ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-03-21 / 12. szám

bölcs és előrelátó tett volt az unió megteremtése. Az oroszokkal és a szerbekkel rokonfaju magyar állampolgároknak nagy megpróbáltatáson kell most keresztül esniök. A kisoroszok ellenálló képessége az unióban rejlik, a hazai szerbek pedig a hosszú történeti fejlődésben megszilárdult királyhüségröl tesznek tanúságot, mikor a magyar király zászlaja alatt Szerbia ellen harcolnak. Szilárd a reményünk, hogy mindkét népfaj győzelmesen megállja a próbát és ellenáll minden csábitásnak. A háború után ezek a fajok még szorosabban egybekapcsolódnak majd a magyar hazával és az összetartozandóság ápolására és szilárditására a görögkatholikusok még jobban ragaszkodnak az unióhoz, az orthodoxok pedig nem idegenkednek többé az uniótól. Ebben a hazában senkinek a lelkiismeretére eröszakot nem gyakorolnak. Az államhatalom politikai célból senkit nem fog az unióra kényszeriteni. Nincs azonban kizárva, hogy mindazok, akik végigküzdötték és végigszenvedték az Oroszország elleni háborút, a vallásban is különbözni akarnak az oroszoktól és csatlakoznak a magyar hazával együttérzö katholikus egyházhoz. Föltámad esetleg ez a kivánság a szerbekben is, akik a pusztuló, söt a háború után talán teljesen megsemmisült Szerbiával minden érzelmi kapcsolatot elvesztettek és azért vallásilag is egyetlen és mindenkori hazájukhoz akarnak majd simulni. A magyar katholikus egyházra a háború után nagy hivatás vár. Adná Isten, hogy hivatását oly sikerrel teljesithesse, amint azt a török hódoltság után bevándorolt népeknek az unióra vezetése által betöltötte. Nemcsak a hazai orthodoxokra terjedhet ki a magyar katholikus egyház figyelme, hanem a háborúban velünk együttérzö és a sikerben osztozó balkáni népekre, különösen a bulgárokra, akik már a balkánháború után is hajlandóságot mutattak az unió iránt. A katholikus egyháznak tehát szép kilátásai vannak, ha az isteni Gondviselés a világháború sorsát a mi javunkra intézi. Az orosz hatalom megalázása nemcsak a mi hazánkban igérne szép vallási sikereket, hanem Kis-Oroszországban, az Ukrainában, ahol az erőszakkal skizmatizált kisoroszok örömmel térnének vissza a katholikus egyházhoz. A lublini szerződésben egyesitett lengyel és litván népek a szabadság visszanyerése után ismét a katholicizmus erös várai volnának. Németország a nyugati részen nyerendő területeken sok katholikus hivövel szaporodnék s igy még inkább biztosítva volna annak a becsületes szellemnek fennmaradása, amely a német államot áthatja. Franciaországban a német-osztrákmagyar győzelem megbuktatná a szabadkőműves uralmat és lehetővé tenné a kath. egyház fölszabadulását. Angliában a kath. irek még nagyobb befolyáshoz jutnának, ami az egyház fejlődését elősegítené. Ezek a tekintetek a jövőben csak fokozhatják a katholikusok áldozatkészségét és bátorságát ebben a háborúban, amely annyi katholikus érdek fölött is dönt. Az egész ország hálával fogadja bíboros föpásztorának nagyszabású nyilatkozatait, amelyek jövő hivatásunkra figyelmeztetnek és előkészítenek. Büszkék vagyunk, hogy a nagy időkben ilyen nagy prímásunk van. — „Notre fils unique." A fönti cim alatt a zürichi híradóban a következő, minket magyarokat is érdeklő cikket olvassuk: Ismételten találkozunk a francia halotti kimutatásokban e megragadó szavakkal; „notre fils unique" „a mi egyetlen fiunk." Boldogtalan szülői fájdalom beszél ki e szavakból. A család büszkesége, a nemzetség fenntartója, reménye veszett el s vele veszett a család jövője is. Nagy a fájdalom, ha sok fiú közül egy elvész, hát milyen lehet akkor, amikor az egyetlen gyermek múlik ki az árnyék világából? De e személyes fájdalom mellett, amely előtt fejet hajtunk, előtérbe lép a francia nemzet pótolhatatlan vesztesége is. Ha Franciaország, mint győztes kerülne is ki, veszteségei mégis megmérhetetlenek lesznek. Mély