ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-11-21 / 47. szám

szempillák, az ajkak s az arc összes izmai idegesen rángatództak. — Potapycs — szólt ijedten Ottilia s halvány lett, mint őszkor a kaláris bokor. Lassan szólt s hangja fáradt nehézkességgel jött ki a torkán. — Ugye nem ismersz, látom, látom az ijedség az arcodra ült. Félsz tőlem . . . félsz ... jó, jó, pedig ne félj, én már nem bántok senkit. Haragom, kívánságom, emlékem nincs, eltemettem már . . .—r s ekkor sejtelmesen csillant meg a szeme, olyan lett, mint halottak napján a temetőmécseké, bágyadt, halovány fényű. Egy-egy könnycsepp ült ki bennük. — Nem jöttem kérni, bár semmim sincs, nem jöttelek feleségül kérni, mert meg sem rúgsz, hanem búcsúzni jöttem, azaz bocsánatot kérni azért a sok bántalomért, könnyért, amelyet neked okoztam. A gyenge fényű mécsek ismét kialudtak, a könnycseppek leestek a földre. Rám még nem is nézett, lehet, hogy életet őrlő nehéz perceiben meg sem ismert. Ottilia kezét nyújtotta neki. Potapycs lehajolt, azaz féltérdre ereszkedett s ajkaival érintette azt. Aztán durva darócának zsebéből kihúzott egy feszületet, rongyokba volt takarva s oda nyújtotta neki. — Ez emlék, tedd el és őrizd meg, édes anyádé volt. Ottilia szeretettel szorította kebléhez, mintha nagyon dobogó szivecskéjét akarta volna elcsititani. Én hátrahúzódtam s egy ablakmélyedésböl figyeltem a történteket. Ottilia kis időre kifutott, majd egy levelet hozott magával s odaadta Potapycsnak. Potapycs ezalatt merev nézéssel nézett maga elé. Nem akarta elhinni, úgylátszik, hogy mi történt vele, hová jutott, mi lett belőle. A levelet pedig, anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy mi van benne, zsebre tette. Majd feltette újra a parókát, fel az álszakállt s szó nélkül megfordulva az ajtóig ment. Ott még egyszer megfordult, visszatekintett, keresztet vetett magára s eltűnt. Szerencsétlen ember. Az erkélyről utána néztem. Nehéz, fontos léptekkel ment az emberáradatban, púposodott háttal, mintha csak a halál tanyát vert volna rajta. Meg-megállt, gondolkodott, majd belevegyült a tömegbe. — Febr. 5. A „Russkoje Slovo"-ban a napi hírek közt találtam ma reggel a következőket: Egy rejtélyes muzsik öngyilkossága. A szent Vazulról nevezett templom plébánosához tegnap este beállított egy muzsik-öltözetü ember s egy levelet nyújtott át avval a meghagyással, hogy tartalmát osszák ki a szegények között. Mire minden egyéb magyarázatot mellőzve, kiment. A plébános felbontotta a levelet s a legnagyobb csodálkozására 500 rubelt talált benne. De ami még jobban meglepte, az az volt, hogy a muzsik a templom hátsó részénél levő kereszt előtt főbe lőtte magát robbanó golyóval. Mire oda siettek, már halott volt s arca teljesen felismerhetetlen lett. A nyomozást megindították. Szegény Potapycs, nem tudta végigélni ez életet, rosszul számított, deficitje volt. HIREK. Katonatemetés. Oroszország, 1915. szept. 