ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-11-07 / 45. szám

germán herosi küzdelem csak Orosz- és Franciaországot dobja a porondra, de vállaikra lépve a német nagyság el fogja érni az angol Góliáth magasságát s megszünteti a gazdasági világuralom felelőtlen bitorlását. Akkor a világháború vértengeréböl fog felemelkedni a gazdasági világuralom szabadságnapja. zádop József Az Országos Kath. Tanítói Segélyalap közgyűlése. A háboruokozta felfordulások miatt átmeneti, múló zavar keletkezett a Magyarországi Latin- és Görögszertartásu Róm. Kath. Tanítók Segélyalapjának közgyűlése körül is. Eddig azt általános érdeklődéssel főképen Budapesten szokták volt tartani, a mult és jelen évben azonban a Főmagasságu és Főtisztelendő Bibornok Hercegprímás az elnökség kérelmére ugy intézkedett, hogy székhelyén, Esztergomban a Főegyházmegyei Egyesületi Tanács s a Kath. Tanügyi Tanács itt lakó tagjainak képviselete mellett tartassék meg. Ezen kivételes gyűlés okt. 30-án ár. Walter Gyula vál. püspök, praelatus-kanonok elnök lakásán tartatott meg, melyen a következők jelentek meg: Számord Ignác egyesületi alelnök, dr. Mattyasovszky Kasszián, Mátéffy Viktor, Siposs Antal Felix, dr. Wiedermann Károly, Fekete Árpád és Oberth Ágoston. — Keményfy Kálmán Dániel, dr. Majer Imre és Pauer Károly magukat kimentették. Dr. Walter Gyula elnök üdvözölvén az egybegyűlteket, a tárgyalást a következő beszéddel nyitotta meg: Mélyen Tisztelt Uraim! Szomorú kötelesség lehangolt szavával kell kezdenem. Fájó szívvel, bánatba merült lélekkel tolmácsolom a legbensőbb részvét meleg érzetét azon súlyos veszteség felett, amely a magyar egyházat sújtotta, midőn Vaszary Kolos bibornok nemes szive folyó évi szeptember 3-án örökre megszűnt dobogni. Három éve csaknem, hogy búcsút véve magas méltóságától, csendes elvonultságban pihent azon emésztő gondok és kimerítő fáradságok után amelyekkel két, mozgalmas évtizeden tul terjedő áldásos főpásztori működése össze volt kapcsolva. A jótékony intézmények változatos soraiban, amelyeket kifogyhatlan bőkezűségével nagylelkűen támogatott, nem az utolsó helyet foglalta el az Országos Katholikus Tanítói Segélyalap, amelyet mindjárt kormányzása kezdetén azon óhajának kifejezése mellett gazdagított 30,000 koronával, hogy az Orsz. Kath. tanítói árvaház tervét minél rövidebb idő alatt foganatosítsa Esztergomban. A magasztos eszme megvalósításának nem örvendhetett a nemeskeblü Főpásztor. Nem éltopánkái ott koppannának a sima arcú köveken. S néznék az ö szép, derék fiait. Szemük megakadna a ragyogó metálon s letépnék puha, fehér kezükkel a legszebb virágot, hogy odatűzzék a Józsi és az András pántlikás kalapjához. A horizontnál dübörgő zaj kelt. A porfelhőből a lópatkók riadt koppanása s lármázó emberek hangja csapott ki. — Már jön! Súgta az öreg, mintha attól félne, hogy a köveknek vagy a szortyogó pipának is füle van. Aztán keményen fölállt. Kiaszott mellén megfeszült a munkásmellény. Tenyerét elhatározóan végig simította. Orccimpái idegesen mozogtak, a szeme sóvár fényben égett. Ugy állt merően a vágyak embere, mint a prédára leső ős-vad. A Fantázia csendben tovább osont. A préda megérkezett: zübörgő, poros szekér sok szegény emberre], sok nyomorúsággal . . . Az öreg faradtan visszaült a kupacra. Kiverte a pipából a bagót. Tenyerére hajtotta fejét s szeméről, mint valami rossz hályogot, ledörzsölt két meleg könnycseppet . . . A vágyakat keltő, reményt ébresztő, örömet hintő Fantázia a városnak tartott, oda, ahol a kőóriások, az ébredő boldogság temetői. Sokáig gondolkozott, elővéve egy lajstromot, hogy hol és kinél kezdje meg az emberi Jólét szolgálatát, mert akár mindenütt megkezdhette volna. Végre egy névnél „Kökény Leó, fővárosi költő." — Ez elég! Megtaláljuk! — gondolta a hette meg, hogy legyen hajlék székvárosának falai között, amely vendégszeretettel tárja fel kapuit, a katholikus tanítók elhagyatott árvái előtt! Él azonban nagy neve, áldott emléke. Él a katholikus tanítóság soha meg nem fogyatkozó hálája