ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-02-14 / 7. szám

kiteszi magát, az örök boldogságra, amelyet elveszít. Tudta ezt Hindenburg, az élet, az igazi keresztény élet tanította őt ezen örök igazságra, azért táplálkozik naponta a vallás, az erkölcs legtisztább forrásából: az Eucharisztiából. Odatérdel a tábori lelkész elé, s kezéből veszi magához mindennap az Élet kenyerét! Ide jöjjetek ti „jó katholikusok", tekintsetek e hatalmas, zseniális férfiura, a mostani világháború legjelesebb hadvezérére és kövessétek élő hitét! Hány férfit szégyenít meg az oroszverő német tábornagy! Férfivilágunk legnagyobb része — tisztelet a csekély kivételnek — igen sokszor hitvány anyagi érdekből, feljebbvalói hajhászott kegyéért, leereszkedő kézszorításáért, nyájas tekintetéért, vagy pedig az éretlen megszólásoktól és kigunyolástól való félelemből, hogy talán ilyenolyan maradinak, vakbuzgónak, a papok vak követőjének, ultramontánnak, klerikálisnak találják őket mondani, ha buzgón eljárnak a szentmisére s gyakrabban járulnak a szentségekhez, — ilyen együgyű okokból elmulasztja legszentebb vallási kötelességeit. Hindenburg nyugalmazott tábornok korában feleségével együtt járult mindennap az Ur asztalához ; legnagyobb öröme az volt, ha hitestársának vallásos lelkületéből kifolyó mélységes boldogságát láthatta. Oh s manapság hány férfi van, ki mellett pokol a családi élet! A szitkok és átkok egész özönével árasztja el hithű nejét és egész családját, mert vallásos kötelességeit lelkiismeretesen és buzgón teljesiti. Mily magasan áll ezen gyenge, erőtlen és gyáva lelkek felett a muszkaverö hatalmas Hindenburg ! E nagy elme, ki a hadvezéri tudomány egén elsőrendű csillag gyanánt ragyog, rámutat a tábernákulumra s felszólítja a petyhüdt, blazírt férfivilágot: Ide jöjjetek Európa férfiai, e kenyérből táplálkozzatok, ha egész emberek, ha öntudatos keresztény férfiak akartok lenni! Ez ad nektek erőt a legnagyobb bajok leküzdésére, ez tartja fenn bennetek az igazi idealizmust minden nemes, szép és jó iránt! Lelki szemeim előtt látom ismét a 62 éves tábornagyot, amint alázatosan térdel a tábori oltár előtt. A béke és a szeretet szelid Királya szól hozzá a tabernákulumból. Szerető szivére függeszti tekintetét. Tőle vár mindent, tudja, hogy csak ott lehet győzelem, ahol szivtisztaság, szere-^ tet és igazság uralkodik. A beteg megtört szemében egy kis mosoly fénye csillant meg s úgy esti harangozáskor nagy örömsikoly röppent el ajkáról: — Kati néni, már jön a Jézuska! Karján hozza a ruhámat is . . . Oh, be szépen néz rám! Megcsókolom kezét . . . Kati néni! Jézuska csókolt meg engem ... a homlokomat. Hiv magával . . . Kati néni Isten vele, most megyek! . . . Mikor a torpedó hazafelé baktat. — Laibach! — kiáltotta a kalauz, mikor a vonat a forgalmas, kiáltásoktól hangos pályaudvaron megállt. Tengerészek, landwerek, tiroli landesschützok vegyes serege tarkállott a perronon. Szállodák kóklerei, rikkancsok, hordárok, tolókocsik lármája, zörgése mozaikszerű nyüzsgő életet varázsolt az indóház szürke falai alá. Néhány percig álltunk, „aztán őrült rohanással belehasitotta magát vonatunk a hűvös, párás téli sötétségbe. — Egyedül maradtam! — szóltam jól eső megelégedéssel s egy török basa etiketje szerint, csak ugy félig lefeküdve, szunyókálni kezdtem, miközben számolgatni próbáltam a kerekek ritmikus zenéjének egyhangú tik-tik-jeit. A vonat repülve vitt s én meglepődve vettem észre, hogy oly kis időnek látszó köz után megállunk. Felállók, hogy megnézzem, milyen állomáshoz értünk. Emberek, ti a modern világ levegőjétől romlott lelkületű, beteges emberek, nektek nemde erő és gyógyulás kell? Békesség után áhítoztok a milliókkal, akiknek szive nem fásult el egészen. Ezek tudják, hogy az örök szeretet és béke királya Krisztus, jöjjetek tehát hozzá, Ö megerősíti akaratotokat a jóra, s gyógyító irt csepegtet fájó szivetekre. A harci zajba, fegyverzörejbe tehát szóljon bele a tabernákulum felé szálló bizó imádságunk: Krisztus! jöjjön el