ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-02-28 / 9. szám

hetik, a mi pusztulásunk romjain is felépítheti palotáját. A gonosz démon néha vadul kiszabadul a rabláncaiból s öl és győz. Időközi uralmának fatális undora, — igaz, — a leigázott népek gyötrődésében is csak a méltányosság és az igazság eszméit tüzesiti ki, de mennyi ádozat árán! Ideiglenes veszteségünk is lehetne tehát az igazság diadala, azonban Isten őrizzen minket az ilyen negativ eredmények örömeitől. Mégis is hát reánk szakadna a baj, mihez fognánk, hol találnánk menedéket? A szabadelvű kolomposok nem segíthetnének rajtunk, mint ahogy Belgiumot sem vigasztalhatják meg a hontalanul bujdosó nemzetek. Mi az hát, ami nagyobb volna egy elpusztult ország bánatánál, hogy lankadó erőinket új és szüntelen élettel telítené ? Hová menekülnénk ? Az örök erők gazdag forrásához. Oda, ahol hajdanán az a roskatag Mater Dolorosa állott, amikor az ö egyetlen Fiát is a gazok kivégezték s az emberi sors tünő keservében aléltan ölelte át az aludtvéres keresztfát, mint az örök vigasztalás és az örök élet szimbólumát. Ez volna a végső menedék és az utolsó appelláció. A magyar állam azonban jobb sorsra érdemes és bizonyára nem jut el idáig, mert vallásos népünk ma is csak úgy a Szűz Máriás tafotaselyem-lobogóval rohan neki az ellennek, mint rohant Rákóczi alatt, mint rohant s kiáltott Jézust Hunyadi alatt és mindenkoron, amikor az emberiség két legnagyobb eszméjéért, a vallásért s a hazáért ontotta vérét. Kezében a kereszttel. Mellén a szent éremmel. Vállán a skapuláréval. Zsebében a rózsafüzérrel. Szive felett az imakönyvével. Szivében övéivel. Lelkében Istenével. Mert csodálatos is ez. Amikor az embert legjobban kényszeritik arra, hogy a gyilkolásnak megadott eszközeivel az ősember világnézetét erőszakolja magára, akkor a legjobban közelit Istenhez s lelkében a vallás momentuma elkerülhetetlen életszükségletté válik, ami nélkül tengődni céltalan önkínzás, meghalni pedig őrület. Nem csak nálunk van ez igy, de mindenütt. A háború a vallás szezonjává lett még a hitetlen francia kultúrlegények szivében is és szinte babonás fanatizmussal hordják maguknál a szt. Sziv medaillonját, Mert vagy, vagy. Akinek nem kell az Isten, annak nem kell a haza sem. S azért is lép meg ma a grandé nacion annyi dicső fia a háború elől, mert tudja, hogy vallás nélkül meghalni még a haza eszméjéért is igen nagy pott tőle az atyafi, azzal a kikötéssel, hogy vigye el a malacokat a lakására s otthon fizeti ki neki a teljes vételárt. — Mit szól a nagy háborúhoz, kedves szomszéd? — kezdte beszédet a szuszogva billegő asszonyság. — Mit szólnék édes szomszéd asszonyság! Legfeljebb azt mondhatom: adja Isten, hogy minél nagyobb győzelmet arathassunk az ellenségen, — felelte Gergő. — Én meg csak arra kérem a jó Istent, kedves szomszéd uram, indítaná meg a király szivét, hogy szüntesse meg azonnal a háborút! Ne kellene az én gyönyörű fiam-magzatomnak január 16.-án bevonulni. — Tyü, a kukoritóját! Olyan csodaszülött fia van húgom asszonyságnak, hogy ö előbbre való az ország sorsánál ? ! Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen az Istenadta ne nyúlj hozzám királyfia ? ! csodálkozott Gergő nem csekély gúnnyal. — Bizony csodálkozni fog. amint meglátja a lelkem fiamat, mert bejárhatja a fél országot, még sem találja párját a világon. Az Isten csak különös jó kedvében teremt olyan szépséges magyar gyermeket, — áradozott tovább a jól táplált asszonyság. — Bárcsak láthatnám már! — mondta Gergő fejcsóválva. Nem csupán kíváncsiságát fejezve ki ezzel, hanem leginkább azt, hogy megunta már az utána való baktatást. 