ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-11-21 / 47. szám

A sebesültek gondozása Oroszországban. A hollandiai intelligencia egyik kiváló tagja, kinek alkalma volt egész Oroszországot beutazhatni s kinek még az a kitüntető szerencse is osztályrészül jutott, hogy a front különböző helyein hosszabb-rövidebb ideig tartózkodhatott, az orosz katonák szenvedéséről szerzett tapasztalatait a következő megrázó vonásokkal ecseteli. A rengeteg kiterjedésű birodalom bármely részében utazzon is az ember, az összes vasúti állomásokon folyton uj és uj a harctérre induló katonavonatokkal fog találkozni. Azonban az bizonyos, hogy sem a csapatok óriási száma, sem pedig a katonák bátor lelkesedése, harcias hangulata nem fog eredményt felmutathatni; mert igaz az ugyan, hogy az orosz katona hü vitéz, derék harcos, és ha parancsot kap, az pontoson teljesiti is, de épen ez a baj, hogy neki mindig a szájába kell rágni, hogy mit tegyen! Ha parancsnoka csak egy pillanatra is hiányzik mellöle, már elveszti fejét! Tisztjének halála egyúttal saját vesztét is jelenti. Ez az egyik fő oka azoknak a borzasztó vereségeknek, rengeteg sok fogolynak, halottnak és sebesültnek. Ha ezek után meggondoljuk, hogy a háború vérengző furiája már majdnem másfél éve dühöng, akkor könnyen kiszámithatjuk, mily óriásinak kell a tisztekben való veszteségnek lennie! És ez nagy befolyással van a rengeteg orosz hadsereg gépezetére. Kár, hogy az orosz katona nem bir önállósággal — az ellenséges katonák ebben kiváló mesterek — de a felelősség ezért teljesen és kizárólag az orosz kormányt terheli. A kormány az állam alattvalójának sem szellemi fejlődését, sem nyomorult anyagi helyzetének javulását, jobbra fordulását nem mozdította előbbre, sőt ellenkezőleg — készakarva megtartotta őket az ázsiai vadsággal párosult afrikai sötétségben, melynek legklasszikusabbb jellemző vonása szelid szóval élve az együgyűség, az ostobaság. Ennek következményeit most maga az állam sinyli meg, mert a halottakban és sebesültekben szenvedett vesztesége szörnyű! Rendkivül elszomorító és szivet facsaró az, amit a fronthoz legközelebb álló kórházakban tapasztaltam. A szegény sebesült szenvedése leírhatatlan ; s mindinkább összeszorul az ember szive, ha folyton látnia kell, hogy a sebesültek Vio számára sincs meg a kellő segítség. A csatatéren a felebaráti szeretet jegyében álló mentőszolgálat fölötte rossz és semmivel sem jobb, vétkesen gonosz e szolgálatot teljesítő személyzet legnagyobb része. Ezeknek jutna ez a nemes feladat osztályrészül, hogy a hazájukért vérükkel adózó hősöket az első segélyben részesítsék, sebeiket bekössék és óvatos német katona nem szívesen beszél akárkivel. Tervet változtattam tehát s mikor az étkezőkocsiba átment s leült egy félre eső sarok asztalhoz utánna mentem s kihúzva acképes igazolványomat, bemutatkoztam a keményfejű német hadnagynak. Ismét mosolygott, ezúttal azonban már barátságosan. — Megengedi uram bizalmatlanságomat, fordult felém, — de háború van s az embernek vigyázni kell. Mi anélkül se beszélünk szívesen senkivel, kivált hadidolgokról nem, mert sohsem lehet tudni, ki hallgatja szavainkat. — Természetesen, az óvatosság sohasem árt, feleltem én. De mi újságírók mindig nagyra vagyunk vele, ha egy-egy kiváló személyiségtől hallhatunk valamit. Nekünk a szenzáció a fő! — Hová utazik most hadnagy úr? — Felülről jövök s egyenesen a déli harctérre megyek. — Mit gondol arról a rohamos haladásról, amellyel Szerbiában haladunk? — Gondolni már most csak azt gondoljuk, amit bizonyosan tudunk. Szerbia végóráját járja s napok kérdése, hogy teljesen megsemmisüljön. Érthető a dolog mert tudjuk, micsoda haderőnk áll lent és harcol Szerbia földjén. Belgrád elesett, Kragujevác elesett s Nis szintén elesett. Nis minden bizonnyal Bulgáriáé lesz s ha már* egyszer ez is el van foglalva, ugy Szerbia azután nemsokáig harcolhat. — Érthetetlen azonban, hogy Kragujevácot minden hevesebb csata nélkül sikerült elfoglalni. — Dehogy uram! Kragujevác elestét elég oktalan módon maga a szerb hadvezetőség siettette. Ugyanis már Belgrád elfoglalásának küszöbén minden arra felé vivő