a te országod ! Szállj le szivünkbe a gyakori szent áldozásban, hogy a nagy Hindenburg szelleméhez hiven mielőbb élvezhessük a rég óhajtott édes békét és a teljes győzelem gyümölcsét! Pauer Károly. Volt-e a Ferencrendieknek Esztergomban Szent Lászlóról nevezett templomuk és zárdájuk? i. I. A Ferencrendiek Magyarországban kevéssel a tatárok benyomulása előtt telepedtek meg. Dalmáciából jöttek, ahol Zárában már 1225-ben működtek, amiben János, az ottani püspök akadályokat okozott nekik, ugy hogy IX. Gergely pápának kellett őket pártfogásával támogatni. (Wenzel, Arpk. n. okmt. VII. 3.) Ugyanezen pápa 1236-ban kelt levelében említi a „Minister Strigoniensis Minorum"-ot. (Schemat. Prov. Hung. Ord. Min. 1851. 6.) Kezdetben az Assiszi szent Ferenctől alapított szerzeteseket általán : „Kisebb Testvérekének nevezték. Ezeket Magyarországba maga IV. Béla király vezette be és pedig, mivel első megtelepedésük helye Esztergomban volt, Esztergomba saját királyi székhelyére. Lakásuk kezdetben a Kis Duna partján csekély épületben volt. Ezt 1239 ben lebontották, mivel már uj zárdájuk lakható volt. (Rupp, Magy. Orsz. Helyr. Tört. I. 27.) Az uj zárdáról, mely a „Segítő Boldogasszony" tiszteletére épült, mondja Thuróczi krónikája, hogy azt Béla király ur maga kezdte nagy költséggel építeni. (Chron. II. cap. 76.) Ez a kir. városban állott, a mostani plébánia templom helyén. (Pauli szent Vince leányai 79.) Esztergomban némelyek (pl. Kolinovics, Ghon. Templar. 102.) állítása szerint, szent László király tiszteletére átalakították a Ferencrendiek a templomosoknak (Templariusoknak a várhegy alatt állott zárdáját. Ez tévedés, mert a templomosoknak nem a várhegy alatt, hanem a városon kivül, szent Péter plébánia területén állott zárdájuk. (Péterfy, Gone. I. 140. — Knauz, Eod. Dipl. Prim. II. 207. és Mon. Strig. II. 360.) II. Sajátságos volna az, hogy midőn XIV. és XV. századbeli hiteles adatok szerint a várhegy alatt levő Német- vagy Uj-városnak plébánia-temploma Szent László király tiszteletére volt szentelve, ugyanakkor, ugyanott a Ferenczrendieknek amikor látom, hogy kísérőm is van. Észre sem vettem jöttét. — Diable! — szaladt ki önkéntelenül is a szó a számon, mialatt felhúztam az égőt. Útitársam felállt s bemutatkozott: •— Franz Swegel I vagyok! Ugy-e nem veszi rossz néven, hogy bemerészkedtem kupéjába, de máshol már nem volt hely s ahol lett is volna, a füst kitessékelt, nem birja a tüdőm. Oly szép és megnyerő modort árult el e néhány szó kiejtésében, hogy minden nemtetszés megbukott bennem s valami szánalmas érzés költözött belém. — A tüdeje fáj ? — kérdeztem kis idő múlva, amikor már egymással szemben ültünk az ablak két oldalán. — Talán meghűlt? — Óh nem Uram, a meghűlés ritka eset nálunk tengerészeknél, mert edzettek vagyunk. Én naszád-tiszt vagyok s a levegő híjjá gyengítette meg a mellemet. Egy hosszú vizalatti tartózkodáskor, mikor a levegőt tisztító szerkezetek nem működtek megfelelőleg. — Ugy Uram \ — szóltam szinte reílexszerűen s egy riporter kérő szemeivel néztem rá s ő megértett. — A pólai arzenálból futottunk ki — szólt — ép ma három hete, egy szép kora reggelen. Hirtelen történt az egész. Éjfél után két órakor parancsot kaptam, hogy hajnalban indulunk felderítő szolgálatra. Ellenséges hajók közeledését jelezték a szikratávírók. Mikor naszádunk kisiklott a tengerre, az aludni térő éjjeli örök hurrája hangzott fel, s hallatszott, amíg csak elmerültünk a vízbe. Mikor perioszkópunk újra felbukott, az arzenál már csak a körvonalait engedte látni, a temploma és zárdája ugyancsak szent László királyt birta volna védszentül. A szent László védszenttel biró plébániatemplomról eme hiteles adatok ismeretesek. Az esztergomi fókáptalannak 1397-ben tartott vizsgálata elrendeli, hogy az esztergom-hegyfoki, szent Istvánról nevezett prépost és káptalan a Szölgyénben szedett gabona negyedből egy negyedet tartozik adni a szent Lászlóról nevezett templom plébánosának, Esztergom-Újvárosban. (Kollányi, Visít, Gapit. Strig. 