5 utcát végig kopogtak már s akkor az asszonyság a városvégi cigányszer felé vette útját, ott is a legutolsó düledező viskóba vezette be vendégét: — No, itthon vagyunk végre édes szombutaság, „nagy affér" szerintük. Hát inkább veszszen a haza, mint ők. A magyar nép közt élősködő szabadelvüség gondolt-e valaha csak úgy futólag is arra, hogy „a lipcsei népek csatáját azok a német iskolamesterek vivták és nyerték meg", kiknek császára a mult év karácsonyán igy köszönti katonáit: Wir stehen auf feindlichen Boden, dem Feinde die Spitze unseres Schwertes und das Herz unserem Gott zugewandt! És a Napoleon feje felett átnéző Hindenburg is a poseni iskolásoknak 1914. dec. 18-án leadott hódolatát igy köszöni meg: Az oroszok leveréséért a hála nem engem illet meg. Der Dank gebührt Gott dem Herrn, der uns immer gnädiglich behütet hat und der uns auch fernerhin behüten wird. Ez beszéd. Pedig ezeknek az emberi mivoltukban érzett győzőknek a szava mintha nyomna annyit a latban, mint a magyar szabadkőműves homo alalusoké, kik nehéz óráink eseményeiből kibontakozó jövőnek brutális vajúdásában most egyszerre úgy elhallgattak a vallásellenességükkel, mint ítéletidő alkalmával a megrémült baromfiak. A magyar állam nem fog elbukni. Mert az egyes iskolákból kidobott kereszteket a hadbavonult katonaság az utcáról felszedte, megcsókolta és magával vitte a tűzvonalba, mint a lélek sebeinek hüsitő balzsamát, azután pedig a gyengélkedők, a meglőttek, a zúzottak ismét viszahozták azokat a közben kórházakká alakított tantermekbe. És látván betegeit, nagy vala a visszatért Jézus öröme a nyavalyák gyógyításában, ki is az ő népét váltig megilleté az ő becsületiben és fölöttébb való tisztességeiben az igék örömével: Fiam, a te hited meggyógyított téged. Mert, kereszt a magyar haza sorsa, igy is, úgy is. És gaz hipokrita az, aki a kereszt vigasztalásától és erejétől, aki a vallástól akarja megfosztani a lelkeket. Aki a Krisztus keresztjének a terhét leveti, az büntetésül az élet terhe alatt nyög, mely Krisztus nélkül kétszer nagyobb kereszt. Nem édes iga, hanem rabszolgák kalodája az. Ha a magyar állam, ha ez az ország, melynek első királya nem szégyenlette a keresztet a koronájára, biztos bázishoz akarja hozzákötni a jövőjét, fontolja meg azt, hogy a világszerte híressé vált magyar bakának a hősiességét nem a szabad erkölcs s a vallástalanság vakandjai nevelték, hanem azok a megvetett magyar anyák, kik gyermekeiket, azokat a mai helyre bakákat, minden tudomány előtt a keresztvetésre tanítsák meg. A kereszttel a szenvedés elviselésére, az önfelálszéd. Tessék egy szék : üljön le, mig kiviszem a malacokat a konyhába. Azért lakom ám a városon kivül, mert nem szeretem a városi rossz levegőt. Nem tesz jót a mellemnek. Gergő gyanúsan tekintetű körül a szurtos, homályos szobában, gondolta, legjobb lesz minél előbb bucsut mondani neki. — Köszönöm a szives kínálását, húgom aszszonyság, de sok dolgom van még a városban, azért csak szíveskedjék a pénzemet azonnal átadni, hogy elmehessek. Rögtön kifizetem, édes szomszéd, csak felkeltem a gyöngyöm fiamat, hogy szaladjon el a legközelebbi boltba pénzt váltani. A duzzadt szájú, még duzzadtabb szemű, sötét néger képű gyöngy magzat nappali ruhájába feküdt az ágyon, a fal felé fordulva s hasztalan szólítgatta az édes anyja válogatott becéző szavakkal, mindaddig meg sem mozdult, mig csak Gergő botja végét az ágyra nem nyújtotta. — No, mi az ? 1 ordított fel a fickó az utóbbi figyelmeztetésre s leugrott az ágyról. Ugy látszik azért nem akarta a bal arcát megmutatni, mert szörnyű nagy kék daganat éktelenkedett rajta, melyet az elmúlt héten valamelyik lebujban szerzett. — Két malacot vettem, szépséges tulipánom, ettől az érdemes atyafitól, de addig nem tudom az árát megfizetni, mig a százasunkat fel nem l váltod. Szaladjál el vele a Nájfőd zsidóhoz, fiacskám, siess aztán vissza, hogy kifizethessem ezt a becsületes szomszédot! — hadarta az asszony fecsegő szájjal. — No, jó, megyek. Hol van hát az a százas dozásra, az