utat és közlekedési eszközt hasznavehetetlenné tett. Vasút síneket felszedette, a legközelebbi kórházba elszállítsák; s vájjon megteszik? E műveletlen emberek a csatamezőn tisztán csak annak segítenek, ki szolgálatukat csillogó aranycsikókkal vagy pedig ropogós bankókkal előre jól megfizeti. És pedig segítenek elsősorban annak, aki legtöbbet kinál. Sőt még attól sem rettennek vissza, hogy a védtelen sebesülteket, ragadozó hiénák módjára pénzüktől és értékes holmijaiktól is megfosszák. Ha valamelyik katona megsebesül és tehetetlenül ott hever a hideg földön, első gondja, hogy a pénzét, ha van, gondosan elrejtse, mert csak ezzel bírhatja a pénzéhes farkasokat „könyörületre," csak igy érheti el hogy a biztos halál elől megmeneküljön. Akitől pedig nem kaphat pénzt mert vagy nem akarja odaadni, vagy épen nincs neki —• s ily eset természetesen a legtöbb — azt magára hagyják. Az ily szerencsétlennek azután a legrettenetesebb kínok és fájdalmak közt kell nyomorultul elvesznie. S igy 1000 és 1000 oly sebesült pusztul el e lelkiismeretlen „vöröskeresztszalagos gyászvitézek" fukarsága miatt, mégis egész zsúfolásig tömve van az a sok 1000 és 1000 kórház, s folyton ujakat kell építeni, mert a régiek sehogysem képesek a sok sebesültet befogadni. Az erkölcstelenség az ápolónők és sebesültek közt egyrészt, az ápolónők és orvosok között másrészt igen nagy arányokban van a kórházakban elterjedve s valóságos iszonyatot, undort keltő. De a legelszomorítóbb az, hogy e jelenség egyformán tapasztalható mindenütt. Az író rámutat azután, hogy a sebesültek gondozása felette hiányos, a lelkiismeretes ápolás ritka, mint a fehér holló, és hogy a sebesültek ennek következtében vagy egyáltalán nem, vagy pedig csak igen lassan gyógyulnak. Nincs vidék, hol sebesült ne volna, oly nagy ezek száma. Pétervárott is Moszkvában is több, mint 1000 kórház van. Gyógyitószerek- és eszközökben igen nagy a hiány, mert a cikkeket béke idején Németországból födözték, most pedig onnan nem kapnak semmit. Majd igy folytatja. „A sebesültek is, a frontról egészségesen hazakerülő egyéb katonák mindenre egyformán panaszkodnak s igen elkeseredettek. Hajmeresztőén bosszúálló gondolatokkal foglalkoznak. A legszívesebben föl szeretnék — mondják — akasztani az irgalmatlan ápolónőket és orvosokat. Nagy az elégedetlenség az élelem miatt is. Majdnem hogy semmi ételhöz sem jutnak; zsoldjukat még csak messziről sem látják, annál kevésbbé kapják meg. Hogy ezért a felelősség a kormányt terheli-e, avagy a katonaság ama bizonyos elemeit, kiknek kezén a milliók megfordulnak, ki tudná megmondani ? ! Különben is ez a tényálláson semmit sem változtat. Elég elszomorító jelenség, s legkevésbbé van arra hivatva, hogy az orosz katonaság bátorságát, önfeláldozását emelje. De csodálatos —- a jámbor muszka továbbra is az utakat felszántatta s beleesett abba a verembe, amelyet nekünk ásott. A Belgrádból visszavonuló csapatai igy a meghatározott időben nem lehettek rendeltetési helyükön s magától értetődik, hogy I Kragujevácnak el kellett esnie. — Micsoda stratégiai jelentősége van ennek? — Sokkal több, mint azt az első percben gondoltuk volna. Hiába Nis a második székhely, Kragujevác ennél fontosabb már csak azért is, mert néhány jelentősebb katonai arzenállal bir. Azonkívül kisebb lőpor- és fegyvergyára is van, de meg katonai erősség is, amelyeknek elvesztése a háború további menetére nagy befolyása van. Nis eleste korántsem oly jelentős, mint Kragujevácé. — Mire határozhatja magát el ily esetben Szerbia ? Fekintve, hogy Szerbia még rettenetesebb sorsnak néz elébe, mint annak idején Belgium, csak egyetlen út áll előtte: megadja magát. Nemcsak szerb hadifoglyoktól, de egyéb más megbízható forrásokból is tudjuk, hogy Szerbia ezzel a tervvel komolyan foglalkozik. Elvégre nem akarja, hogy nemzete teljesen kipusztuljon s inkább a békés elintézéshez fordul, mintsem elveszítse egész országát. Nis eleste mindezen eseményeket majd beigazolja, addig is várnunk kell . . .! — Dehát mit szól ehez Oroszország? — Oroszországnak nincs ideje szólni. Oly eszeveszett munkával megy ott a municiógyártás, hogy a harctéri