ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-03-07 / 10. szám

hajórajaival a Középtenger és az Adriának elözönlése. A két fejlődési irány érvényretörö tendenciája a mai világháború. A számitó Anglia, szigetországában mint a pók, hálója rejtekében, folytonos aggodalommal szemlélte e két népóriás gomolygását Európa világtestén. Titkos örömmel egyengette mindig az utat a mai titáni küzdelemhez, abban a kufár reményben, hogy a két kolosszus egymás kölcsönös összetörése után megmaradhat a világhatalmi polcán szárazon és vizén. A számításaiban elbizakodott Anglia figyelmen kivül hagyta a Monarchiát, a melynek testére helyezte a világtörténelem a megbántott európai egyensúly mérlegének támaszpontját. A mi földünkből fognak kisarjadni a biztos győzelemnek babérlevelei az Angliától hőn óhajtott nagy világösszeomlás helyett. Sőt Anglia rémületére a magyar balkán-hegemónia fog megszületni az idők méhéből. Nyugatot lefoglalta a germán, Keletet a szláv, a Balkánt a magyar hagyományos politika tette magáévá, mely napjainkban jutott el tüz- és vérkeresztségéhez. Igy érett meg a magyar balkán-hegemónia-kérdés a világháború másik alapeszméjévé, a germán és szláv probléma után, mely felvetette Magyarországot a világtörténelem legkimagaslóbb hullámjára. Zachratka József. — A francia nemzeti vallás I Szomorú állapot. A francia katholicizmus, mely 1789. forradalom óta, az elnyomatás „virágkorát" éli, nem tudott okulni őseinek, nagyjainak martiiomságán. A szétrombolt apácakolostorok, kórházak, szerzetes intézmények ruinái s az azokból felhangzó sóhajok hatástalanok maradtak. Mintha ez csak álom lett volna, hosszú véres álom. Kezüket nem emelték az égfelé, hogy Isten büntetését elhárítsák hazájukról, hanem — hihetetlen: az „Anyaszentegyház legöregebb leányának

0 mondják magukat, s rá fogják, hogy a katholikus vallás francia nemzeti vallás. Azt megengedjük, hogy nagy kiváló alakokat tud felmutiini, de ez állításai ellen erélyesen tiltakoznunk kell. Sok előkelően gondolkodó úriember elmosolyodott e gyerekségeken és egy humoros megjegyzésével ad acta tette, az egész ügyet. Nem igy mi, — mert az utóbbi időben a gyerekségeknek nevezett kiszólások oly gyakoriakká és oly komolyan felháborítókká váltak, hogy Magyar- és Németország katholikusai részéről, a teljes hallgatás szinte helytelenségnek tűnnék fel. Nemcsak kis tekintélyű, egyszerű papok, hanem püspökök sőt kardinálisok is szenvedélyüktől odáig ragadtatták magukat, hogy a mostani világháborút, a katholicizmus ellen indítottnak mondják. Turinaz Nancy-i püspök nagyböjti levelében a franciákat a Makkabeusokhoz hasonlítja, mert a német kultúra ellen küzdenek, amely szerinte, a legistentelenebb szenvedélyeket és a vad ösztönt szolgálja s ilyen vágányon haladva kimutatja, hogy a háború nemcsak a katholicizmus, hanem egyenesen Isten ellen van. Ilyen és ehhez hasonló, szinte őrült eszmékkel vannak tele manapság a francia nyomdatermékek, folyóiratok s vallásos heti lapok. Komolyan szánalomra méltó helyzet. A népárnitók rég elvetett magva mérges gyümülcsöket termett. E század elején a vallásos élet fellendült ugyan és szép reményekre jogosított fel, de az erős és mindig nagyobb arányokban fellépő nacionalizmus minden szép hajtásnak a gyökerére lépett. A vallást mindig a nemzeti célok szolgálatába rendelték s igy elvonták megkisebbítették hatáskörét, leláncolták a karjait. A szeretet vallását a gyűlölet sáfárjává tették s a tiszta kereszténységet pedig egyes féktelen politikusok cselszövényeinek a horgára. Ez nagy szerencsétlensége e boldogtalan nemzetnek, hogy még a legtekintélyesebb alakjai is a tévelyek hínárjába kerülnek. Mi nem akarunk ezzel a francia vallásos élet ellen támadást intézni, maradjunk csak békében, hisz' már úgyis, szomorú helyzetünkkel elég fájós sebet ejtettek rajtunk is. Mindamellett szótlanul mégsem hagyhatjuk, mert ez magán a vallás terén is mély sebeket ejt. Tiltakozunk tehát az ellen, hogy a franciák az Istent nemzeti Istennek s a katholikus vallást nemzeti vallásnak tekintik, azt az Istent, kire