30. Szeptemberi alkony leszállt az erdőre . . . Lepihen a csapat, áll a tábor őre. Harc után néma csönd. Csillagos, szép este Szuronyroham után vándorútra kelt egy Honvédbaka lelke. Valahol meg messze, szép Magyarországból Árnyak suhannak ki egy falusi házból. .. (— S lent az erdő mélyén gyászaként e napnak Ezüstös éjszakán, hulló levelek közt Keresztet faragnak.) Őszi szellő hozza hű lelkét egy lánynak, S szerető jó szivét egy édes anyának. Álomszárnyon jönnek, szent könnyeket sírván — S összetalálkoznak, összeölelkeznek Egy hős baka sírján. Somogyi Imre. Tarkaság. Pesti kalandozás. Nagyokat zötyögve, fülbántó lármával fut le a nehéz trénkocsi a meredek úton. A muszka kocsis kissé félszegen húzgálja a lovak kantárát s hangos berregéssel tartóztatja vissza a rudasokat. Az elkerülő emberek csodálkozó tekintettel mustrálgatják az újfajta kocsist, aki kevésbé reagál az emberek bámészkodására. A gyerekek meg nem tudják állani, hogy valamit ne szóljanak a muszkának. — Muszki! Hamar beérünk Budára. Az utca legérdekesebb tárgya persze hogy a muszka. A kíváncsiak megállanak a járda szélén s hosszasan gusztálják a kocsis hosszó szőrmés sapkáját, cigányfekete szőrös ábrázatát. — Nini, muszka! A cselédleányok mosolyogva, ismerősként integetnek feléje, némelyik csókokat is hány kezével. Az ázsiai Örményország szülötte mosolyogva köszöntget a nevető tekinteteknek. Hiába! ö is csak ember. Az elhaladó villamosok közönsége nekidülleszkedik az ablakoknak s úgy bámulják a különös jelenséget. Az utcák hőse pedig egyre nógatja a lovakat. — Cherim ! Cherim ! Mintha a magyar lovak is már értenének idegen beszédet. Fülhegyezve viszik a nehéz kocsit a négyszögletes kövezeten. Vidám kocogással megyünk el nagy paloták, fényes kirakatok, csilingelő villamosok, lármás teherkocsik, tülkölő autók mellett. Egyszer megkérdem a muszkát: — No ti! Lepsi? (No te, szép?) A kocsis bólintgat kucsmás fejével. — Lepsi, lepsi, dobre pán ! Megcsodálja aztán az elegáns Margithidat, a hömpölygő Dunát, a rajta könnyedén szaladó hajókat is. A hidról megmutatom neki az országházat. — Duma. — Lepsi, lepsi! Aztán mesélni kezdi, hogy ö már látott nagyobb vizet is. Emlegeti Kaspi-tengert, Tífuszt, ahol ő is született. Visszamutat a budai hegyekre s megjegyzi, hogy a Kaukázus ennél sokkal nagyobb. Keveset értek beszédéből, de azért sejtem körülbelül, mit akar velem megértetni. Rém módon imponál előtte a nagyszerű Lipót-körút az ő hatalmas, gyönyörű palotáival. Nem győzi fejét felnyújtogatni a paloták homlokára. Gyakran kell figyelmeztetni, nehogy elgázoljon a villamos vagy hogy neki ne szaladjunk valami kocsinak. — Pozor! (Vigyázz !) Vigyáz is őkelme. Semmi baj. Vilmos császár út publikuma is megbámulja a muszkát. Csak még a lipótvárosi bazilika mellett kell elhaladnunk. Nagy, bámész szemekkel néz a templomra. Nem tudja hamarjában, mi lehet ez a nagy, tornyos épület, ö feléjük valószínűleg nem ilyen formájú az Istenháza. Megmagyarázom egy szóval: — Dom! Rögtön megérti ezt. Lekapja fekete, borzas fejéről a sapkát s hányni kezdi magára a kereszteket. Tízszer is vetett keresztet. Végre megállunk. Az utca népe csakhamar odacsődül a kocsink mellé. Egész közelről gusztálja mindenki a kocsist. Szemesebb gyerkőc odafurakodik az álldogáló tömegen s kezét nyújtja. — Szerbusz muszka. A muszka mosolyogva fogadja el a kézfogást. — Szerbusz. Egy tamáskodó pápaszemes nénike meginterjúvol engem is. Rejtélyes hangon megszólít: — Mondja csak vitéz úr, igazán muszka ez? — Persze hogy az, néne. Még mindig nem hiszi el. Újból megkockáztatja a kérdést: — Igazán muszka ? — Igazán az! A többiek bizonygatják, végre aztán mégis csak hitelt ad szavamnak. Résztvevő hunyorgatással nézi sokáig a