és kegyelete, amellyel emlékét fentartani és övezni fogja. Ennek egyik szerény záloga gyanánt kérem a m. t. Urakat, örökítsük meg búsongó fájdalmunkat jegyzőkönyvünk lapjain, buzgón kérve az irgalmas Istent, részesítse a magyar egyház egykori díszét és büszkeségét az égi hon érdemlett jutalmában. Mélyen Tisztelt Uraim! A véget érni nem akaró borzalmas háború által felidézett súlyos zavarok miatt másodízben hárul a m. t. Urakra a fáradságos feladat, hogy az Orsz. Kath. Tanítói Segélyalap Középponti Bizottságának hatáskörébe tartozó ügyek elintézését eszközölje. Feledteti a m. t. Urakkal a munka terhét, az őszinte és mélyen gyökerező rokonszenv, a melyet — mint hivatásos tanférfiak — a közművelődés terjesztésének alapvető bajnokai iránt táplálnak. Szinte kedvessé varázsolja az a körülmény, hogy módot és alkalmat nyújt Ö Eminenciájának folyó évi június hó 2-án 2774. sz. a. kelt kegyes megbízása azon nagyrabecsülés tanúsítására, a melyre a tanügy munkásai mindig számíthattak, napjainkban azonban fokozottabb mérvű igényt tarthatnak. Fáradozásaik sikerei, tevékenységük érdemei alig tündököltek még fényesebben, mint azon szuronyok és kardok villogásában, amelyeket lelkes és önfeláldozó tanítványaik ma a vértengerek száz halállal fenyegető hullámain lángoló lelkesedéssel, önfeledett elszántsággal, rettenhetlen hősiességgel forgatnak. Az elismerés babéraival kell a tanítóság halántékát öveznünk, ha a hazafias lelkület, áldozatkészség, a trón iránti hűség és a szenvedésektanusitott törhetlenség azon jellemvonásain legeltetjük szemeinket, amelyeket a gondjaira bizott nemzedék keblében fejlesztett és szilárdított. Nem merült ki munkája abban a feladatban, hogy az ifjúságot ismeretekkel és készségekkel vértezve, egyedül a lét gondteljes harcainak megvívására képesítse. Nem hangzatos szólamokra, bánatosan epedő dalokra, költői ábrándokra tanította a fogékony lelkeket. Mélyen átérezve felelősségteljes hivatását, az egyéniség határozott kialakítására, az erkölcsi akaraterő acélozására fordította gondos ügyekezetét. Azon nagy hatalom uralmát buzgólkodott szilárd alapokra fektetni, amely első rangú, főtényezője az anyagi és szellemi élet összes működéseinek és jelenségeinek. Abba a művészetbe óhajtotta az ifjúságot beavatni, amely az élet öszhangzatos, tartalmas, erélyben és alkotásban gazdag berendezésére képesít. A vallásos meggyőződés, a feddhetlen jellem, a mély nemzeti érzés, a [kitartó tevékenyFantázia. S mosolyogva rajzolgatta maga elé az új páciens körvonalait. Kökény — kék szemű Leó — nagy hajú. Fővárosi — fent a padlásszobában. Költő — oly élő lény, amelyik ír magának, másnak és a papírkosárnak. Leó, a heverő titán s okleveles talentum, egy gyengén pislogó gyertya világa mellett merengett. — Van szerencsém — mondta éneklő ritmusban finomkodva a Fantázia. De Leó nem hallotta, nem látta a Fantáziát, mert benne égett, lobogott már a „fantázia" tüze. Letette a tollat, új cigarettára gyújtott, haját mérgesre borzalta, s szomjasan olvasta az új kézirat címét: „Hadak Álma." Itt fölébredt benne a mult nyomora s a jövő álma. Visszajöttek a koplalás „véres napjai", amikor cigányzenét vacsorázott s vendéglői szagot ebédelt sós kiflivel körítve. Játsztak benne a néhai gyomorkorgás kínrímei. Biztosan győz s elveszi az ezerkorona pályadijat. Az egyszer győzhetetlen .. . És széles gesztussal hadonázva, másvilági hangreszketéssel fújta a verssorokat a gyertya ijedt lángjánál: „Rikoltsatok hangos Glóriát, Mert a lelkem örök Rómája ég. Virágdíszbe öltözött az alkony, Rózsaködtől aromás a lég." A fiókból kivette a tükröt. Nézte a tükörből rámeredő, izzó szempárt, a tehetséges hajfürtöket, a lázasan piros arcot, nézte a hadak álmát . . . Ez az arc néhány nap múlva a folyóiratok festékszagú lapjáról fog koszorúsán rámosolyogni a sok olvasóra. S amikor olvassák az Ő „harctéri ség, az önzetlen hazaszeretet nagy értékeinek tiszteletére, becsülésére és megszerzésük vágyára gyullasztotta. Tudta, minő varázsosak e javak! Nem szellemi