gyógyíthatatlan seb marad a testén; egy tátongó ür, melyet megtölteni, behegeszteni nem lehet. — Nem is kell olyan nagyon gondolkodnunk ; a tény világosan áll előttünk, hogy mit jelent egy nemzet életében, ha az tízezreit veszti azon egyetlen fiuknak, akik a nemzet szine javát, velejét képezték. — Most látszik csak az egyke rendszer a maga valódi megvilágításában. Látták, tudták ezt már előre a francia nemzet komolyan gondolkodó férfiai s szóval és írásban igyekeztek e mételynek határt szabni s figyelmeztetni őket a keresztény családi élet alapkötelességeire, valamint kimutatni a károkat, amelyek egy nemzetet e részről érhetnek. Azonban a statisztikák föltűnő apadása, a komoly és őszinte szó, nem tudott fülekre, lelkekre találni. S tán maguk a jót akaró tudós férfiak sem gondolták volna, hogy jövendölésük oly hamar és rettenetesen valóra fog válni. E szavakkal közelről sem akarok Franciaországra követ vetni, csak említem okulás céljából. Sajnos nálunk magyaroknál is e rendszer mindig szélesebb arányban igyekszik hálóját kivetni, s még sajnosabb, hogy sehol sem talál az egyházon kivül védő és támadó fegyverekre. Szinte felháborító az újságok s az úgynevezett „orvosi" könyveknek e nemzetfontosságu kérdésről való felfogása. A modern életmód leple alatt az egykerendszert dicsőitik s ennek zengedeznek magasztos himnuszokat. A társadalmunk meg akkomodálódik hozzá s nemtetszéssel fordul el az olyan családoktól, akiknél az istenáldás nagyobb, mint aminő az ő felfogásuknak megfelel. — „Jobb — igy szólnak — egy gyermeknek adni életet, s arról gondoskodni, mint egy tucatot teremteni, minden további nevelés lehetősége nélkül." Bár e barbár szavakat nagyon sok szempontból tárgyalás alá vehetnőnk, de elégedjünk meg azokkal, amelyeket a szentírás nyújt nekünk, amikor az isteni gondviselésről beszél, s aki a madárkát állítja elénk, amely sem nem vet, sem nem arat s mégis megél. Isten mindenhatósága gondoskodik róla. Hát az emberről nem —? S ha most ily szemüvegen át a jövendő kor kultúráját nézzük, meg kell hajolnunk az egyház felfogása és parancsa előtt. S az államok, társadalmak akarva, nem akarva, kénytelenek lesznek példánkat követni. Az egyház kétezer éves élete és tapasztalata e téren is. e háború alatt, diadalt aratott. A mostani világháború sokaknak kinyitja a szemét, akiknek eddig azok félig vagy egészen zárva voltak. Igy lesz érthető a francia nemzet sóhaja a szülök ajkán is : Notre fils unique. Jugé. Második zeneestély. Nem mulatság ez. Nem is szórakozás. Kinek lenne kedve mulatni a dühöngő vihar óráiban, mikor reng a föld, forrong a levegő s tüzek fényétől lángol az égbolt?! A szórakozás utáni vágy is távol van azoktól, akiknek — ugy szólván — mindennapi kenyerük a haza sorsáért való reményteljes aggódás, a sebesültek testi-lelki fájdalmainak enyhítése s a könyörgő imádság, melynek szárnyain elszállnak lélekben az áldozatokkal teljes, az áldozatoktól borított csatamezőkre, ahol különösen látható, érezhető a mindenütt jelenlevő Isten s az ő hatalmas keze. A Széchenyi-tér délutáni korzóján nagy tömeg hullámzik: uj szürke ruhában mozgó katonák, akik a harcmezők véres ünnepnapjai előtt szétnéznek még egy kissé az itthoni vértelen hétköznapi világban; azután a szolgálati viszonyban lévő hölgyek s a velük egyenlő rangban lévő. katonakoron aluli ifjak, akik a heti munka fáradalmai után kedélybeli igényeiknek, sovány átmérőjű szellemi szükségleteiknek itt keresnek megfelelő táplálékot. Ezen a nagy lármáju, kevés gondolatú tömegen keresztül törtetnek célirányos egyenességgel — Erre még a madár se jár — szólalt az egyik katona. — Még a pusak se méltatja ezt a földet — vélte egy derékszál somogyi fiú. Á tisztek megint csak a térkép után akartak kiokoskodni. Csakhogy a sűrű szürke köd, mint a sötét kútbörtön, elzárja keletet, nyugatot. Azt tapasztalták, hogy a szántóföldön, amelyen megindultak még katonaság sem járt előttük, tehát messze eltávolodtak a harcvonaltól. Jó órai járás után mintha sötét sziklacsúcsok közelébe jutottak volna, magaslatok tűntek föl. Szerencsére kitűnt, hogy

