ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-11-21 / 47. szám

XX. évfolyam Esztergom, 1915. november 21 47. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szatn ara 16 fillér. Szerkesztőséi:: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Kath. iskoláink és a háború. Esztergom, 1915. november 20. Az „Alkotmány" 285. számában „Iskolasegélyezés" cim alatt egy belügyminiszteri rendeletet közöl, mely hatályon kivül helyezi Szepes vármegye határozatát Helivágása község róm. kath. iskola segélyezése ügyében. A község a kath. iskolának nagyfokú segélyezést szavazott meg, a vármegye a segélyezés ellen döntött, mig végre a miniszter az ügyet a kath. iskola javára intézte el. Volt idő, mikor az ellenkezőjére lehettünk volna elkészülve. Mikor az államosításra való törekvés épen fölül érvényesült és a kath. iskolákkal szemben való mostoha bánásmódban nyilvánult. Az utóbbi időben mintha más irány érvényesülne.* Mi okozta ezt? Talán a háború előidézte financiális nehézségek indítják a kormányt, hogy a kath. iskolák virágzását elősegítse, mint amelyek a kultusz-teher egy jó részét viselik? Adja Isten, hogy ne úgy legyen. Adja Isten, hogy a háború főtanulságai között szerepeljen a valláserkölcsös nevelés nagy értékének megismerése, mely valláserkölcsös nevelés az Egyház iskoláiban van biztosítva. A vidéki hatóságok részéről azonban még gyakran a jóindulat hiányát kell tapasztalnia a kath. iskolának. Vergődni engedik. Szinte éreztetik, hogy nem bánnák halálát. A rideg elzárkozódás elvét még az előbbi kormányoktól vették át. Ugy vagyunk, mini az uszály haj ókkal a von* Az uj iskolapolitika dr. Csernoch János 1905. évi parlamenti beszéde óta datálódik, mely sok katbolikus iskolának mentette meg életét. (Szerk.) tató-gözös után. A vontató már irányt változtatott s az uszályhajó még mindig a régi irányban törekszik, mert a kormányos — talán bóbiskol és nem veszi észre, hogy hopp, már nem arra az út! Nem mindenütt van egyformán! Sok helyütt jóindulattal találkozunk, sokszor azonban . . . Vagy lehet-e jóindulatnak nevezni, ha a kath. iskolaadóhátralékokat esztendőkig tartó megfeszített erőlködéssel tudjuk csak behajtatni? Tegyük föl, hogy valakinek, aki jelentékeny adófizető, eszébe jut felebbezni. A felebbezéstől a tárgyalásig, a tárgyalástól a határozat kiadásáig, egy ujabb felebbezés felterjesztéséig háromnegyed év telik el. Végre hosszú utánjárással sikerül kipiszkálni az ügy aktáit nyugvóhelyükröl és másodfokú ítéletet kieszközölni. Az Ítéletet elküldik az elsőfokú közigazgatási hatóságnak, ott újra megreked néhány hétig, mig végre kézbesitik. Most ujabb felebbezés következik, melynek szerencsétlenségre két fórumon keresztül kell a harmadikhoz jutnia és viszont. S mindenütt akad egy jó ideig. Az adófizetők vérszemet kapnak, nem fizetnek. Tessék akkor iskolát fenntartani. Az ember panaszkodik, azt mondják: hja, a háború miatt sok a dolga a közigazgatásnak. Ugyanakkor azonban egy csekély jelentőségű kihágási ügy négy fórumot is megjár, mig az iskolaadó ügye kettőnél sem nyer elintézést. A vidéki hatóságoknak is méltányolnia kell a kath. iskolák kulturmunkáját. Különösen most a háború alatt, mikor megfeszített munkával iparkodnak kevés tanerő mellett is feladatuk teljesítésére. Számba kellene venniök, hogy az iskolák vezetői, kik jórészt papok, sokat fáradnak társadalmi téren a háborús bajok enyhítése érdekében és nem nehézségeket okozni, utánjárásokra kényszeríteni kellene őket, hanem dolgukat könynyiteni. Jóindulatot kérünk a háború után bekövetkező időkre is! A háború előtt azt tapasztaltuk, hogy az állam megyei, főfeg pedig községi exponensei az iskolát saját körükbe vonni, saját képükhöz hasonlítani, azaz a „felekezeti" jelleget száműzni törekedtek. Ezért hangoztatták a nép előtt az államosítás jelszavát. A nép, különösen a magyar nép, szeret nemfizetni. Sok helyütt államosított, hogy kevesebb legyen az iskolaadója. Vallásos lelke kétségeit könnyen elhallgattatták. Csak akkor eszmélt fel, mikor tanitóváltozás alkalmával hitközömbös, sőt hitetlen vagy vallásellenes, másvallásu tanítót kapott, ki levétette a falról a kezdetben tűrt feszületet, megtiltotta a „dicsértessék"-et és nem vetett keresztet, sem nem imádkozott. Ismerünk községet, ahol szívesen fizetnének iskolaadót, csak ne kellene vallásos érzületükben ily jelenségek miatt szenvedniök. A háború után más iránynak kell érvényesülnie. Nem tudjuk mi rejlik a világháború forrongó üstjében. Mily társadalmi harcok következnek utána. Szellemi irányzatok küzdelme előtt állunk. Az állam el lehet készülve, hogy mint a mai jogrend képviselője, támadásban fog részesülni a szociáldemokrácia és szabadkőművesség részéről. Vilmos császár fölismerte, kik lesznek az állam szövetségesei a harcban és a népnek nevelésére buzdítja a tábori lelkészeket. A népnevelés főtere az iskola. Segítsük tehát az Egyházat iskolái fenntartásában! H. E. AZ „ESZT