engedelmességre, ami nélkül jó katonát elképzelni sem lehet. Mind ezt a bölcsőtől kezdve, amikor a lélek még tabula rasa s az altruismusra, az idealismusra legfogékonyabb. A magyar állam immáron nem kételkedhetik abban, hogy a kereszt eszméi, at irgalmasság testi és lelki cselekedetei, melyek ft katekizmus száraz lapjairól leléptek a véres életbe, a háborúban is nagyon jól beválnak. Az éhezőknek ételt adni... a halottaknak sirt.. . milyen új dolgok lettek ezek a régiségek ! A felebaráti szeretet százféle változata, az osztálykülönbségek leomlása, a Krisztusi demokrácia leggyakorlatibb megvalósulása, szóval a legideálisabb élett legsúlyosabb értékei, tüzet, vizet kiállott alapelemei mind annak a keresztnek a tövéből sugároztak ki, melynek alján az a Keserves Anya állott, mig a Fölfeszitett odafent halálra váltan szemlélte távoli országok sorsát, késői nemzetek bűneit. Sorsát ós bűneit Magyarországnak is és látván mindezt lehajtá fejét és kiadá lelkét. A kereszt a nagy nevelő, a kereszt ft nagy emlékeztető, bánat mulasztója, öröm élesztője, fáradt halánték borogatója, férfisorsnak inkarnációja, nemzeteknek halottámasztója. A magyar nemzet minden rétege a háború nagy erkölcsi hatásainak a nyomása alatt remélhetően kötelességének tudatára ébred s a jssent keresztet megköveti azzal, hogy eszméinek reneszánszát nem muló tüneteknek nézi, hanem a békében csak úgy, mint a háborúban, mint az élet legnagyobb jótevője előtt borul le előtte s visszahelyezi a trónusára, legalább is az iskolában. Unger Lajos. — Tárgyalások a Szentszék és az olasz kormány között? Rómában a mult napokban sok szó folyt bizonyos állítólagos tárgyalásokról, melyek a Szentszék és az olasz kormány között történtek volna a kérdésre vonatkozólag, vájjon az olasz állam a világháború koncertjébe való esetleges beleszólása esetében miképen hárítsa el a felmerülő nehézségeket, összeköttetést illetőleg, amelyben a pápa a világ katholikusaival áll? A szabadkőművességnek és az ententének szolgáló olasz sajtó, mely mindennapi izgató cikkeivel azt a célt akarja elérni, hogy Olaszországot a monarchiával háborúba keverje, már kiokoskodta, hogy olasz háború esetén vatikáni ügyvivőnk két kollégájával, a porosz és a bajor követekkel, bizonytalan időre szabadságoltathatnák magukat, hogy hazatérhessenek, az illető országok ügyleteit pedig a római rotán az osztrák-magyar uditore bonyolíthatná le, akit a garancia-törvény bankó? — morogta a világ-dísze, szörnyű fanyar ábrázattal. — Itt van ni édes bimbóm, a szekrény sarkában, az imádságos könyv első lapja közt. Nesze, szaladjál el vele! Csiza Gergő merően figyelte a bankó átadását, de még sem láthatta meg, hogy milyen színe volt a százasnak, oly gyors mozdulattal csúsztatta az asszonyság a fia kezébe. — Megbocsásson, jó szomszéd, hogy egy percre én is magára hagyom. Sok a dolgom, addig is teszek-veszek valamit, mig a fiam haza szalad az aprópénzzel, — fordult aztán a barátságos asszonyság Gergőhöz. Az öreg atyafi mit tehetett mást, várt türelemmel, majdan pedig türelmetlenséggel a pénzére, mert biz elmúlt 10, majd 100 perc is, de senki feléje nem nézett. Ejnye, ez már még sem járja, hogy ily sokáig várakoztatják s szegény embert I — bosszankodott Gergő s kitekintett a konyhába, hol jó malac pecsenye illat ütötte meg az orrát. — No, mi lesz húgom, asszony ?! Pecsenyék lettek a malacokból s az árukat még most sem látom! — szólt az atyafi méltatlankodva a tűzhely melegétől kivörösödött asszonyságra. — Csak még egy kicsit legyen türelemmel, édes szomszéd uram. Bizonyosan nem tudta a Nájfőd I zsidó fölváltani a százasunkat, miért a piaci kereskedésekbe ment a fiam váltatni. Mert, tetszik ugy is tudni, hogy most nagyon kapós az aprópénz. Nem akarják a nagyobb pénzeket a boltosok fölváltani, — magyarázta az asszonyság az atyafinak.