16.) Ugyanezen esztergom újvárosi szent Lászlóról nevezett plébánia templomnak plébánosául felemlítve találjuk 1425-ben Istvánt. Azt is tudjuk, hogy a szent Lászlóról címzett plébánia-templom egy szőlőkertnek birtokában volt, melyet 1428-ban eladott, mert ennek árából kellett a templomnak javítási költségét fizetnie. (Series Parochiar. ADioec. Strig. 251., 939.) Mindenesetre a plébániának védszentje'adott okot reá, hogy a Német- vagy Uj-város hivatalos pecsétjét szent László király képe díszítette. E művészileg kidolgozott pecsétet Pór Antal fedezte fel a fökáptalan házi levéltárában. (53. fiók, 3. nyaláb, 13. szám. Ismertette: Turul, 1909. 55.) III. Feltűnő az, hogy a török korszakot megelőző időből maradt feljegyzésekben, ha az esztergomi Ferencrendiekröl említés történik, nincs megmondva melyik zárdabeliekről van szó. A mi ugy tűnik fel, hogy ott csak egy zárda volt. Ilyen hiteles feljegyzések a következők : Midőn 1273-ban Bényben Omode fiát, Istvánt temették, ott jelen volt fráter Gallus esztergomi lektor, társával Kelemennel, minoriták. — László az esztergomi káptalan prépostja 1277. évi márc. 23-án kelt végrendeletével az esztergomi Minoritáknak hagyományoz. (Knauz, Mon. Strig. II. 26., 10.; 71., 54.) — Midőn Klinga, IV. Béla leánya a Klarisszák sandeci zárdáját 1280-ban megalapítja és javadalmazza, jelen van István esztergomi minorita quardián. (Fejér, G. D. V. III. 46.) — Elek testvér, esztergomi quardián jelen van 1288-ban aug. 6 án a budai szigeten az ottani Minoriták telke rendezésénél. (Eredetije a Ferencrendüek pozsonyi levéltárában. Másolat az esztergomi főegyházi könyvtárban. Acta Kopácsyana III. 144. — Közölte Herencsy, M. S. XIV. 37. — Kiadták : Balázsovics, Brevis História 125. Fejér, G. D. VII. II. 367.) IV. Továbbá feltűnő az, hogy Esztergomban a Ferencrendüek zárdáiban élt nevezetes férfiakról nincs feljegyezve melyik zárdában laktak. Az esztergomi Ferencrendiek zárdájában élt Aegidius (Egyed) laikus testvér, a zárdának szakácsa és egy ideig kapusa. Kit némely életirója boldognak címez és több csodáját jegyzetté fel. (Artúr der Montier, Martyrolog. Franciscan, ad 12, Mártii. — Appendix ad Acta Sanctor. Hung. 27.) Még egy hiteles és igen érdekes feljegyzést csatolok ide. Tomori Pál, a szomorú emlékű mohácsi fővezér mielőtt kalocsai (bácsi) érsekké lett. ferencrendü szerzetes volt Esztergomban. Ott felkereste öt néhány, az ország ügyeiben szereplő mozgó emberek, himbálódzó csónakok a szürkeségbe olvadtak. Torpedónk szürkészöld teste, mint prüszkölő hal, ékelte magát a sisteregve felborzadó vizbe. Telt tüdővel szívtuk az üde levegőt, mintha éreztük volna, hogy erőnkre szükségünk lesz. Egyik óra a másik után tünt el s este felé már azt gondoltuk, hogy vesztegelnünk kell, amikor a látóhatáron ellenséges dreagnout tünt fel a messzeségben. A sülyesztő készülék meglendült. A csapóajtók légmentesen elfoglalták a helyüket s mi körülbelül V2 méterre a vizbe sülyedve, nyílsebesen röpültünk a körülbelül 10—12 csomónyi sebességgel haladó páncélos felé. 50'25" alatt lőtávolságba értünk. A kapitány maga állt a perioszkóp tükre alá s oly merev, nyugodt arccal figyelt, tán mint Kolombus valamikor 400 év előtt, mikor a távol ködében meglátta a föld fekete hosszú csíkját. Ilyenkor biztonság kedvéért a fő géprészeknél rendesen tisztek állanak. Uram, önnek fogalma sincs, milyen pillanatok ezek. Belsejében érzi, hogy veszélyes a helyzet, a halál közelségének a tudata összeszorítja idegeit, mégis keze és arca oly nyugodt, szinte egy maszk merevségébe megy át. Az olajos gépek helyett az elektromos akkumulátor működik s ez szolgáltat világosságot is. A kormánykerék a kezemben volt s figyeltem a kapitányra. — Vigyázz! — kiáltja egyszerre s nyomban : — teljes áram, balra! A keréken fordítok egyet s abban a minutumban kettőzött sebességgel kellett tovább haladnunk. — Fokozatosan sülyedni! — jött tovább a parancs — 372. A készülék működött. A kapitány vörös lett, nyugodtságát veszíteni látszott, miközben a