerdán szentmisét fogok bemutatni katonáinkért. Fölszólitottam a híveket, hogy akinek fia, férje, testvére, apja, rokona vagy jóbarátja van a csatatéren, az mind jöjjön el a szentmisére, imádkozni katonáinkért. Azt is hangsúlyoztam, hogy ez alkalommal ne sajnálják a templomban kitett gyűjtőtálcára elhelyezni szeretet adományaikat, mindenki pár fillért, mivel a befolyt összegből szeretnék minél több oly családot beíratni a Katholikus Népszövetségbe, ahol a családföntartó háborúban van s igy a család rá van szorulva a Katholikus Népszövetség útbaigazító, tanitó és szervező füzeteire. A mondott napon többen megjelentek a szentmisén, mint ünnepnapon szoktak. Buzgón imádkoztak és a szent adományokról sem feledkeztek meg : összegyűlt; 13 és fél korona. Szentmise után átmentünk a gazdakörbe, hol egy rövid buzdító beszédet mondottam és elkezdődtek a beiratkozások. A tavalyi 36 tag közül eddig csak 21 tag fizette ki a korona járandóságot, most mise után a hátralékosok egytől- egyig fizettek. Ekkor fölszólitottam híveimet, nevezzék meg azokat a családokat, akiket érdemesnek tartanak arra, hogy a szeretet adományokból beléphessenek a Katholikus Népszövetség tagjai közé. Tizenöt családot ajánlottak — a családfönntartó mindeniknél a háborúban van — én tehát a begyült 13 korona 50 fillért kiegészítettem 15 koronára. Mikor híveim ezt a csekély önzetlenséget tapasztalták, egymásután jöttek az asztalhoz, beiratkozni. Olyan zsebekből is kigurultak a koronák, olyan tárcák is megnyíltak, amelyekből ezt soha föl nem tételeztük volna . .. Igy lettünk mi 36 helyett 122 taggal képviselve, akik mind tanulni akarunk a Katholikus Népszövetség praktikus és okos füzeteitől és szervezkedni óhajtunk a Népszövetség fehér lobogója körül: egyházunk védelmére, édes hazánk oltalmára és szentséges atyánknak, a római pápának és bizonyára az Úr Jézusnak is végtelen örömére. Aki jobb módot tud, ismertesse. D. A. HÍREK. A legszebb királyhimnusz. A magyar nemzeti érzés megnyilatkozásainál fájdalmasan hatott az az ür, melyet mindig éreztünk, valahányszor a koronás apostoli királyt kifejezetten ünnepelni akartuk. Az ünnepségeknek fénye, tartalma, kifejező vonása az ének. S nem volt a magyarnak királyhimnusza, amelynek hangjai mellett a lojális alattvalók szivei összedobbanhattak volna a király iránti ragaszkodás érzelmében. A hiány megszüntetésére hivatást érzett magában az Országos Dalárszövetség, mely 1890-ben pályázatot hirdetett a királyhimnusz szövegére, majd Jókai Mórt kérte fel a szövetség a himnusz szövegének megírására. Jókai a felkérésnek eleget is tett és klasszikus szépségű szöveggel lepte meg az országot. Munkáját 100 arannyal jutalmazták. Még ugyanazon évben pályázatot hirdetett a Dalárszövetség a himnusz zenéjére, minek folytán egész kis zenei irodalom fejlődött ki ezen irányban. A beérkezett pályamüveket Budapesten sorra előadták, de a müvek sem a műbírálók, sem pedig a közönség tetszését nem nyerték meg. A nehézségek és bajok onnan származtak, hogy az akkori zeneköltők a magyaros motívumokat nem tudták müveikben összeegyeztetni a szöveg mély érzésével és erősen vallásos jellegével. A nagy feladat megoldására olyan zeneköltőre volt tehát szükség, aki a magyar egyházi zene szellemében teljesen jártas lett volna s annak titkait megfelelő tudással alkalmazni tudta volna. Ebben a várakozásteljes időkben fejtette ki értékes munkásságát Bogisich Mihály, a Mátyástemplom plébánosa az ősrégi magyar egyházi