foglyot. Nagyot sóhajt. —• Szegényke ! Mégis csak ember ő is, olyan mint mi. Aztán nem tehet ő arról se a szegényke, hogy muszka. Nem lehet mindenki magyar. Aztán van-e neki gyermeke ? Ismerem jól már a kocsist s tudom a családi viszonyait. — Van ám néne, még pedig öt. — Oh drágalátos Szűz Anyám! — sopánkodik a néne s kosarából kivesz három szép almát s odaadja a kocsisnak. — Gyekuji! (Köszönöm.) A folytatás nem marad el. Cigarettát, szivart, kenyeret, gyümölcsöt, még cukrot ad a jószivü pesti nép. A muszka hálálkodva köszöngeti: — Gyekuji, gyekuji! A nők hangos megjegyzéseket is tesznek: — Milyen szép muszka! A nők ízlése százféle. Pártoskodás nélkül elmondható, hogy semmiféle szépséget se találna rajta máskor az ember. De most igen. Lassacskán felcihelődünk. Az emberek mégse akarnak oszolni. Egész csoportosulás támad. Rendőr is akad, de ő se avatkozik a dologba. 0 előtte is imponál a cár katonája. A muszka ragyogó ruhájáról, fénylő sisakjáról azt hiszi, hogy tiszt. Köteles tisztelettudással szalutál neki. Megnyert az ügy. A rend éber őre is a bámulok csoportjába kerül. Hangos ostorpattogással megindulunk hazafelé. A muszka most még vidámabb hangon, tele zsebbel nógatja lovait: — Cherim ! Cherim ! Fery. Krónika az idegenből. írják meg kérem, hogy mi hir? . . . Otthon be rég nem jártam . . . Van-e még árnyas, suttogó Falomb ott fenn a várban? Van-e, aki alatta jár, Merengve, messze nézve, Midőn a nap pirulva száll A Gerecse tövébe? írják meg, hogy a nagy Dunát Szegik-e még a hársak? Tövükben, ott a kis padon Szerelmesek tanyáznak ? Miről mesél a parti fűz, Miről a hab, a hullám, — Midőn a szellő arra száll Lágyan rájuk simulván ? írják meg, hogy a Vaskapun A zászló olykor leng-e? Van-e, ki felkeresi még Vidám dalokat zengve ? Erdők, mezők és szép hegyek A Duna partja mellett, Rátok be sokszor gondolok, A sors bármerre kerget! írják meg, kérem, hogy milyen A város véges-végig, Ülnek-e már a piacon Komoly gesztenyés nénik? Járnak-e még kacagva ott Szép lányok, rózsaszálak? . . . S a kis diákok ma is úgy Térnek ki a tanárnak? írják meg, kérem, érdekel Minden, de minden ottan; Minden betűjük élni fog A nékem irt sorokban. S ha fúj reánk a téli szél (Mert itten fagy, hó járja,) Az otthonról jött szép levél Forróbb lesz, — mint a kályha! (-•) Karcolat. A diskrét segítség. (Őnagysága fiatal, fess asszony, kinek az ura nemrégen berukkolt s igy amolyan szegényes, nyárspolgáriasan él. Épen most jön haza a csarnokból mikor találkozik házuk régi és meghitt barátjával Páll Dezsővel, ki amellett, hogy agglegény, dúsgazdag ember hírében áil.) Páll: Kisztihand nagyságos asszonyom ! Honnét ily, sietve? Őnagysága: Jé maga az Páll? Mégse ismerem. Jó napot! (Kezet fognak) A csarnokból jövök, de nem képzeli micsoda drágaság uralkodik ott. Páll: Valóban nagyságos asszonyom ! Engem sem a drágaság, sem a háború nem befolyásol. Azt állítják holmi merénylők, hogy nekem van a legjobb dolgom, pedig . . . Őnagysága: Pedig igazuk is van. Önnek semmire sincs gondja, mig nekem annál több. Most is husz koronát adtam ki s alig lehet ránézni arra, amit vettem. Ha sokáig igy tart, maholnap azt is mégérjük, hogy a levegő is pénzbe fog kerülni. Mit gondol Páll, mennyiért adnák akkor a levegőt? Páll: Sejtelmem sincs róla, ilyen kérdések felett még nem gondolkoztam. Mindenesetre mate-