események emellett eltörpülnek. Szerbia már régen kijózanodott a nagy szláv protektorból. A pokol fenekére kívánja a cárt, egész hadseregével. Igaz, hogy Szerbiának szerződése van, hogy külön békét nem köthet, de eme szerződést Petár király most nem létezőnek tekinti. Szerbia Oroszországot és Angliát okolja, hogy a pontosan teljesiti feladatát és megfoghatatlan módon még a lelkesedésnek is nem egy tanújelét adja. Leginkább azonban a munícióban való hiány miatt panaszkodnak. És ennek t ulajdonitják az eddigi balsikereiket súlyos vereségeiket és óriási veszteségeiket. De ezt már most meg nem másíthatja semmi. A csorbát abszolúte lehetetlen kiköszörülniük, mert sem munícióban sem tisztekben való veszteség nem pótolható. Már pedig ettől függ minden! Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — XV. — Febr. 4. Kisebb bevásárlásokat tettem az útra. Vettem néhány orosz regényt; Gogolytól a „Holt lelkek"-et, Turgenyevtől a „Füst"-öt s Dosztojevszkijtői „A bűn és bűnhődés"-t. S igy, még egyéb más apróságok egész halmazával is megrakodva alig térek haza (most már itt lakom Ivanovszkyéknál), amikor egy ember állit be hozzánk. A szobalány be sem akarta engedni. Nagy szakállával, kopott daróc muzsik öltözetében, csizmájának bagariaszagával bizonyos idegen érzést s bizalmatlanságot keltett az emberben. A szobalány soká bíbelődött vele az ajtó előtt, azt hitte, hogy valami idegen koldus vagy házaló, de végre is az oda siető Ottilia szavára kénytelen volt engedni. A muzsik belépett. S anélkül, hogy jöttének bármi bővebb magyarázatával szolgált volna, végig ment az előszobán s belépett a nappaliba. Félő csodálkozással mentünk utána. (A szobaleány anynyira megrémült, hogy rendőrért akart futni.) Mikor mi is beléptünk, gondosan becsukta utánunk az ajtót s süvegét a kezében tartva, lehajtott fővel a földre nézett. — Mit kívánsz bátyuska ? — szólt Ottilia, kérdőleg a férfi felé fordulva. S az felemelte eddig lekonyult fejét, majd egy hirtelen rántással leszakította szakállát, álszakáll volt. Legnagyobb" meglepetésünkre Potapycs állt előttünk. Mondhatom, hogy ilyen krízisen még nem ment át a lelkem, mint ekkor. Sok furcsa dolgot éltem már át, de igy még egyik sem volt képes rám hatni. Behorpadt, gyűrött arc nézett felénk. Szemeiből kihalt a tűz s olyan volt, mint Poe Edgár mesmerizált alakjaié, melyekben már nem volt élet, hanem csak valamilyen hypnotikus hatalom. Szája fájdalmas íveléssel vegyült a többi ráncok közé. Soha sem láttam még emberi arcon a szenvedések ily kifejezését; a lélek és a test összes halálos aggodalmai reányomták bélyegüket. A tönk szélére juttatta, mert ha nem ezek, ugy Ő a háború kitörése előtt átadott ultimátum minden egyes pontját aláirta volna. Oroszország ezt nem akarta, a háború mellett döntött s egy egyenlőtlen harcba Szerbiát is belevitte. Szerbia tehát minden néven nevezendő szláv összeköttetésekkel szakit s majd csak a háború után láthatjuk meg, hogy mindez mennyire igaz lesz. Szerbiában jobban gyűlölik az antantot, mint minket, kik ellenségek vagyunk! Más irányt venne a dolog, ha az antant katonasággal, főleg munícióval segíthetné Szerbiát, de erre képes sohasem lehet! Saját harcterein túlontúl el van foglalva s Szerbia kedvéért ezeket nem hanyagolhatja el! — De szinte különösen hangzik ez a „megadás^. — Igaz, nagyon különös, de ezt a nép, a katonaság kívánja s ezzel szemben a hadvezetőség tehetetlen marad. Szerbiának nagyobb érdeke, hogy a Monarchiához, mint szomszédjához húzzon, — mintha esetleg továbbra is az ántánt barátságát tartaná meg. A kapitulációt ez érleli s maholnap a gondolat teljesen megérik. — Szerbia megadása tehát a háború befejezését csak siettetné? — Természetesen. Sőt ezzel talán a háború is véget érne s éppen ott, ahol megkezdődött! Különös irányítása a sorsnak, de nagy a reményünk I rá, hogy igy lesz. — És Olaszország hol marad? — Olaszországgal akkor már könnyen végzünk. Az a rengeteg haderő, mely Szerbiában felszabadul, Olaszországgal néhány hét alatt végez ! — Mikor lehetne körülbelül várni a háború végét ? — Télen igen bajosan. Majd ha a tavaszi nap kisüt . . . Dinnyés Árpád.