e szomorú, véres napokban remegő sóhajok és zokogások közepette tekintünk s kérjük, hogy könyörüljön meg rajtunk nyomorult embereken. Juge. Láthatatlan szálak a harctér és az otthon között. Sok élő hit, sok erős szeretet, a hitből kifejlett, mindent átölelő, mindent megbiró szeretet az egyik szál, mely tőlünk átnyúlik a távoli füstös, véres mezökre. Ez összekapcsolja az otthont s a csatamezöt, mert szükség, nagy szükség van rá, ugye, itt és ott — nekünk és nekik! És ez szállítja a harcosoknak a kenyeret: az egyik erőhullámot! Azután lelkierő, üde, fölényes megnyugvás, önmagát felejtő hódolás a nagyság, az eszme előtt! Egy másik szál, mely a szeretőket itthon s a harcolókat odakünn összekapcsolja. Kell, hogy álljanak a szenvedések között is a lelkek az otthonban ! Kell, hogy álljanak fiaink, hőseink a meszsziben! Kell, hogy ez a szál el ne szakadjon! És rajta lüktet egy másik eröhullám; ez szállítja a harctérre a bort. És végül az önzetlen áldozatkészség ! Hogy magamat, ne az én érdekeimet keressem csupán; ha nekem tán nehéz is, megteszem, mert másoknak igy jó, igy a legjobb! Legyen csordultig a lélek a vággyal: mindent odaadni másokért, a mások javáért! Kell, hogy simogassa ez itthon s a lövészárkokban a lelkeket! Ugy-e, hogy ez is egy láthatatlan szál, amely összeköt minket velük?! És e szál a harmadik erőhullámot hordozza: a napsugarat. Es most figyeljük meg azokat a láthatatlan szálakat, melyek minket hőseinkhez hozzáfűznek, figyeljük meg a szállítmányt! A kenyér, a lélek kenyere az imádság! Búzájának magvát négy, tiz, húsz, negyven, stb. éve az isteni Magvető vetette el fehér lélekmezőkön; amikor kicsendült a mostani gyermekek, felnőttek s öregek lelkéből az első ima. Azóta nőttek, izmosodtak az aranykalászok, volt sok aratás, sok kenyér, de ilyen sokra nem volt még soha sem szükség! Most két kézzel szedik a búzát, az imádságos gondolatokat; törik, őrlik áldozatkészséggel, önmegadással. És ime izzik már az erőt adó kenyéri... Kiérzik illata a messzi csatamezőkre!... És itthon csak szelik, küldik a friss karéjokat; nem csak az egynek : a legdrágábbnak! Jut belőle annak is, akit nem vár haza senki, akinek azelőtt „senki fia", „naplopó" volt a neve. És végig remeg az élő hit, erős szeretet szála ... és lüktetnek az imádság erőhullámai . . . Kenyeret küldtek otthonról ! Álljuk a harcot! Irja levelét a táborba a nagyasszony: „Fiam! jön a tavasz. Kipattannak a bimbók! De munkaasztalkámon nem lesz naponkint friss csokor. És a pici hugocskád megigérte, hogy nem köt koszorút az aranyos fürtjeire. Csak a templomba viszünk majd kertünkből. A többit — nektek gyűjtjük! Mert virágesővel akarunk fogadni, mikor jöttök győzelmesen ! Fiacskám ! édes hőseink !" — És irja levelét fehér szobájában a kis menyasszony: „Minden este felbúg a zongorámon: „Hazádnak rendületlenül légy hive! ..." Hallja-e? . . . „Bölcsőd az s majdan sirod is ..." Ne találjunk semmi áldozatot nagynak a hazáért!" — Posta indul a kis faluból is : „ ... én édes jó uram, legyenek bátrak, vitézek! annál hamarább jönnek haza!" S a levél végén nagy kerek betűk: „Apám! én is tudom már, mi a haza! és úgy szeretnék kardot, puskát, igazit és harcolnék én is érte!" — Itthon a súlyos, szomorú könnycseppeket száműzik a szivek legmélyére s indulnak a kelyhek a borral. A harcolók ajkukhoz emelik s felpezsdül a vérük! És megremegnek a lelkierő láthatatlan szálai esztétikai fogalomnak. A szája nagy volt, az alakja vékony, igénytelen. Csak a haja nőtt meg csodálatosan s szinte nem is állott néki jól, kivált ha nagyon hátra simította. Pedig a homloka szép volt, fehér, sima, mint a márvány és sötét, mélyen iveit szemöldei voltak hozzá, amelyek elül csaknem összeértek. Tizennyolc éves korában férjhez ment Margit, férjhez, mert az édes szülei úgy akarták. Az ura pesti ember volt, valami hivatalnok és az édes szülei boldogan ültek össze otthon, mikor magukba maradtak és féléjszakákon keresztül eldiskurálgattak a lányuk szerencséjéről. Mert most már nekik nincs semmi gondjuk, csak örülhetnek, meg örülhetnek