r nem hegylánc, hanem hosszú fenyöfasor, mely széles jó út két oldalát szegélyezi. Ezen túl keskenyebb út vezetett egy nagy sárga kastély felé. Közeledésük zajára kutyák kezdtek ugatni. Világosság mutatkozott az épület több pontján. A kapu elé érve, már emberek várták őket. A ház cselédjei, élükön egy nagyszakállú, úrnak látszó termetes férfiú s néhány rettenetesen ugatóeb. Horváth főhadnagy német és francia nyelven igyekezett megértetni magát a nagyszakálluval, de ez látszólag nem értette, mert választ nem adott. A helyzet kellemetlen volt. Az emberek ellenséges indulattal nézték a magyar katonákat. A kutyaugatás nem szűnt, az amúgy is izgatott kedélyhangulatban levő tiszt már épen azon a ponton volt, hogy tüzet vezényel és erővel hatol a kastélyba, ekkor előlépett közlegény Ványó és a főhadnagy engedelmével tótul kezdte magyarázni, hogy enni, inni akarnak és jól aludni. Ugylátszik, hogy megértette őt az orosz. A kutyákat elhallgattatta, a cselédeknek intett, hogy világítsák az utat. Egy órával később vacsorát tálaltak. A legénységnek, tiszteknek. A nagyszakállú töltötte be a háziúr tisztét, bár ő csak igazgatója volt a háznak. Kellemetlen külsejű, tipikus orosz zsarnoknak látszott. Összehúzott homloka alól szigorú szemei villámlottak. A kezejárása is olyan hatású volt, mintha állandóan kancsukát szorongatna. Az asztalhoz ült ő maga is és mint aki teljesen jártas a szokásokban, megízlelte először az ételeket, azután kínálta. Pedig hát ki volt már próbálva minden. A bakák különös gonddal kuktálkodtak odalent a konyhában. Minden ételből először a szakács evett, csak azután kerülhetett a tálba. A vacsora úgyszólván hangtalanul folyt le. Rögtön utána pihenni vágyott mindenki. A tisztek együtt, egy szobában kívántak aludni. A főhadnagynak ágyban, régi remekművű diófa ágyban vetettek. A zászlósnak széles szőnyegpamlagon vetettek ágyat. A legényét mindkét tiszt bent hálatta. A legények a padló puha szőnyegére feküdtek. Mindnyájan kielégítőnek találták a helyzetet. Csak a zászlósnak volt egy kis baja, szomjas volt. Némileg lázas is. De az ivóvizet, mely ezüst kancsóban állott az éjjeli szekrényen, nem Ízleltették meg a nagyszakálluval s igy nem volt számbavehető. Éjfél után oszlott a köd, fehér holdfény csillámlott a széles rácsosablak zöld posz'tófüggönye nyílásain. A zászlós emlékezett arra, hogy fölébredt s vagy öt percig bámult egy pontra, melyen a hold fehér sugara pihent. Újra elaludt s erre csodaszép álomba merült, Szőkefürtös, gyönyörű nő felé nyújtotta kezét, finom, bűbájos, gyöngéd kezeivel megérintette az arcát. Öt boldogító érzés fogta meg, de mozdulni sem tudott s úgy érezte, hogy távolodik a földtől ennek a csudálatos nőnek kíséretében. Ugyanakkor, mikor Kádár Dénes zászlós ebbe a végzetes álomba merült, Miska, a főhadnagy hűséges legénye, ki fegyverrel járt, csakhogy urát a harcban is kisérhesse, fölébredt. Belenézett a sötétségbe s eleinte inkább érezte, mint látta, hogyr idegen alak mozog a szobában. Hirtelen azt hitte, otthon vannak a pesti lakásban. — Ni csak, tán nem a Bársi nagysága bolondult meg, szokta ö azt nézegetni, itthon van-e a főhadnagy úr már éjfél után. — Bársi nagysága a főhadnagy szigorú nagyménje volt. Miska visszatartotta lélegzetét, amint észbe kapott, hogy ők most a muszkák közt vannak és a mozgó személy a főhadnagya ágya elé ért ekkor. — Halt, ki vagy ! — kiáltotta és elkapta az alakot. A kis villanylámpa ekkor megvilágította az idegen arcát. Szépséges, aranyfürtös fejű nő volt, de Miska szörnyetegnek látta és erősen leszorította mindkét karját, hogy az mozdulni se tudott. A főhadnagy és a másik katona is fölébredt a dulakodás zajára. A főhadnagy először is a kábítószert