ERGOM" TÁRCÁJA. Fantom. Csodálatos, messze bangókat hord a szél, Fehér kerti padon két rokkant hős beszél: „— Akkor . . . ember voltam, izig-vérig ember . . . Akkor . . . hős is voltam, elhiheti kend, el! Akkor és most. . . Rég volt! . . . Koldus lett a hősből. . . Az egyik lábamat lemetszették tőből. Akkor, hogy szerettek . . . Most már senkim sincsen . . . —" „— Hallgasson kend ! Nem fél ? Van felettünk Isten! —* „— Isten ? Hm! Az ott van . . . Jobb is lenne ottan! Teher vagyunk mi már, félember . . . nyomorék . . . Nekünk itt nincs helyünk . . . meghalhattunk vőn' rég! . . ." „— Hagyja már ! Mit beszél ? Mi baja van kendnek ? Ápolják, gondozzák s a kedvére tesznek. Nem kell gondolkodni: mit is eszünk holnap. Ha mindig henyélünk, egy betűt sem szólnak." „— Hiszen ez a bajom, hogy nincs semmi dolgom. Egyik tétlen órát a másikra hordom. Ez az élet kendnek?" „— Hagyja abba bátya ! Jöjjön az utcára és ott majd meglátja! . .. Jobb lenne naphosszat utcasarkon állni, S könyöradományért jajgatni, nótázni ? Az a koldus, testvér, nem mi vagyunk itten. A jótevőinket áldja meg az Isten!" „— Hiszen mond valamit; koldulni azt nem kell Es féllábával is, ember az ember. Nem néznek le minket, „Bátyám"-nak neveznek És az asszonynépek nagyon ís szeretnek De hát mégis látja . . . „— Hallgasson rám bátya! Mikor mi ott voltunk, tudja ott a harcban, Itthon nemes szivek összesúgtak halkan: — Kik piros vérükkel védték meg e hazát, A rokkant hősöknek építsünk szép tanyát! Osztán, hogy ellőtték a karomat nekem És a lábát kendnek, ide jöttünk ketten. Ha e ház nem volna, hol lenne most hazánk ? Tán az utcasarkon „Adjon !"-t ordítanánk. Talán egy kis gyerek bus talyigán tolna. Talán a tömlöcben . . . Jóhelyünk nem volna. Nem hagytak ám cserben, akikért harcoltunk, Meg is érdemelték, hogy értük harcoljunk! Amikor félholtan kórházban feküdtem, Hogy ily jó sorsom lesz, azt soha sem hittem. Lássa be hogy boldog! Cseppet sem rossz itten. Aki ezt csinálta, áldja meg az Isten!" „— Kend mondja, jól mondja, mi tagadás benne. Milyen rossz is volna, ha másképen lenne. Megbántam beszédem, hiszen bajom nincsen, S kinek köszönhetem, áldja meg az Isten!" Csodálatos, messze hangokat hord a szél. Fehér kerti padon két rokkant hős beszél. Győri Illés István. Szerbia megadja magát I Egy német tiszt nyilatkozata. — Az Esztergom tudósítójától. — Marchegg, 1915. november 4. Zsúfolva ültünk a Rudapest felé vivő gyorsvonat egyik fülkéjében. Részint bécsi jámbor öreg polgárok, kik egy szót nem tudnak magyarul, részint pedig hölgyek és fiatal leányok, kiknek diskrét illatú parfümje betöltötte az egész kupét és legnagyobb részt német és magyar katonatisztek, kik vagy szabadságról jönnek, vagy szabadságra mennek. Szembe velem egy kecskeszakállas német tüzérhadnagy ült, mellette egy még kurtaszoknyás fiatal kis leány, akire a kupé másik sarkából két őrző szem vigyázott, — a „mama" személyében. — Vonatunk elhagyva Marcheggot, épp a Morva hídon robogott át, mikor a német hadnagy fiatal szomszédját megszólította, kivel a hosszú út alatt nyilván már váltott néhány szót. — Ugye nagysád ez a Duna? — Igen . . . azaz mégse a Duna lesz, felelt a fiatal leány habozva. — Valóban ez nem a Duna — fordultam a német tiszt felé — ez a Morva; kisebb határfolyó ; ezentúl már Magyarországon jár a vonat. — A hadnagy udvariasan megköszönte a felI világosítást s kinézve az ablakon, hallgatásba merült. Hiába volt minden további kérdezősködésem, mert kecskeszakálla alatt egyre csak mosolygott s némán felnézett a kupé falára, hol vastag betűkkel volt olvasható: „Óvakodjunk a kémektől!" Igaz, villant át agyamon, engem igy mindenki kémnek nézhet s pláne vonaton, az