mindig. Az ismerősöknek megmutogatták a leveleket amiket Margit irt, hogy boldog, nincs semmi baja, az ura megbecsüli és minden este imádkoztak, hogy úgy megáldotta őket az Isten. Szép irása volt Margitnak, olyan volt mint a gyöngyszem minden betűje és sohasem reszketett meg a toll egyetlen vonása alatt sem. Pedig a keze reszketett sokszor, még a szive is megzsibbadt : jó Isten, annyi hazugságot összeírni.... Csak végig simitoita a homlokát s hozzáfogott újból a levélhez, amelyet olyan nagyon vártak otthon. Sietve dugta el az íróasztal fiókjába, mert lépteket hallott a kis emeleti folyosón. Az ura jött, aki mindig éhes volt, éhes és soha se kérdezte, honnan tudna Margit annyit előteremteni, amennyi neki éppen elég volna. Szinte erőszakosan nyitott be az ajtón s a délutáni postával érkezett lapokat, leveleket hányta széjjel, amelyek ott hevertek az asztalon. — Megint semmi, — mondotta ingerülten, a fogai közt ejtve ki a szót. Borzasztó az, esküvőnk óta mindössze kétszer küldtek pár koronát. Mi az itt, mikor olyan drága az élet, olyan sokba kerül az asszony . . . Legénykoromba félretettem a fele fizetésemet. . . Margit nem szólt rá semmit. Uzsonnát adott az urának s ő maga közelebb húzódott az ablakhoz. A keze sebesen járt föl és alá s ujjai alatt pattogott a fényes acéltű, mert nagy titkon egy nagy fehérneműs üzletbe dolgozott. Az ura felállt, magára vette a kabátját és csak úgy félvállról szólott oda neki: — Éjfél előtt bajosan leszek itthon... — Jó ... Szinte alázatosan mondta ezt Margit. Mikor az urának már a lépései is elhangzottak, hát leborult a két karjára és telesirta fakó kötényét. Aztán kiment a folyosóra s arcát odanyomta a hideg nyirkos falhoz. Kis könnyű bluz volt rajta, még ugy kapta stafirungba, — és a szél belekapaszkodott a csipkékbe, a kacérul felvarrt szalagcsokrokba, mintha gúnyolta volna : hát ez is minek neked ? ... Egy lépéssel előbbre imbolygott s színtelen, merev tekintettel bámult le a négyszögletes kis udvarra, amely körül van véve szürke piszkos falakkal, szűk volt és sötét, mert csak lenn valahol mélyen pislogott egy gázlámpa. Margit sokat olvasott kétségbeesett emberekről és csak nemrég hallotta, hogy talán éppen erről a helyről ugrott le valaki az örök sötétségbe, hogy mindent el tudjon felejteni, — talán szinte egy szegény boldogtalan asszony, — de nem, nem lépett előbbre. Görcsösen kapaszkodott a vaskerítésbe s ugy érezte, mintha minden csöpp vére megfagyott volna. — Nagyságos asszony, — szólította meg e percben valaki. Margit összerezzent, pedig a hangot jól ismerte. Egyetlen barátjuk volt, az öreg Jármos, aki közvetlen ott lakott mellettük a harmadik emeleten. Alacsony, borotvált arcú emberke, hoszszú kabátot visel mindég és nagyon szereti a maga dicsőségét emlegetni. Különben karmesternek mondta magát valamelyik budai szinkörnél s életének fele részét a tehetségek felkutatásával töltötte el. Margitot is egyre kapacitálta : — Olyan asszony mint maga, akinek tudom, hogy volna tehetsége, akinek mondom csak egy kis gyakorlat, egy kis iskoláztatás kell, — még felküzdheti magát és már elöljáróban is kap fizetést. Persze kezdetben csak ötven, hatvan koronát havonként.. . Gondolja meg, egy kis mellékjövedelem mindig elfér, tudom én azt jól... Ma este nincs előadás, próbánk lesz helyette, nem lenne szerencsénk egy fél óra múlva ? ... Nem beszélem rá, csak éppen ajánlatot teszek, mert az ember mindig keresi az aranybányát. Jármos ur köszönt és sietve kocogott le a lépcsőkön s az asszony még egy darabig bámult a mély sötétségbe. Aztán befordult a kis kétszobás lakásba és gépiesen magára kapta a felöltőjét. Megnézte magát a tükörbe, ahogy kis puha kalapját a fejére tette, s arcára sürü fátolyt kötött. A házmester, aki a kapun kibocsátotta, merészen a szemébe vigyorgott, és köhögött utána, az asszony pedig siető léptekkel haladt tovább a fényes, kivilágított utcákon keresztül. Alakok suhantak el mellette, kábító parfüm-illat csapta meg olykor, majd meg azt hitte, hogy fut utána valaki, űzi, hajtja valami sötét árnyék,