csemegék, frissítők csupán az élet küzdelmeinek lankasztó útjain. Vezérlő csillagok, amelyek sugarai fényesen világítják meg. a halandó pályájának göröngyös, egyenetlen, bizonytalan ösvényeit. Bűvös hatású balzsamok, amelyek megóvják, fentartják az egyén és nemzet akaratának szívós erejét. Képességet adnak, hogy a viszonyok bárminő alakulásai között, értelmének komoly megfontolásával, keblének szilárd határozottságával, akaratának teljes erejével szentelje magát a társadalom minden tagja az élet nemes kötelmeinek. Lelkesítenek, hogy harcoljon azon érdekek előmozdításáért, amelyek embertársainak, nemzetének jólétével, boldogságával szoros összefüggésben állanak. Hevítenek, hogy készségesen tegye le szegény és gazdag, öreg és ifjú, előkelő és alacsony sorsú a haza oltárára azokat az áldozatokat, amelyek emelkedésének, haladásának rugói; virágzásának, dicsőségének biztosítékai gyanánt szolgálhatnak. Nem engedik, hogy az egyén, vagy a nemzet tevékenységének megnyilvánulásain az erőtlenség, a satnyulás, a rokkantság tünetei mutatkozzanak. Bizonyosak lehetünk ennélfogva az iránt, hogy azokban az ünnepi pillanatokban, midőn a hő epedéssel várt béke hajnalán megcsendülnek az Ur hajlékainak szentelt boltivei alatt a buzgó hálaénekek, nemcsak a diadalmas vezérekért, nemcsak a hősiesen küzdő harcosokért, hanem azokért a férfiakért is röpülnek majd áhítatos fohászok az egek trónja felé, akik nyugodt lélekkel mondhatják a legfélreesőbb község iskolájának szerény falai között is, hogy nem utolsó tényezői a sikereknek, amelyek mámoros örömbe ringatják a kedélyeket. Meg lehetünk győződve arról is, hogy az odaadás, kitartás sohasem fog lanyhulni a nemzeti művelődés, a szellemi haladás feladatai körül. Buzgólkodni fognak munkásai a jövőben is, hogy lelkes tettvággyal lobogtassák a nemzedékek mindig az élet legbecsesebb értékeinek, az eszményies törekvéseknek zászlaját. Önérzetesen, kötelességtudóan hárítják el az akadályokat, amelyek azok megvalósításában, érvényesítésében gátolhatnák. E meg nem hiúsulható remény kifejezése mellett őszinte tisztelettel üdvözlöm a m. t. Urakat és szives fáradozaikért forró köszönetet mondva, a tanácskozást megnyitom. Az elnöki beszéd után jegyzőt választatottak Siposs Antal Felix tanítóképző tanár személyében. Tárgyalás során legelsöbben is a jelen kivételes gyűlésre vonatkozó főpásztori kegyes leirat olvastatott fel, majd tudomásul vette az értekezlet, hogy a mult évi hasonló gyűlés jegyzőkönyvét a Bibornok Hercegprímás egész terjedelmében jóváhagyta, mire az elnök időközi intézkedéseire vonatkozó jelentés következett. verseit a vérről, a gránátról, a sebről, csókolgatni fogják arcképét meleg, álmodó csókkal a lányok, a háborús asszonyok és az árvák. A kollégák megzöldülnek az irigységtől, az Akadémia tótágast áll az örömtől, a Petőfi-Társaság pedig a mámortól neki megy a Lánchidnak. A költő diadalmasan nézett körül a szobában. Kereste a tapsolókat és a babérkoszorúk halmazát. De csak a Fantázia állt előtte. A reménység zöld tunikájában, csillogtatva a gazdagság türkiszeit s gyémántjait s az öröm kéjes aranyát. S sziporkázott tovább a képzelet görögtüze s hulltak a jövő rakétái. A gyertyaláng is pattogó táncba kezdett, majd hosszú nyelv-alakká vékonyulva, majd meg esetlen groteszk alakot öltve. Végre nagyot lobbanva kialudt . . . A sötétség lehűtötte a költőt. Ijedt borzongás futott át tagjain. Új állati érzés kezdett benne ébredezni, egyszerű, lapos, prózai. Ráütött keményen az íróasztalra s minden verses forma mellőzésével nyögte: éhes vagyok . . . A Fantázia már kint járt. Ha nem siet, tán fejbe is kólintja az éhes pcéta. Sokáig bandukolt az utcán. Éjfél már elmúlt, de Fantázia úgy gondolta, hogy a misszió első napját újabb jótékonysággal kell gazdagítani. Messze bócorgott már s a külváros egyik csendes utcájában járhatott, mikor az egyik lakás ablakából kései világosságot látott kiszűrönközni. Eddig csak a boldogság éter-injekcióit adta le, pillanatokra gyújtotta ki a jobb reménység fáklyáját,