ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-03 / 40. szám

Nem szabad továbbá megfeledkeznünk arról sem, hogy a kevés számú felmentettek nem birnák egyedül elvégezni a hadba szállt erös milliók munkáját, ha ebben a nők ós kisebb mértékben a nyugdíjas férfiak nem volnának segitségükre. Általános a panasz az intézményesen régibb idötöl fogva és ujabban ideiglenesen alkalmazott nök részéről, akik iskolákban és hivatalokban végeznek természetszerűleg óriási munkát, hogy a fölöttes hatóságok nagyon kevés belátással vannak irányukban. Nem elégednek meg az eredmények terén a régi színvonallal, hanem e helyettes, vagy a mások munkáját is végző nőktől és öreg nyugdijasoktól különösebb eredményeket várnak, hivatalos rendeletek örve alatt ujabb terheket raknak rájuk inkább szeszélyből mint célszerűségből s igy csak az elégedetlenséget szitják és rossz szinben tüntetik fel a felsőbb hatóságokat, amelyekre ráhárítanak minden ódiumot, mintha azok akaratának volnának szócsövei. A hangulatok, érzések és felfogásoknak ezen tömegében senkinek se lehet más gondolata és vágya, minthogy a kellő méltányosság és megértés alapjára helyezkedve mindazon munkásoknak, akik a nemzet jelenlegi súlyos helyzetében bármily cimen és helyzetben hasznos tevékenységet fejtenek ki, adjuk meg a kellő tiszteletet s adják meg a méltánylás adóját azok is, akik a nemzet belső munkásságának vezetésére hivatottak. Mindezekben körvonaloztuk álláspontunkat azokkal szemben, akiket a nemzeti szükségesség és a hivatalos kényszer tart vissza a harcterek véres és dicső pályájától, viszont végezzék el ügyüket lelkiismeretükkel azok, akik a közjó munkálásának idején saját hasznuk ápolására szereztek maguknak — ha ugyan szerezhettek — illetéktelen előnyöket. R. — A Vatikán sérelme. A külföld lapjai egyelőre növekvő méltatlankodással mutatnak rá Olaszország perfid magatartására, amely a pápának az Italia Unita által is törvényileg garantált szuverenitását és függetlenségét semmibe sem véve, kössünk békét amikor Oroszország majdnem le lesz verve? Amikor a Balkánt is rövid időn belül megtisztítjuk ? Kár ilyen minden lépésért! Szerbia se gondolhatta ezt komolyan, mert amint állítják, hadseregük újra pompásan fel van szerelve. Elvannak látva munícióval, élelemmel, de, hogy eme .„hadsereg" hány embert számlálhat meg, igen kétséges. Mióta Belgrádot visszafoglalták a ragályos betegség ezreket pusztított el. Nagyon természetes, hogy a legnagyobb áldozatokat a szerb katonaságból ragadta ki. De Szerbia bármennyire is fel van készülve az uj ellentállásra, a mostani hadainknak sokáig nem képes ellentállni. Legföljebb pár hétig! — Mi igaz abból a hirböl százados úr, mely szerint Pasics állítólag Ö felségénél Bécsben járt volna ? — Uram ez csak mese. Erről kár komolyan beszélni, mert kizárt dolognak tartom, hogy Szerbia ily lépésre határozta volna magát el. Bármennyire is megviselte a háború, már csak azért se tehetne ilyent, mert a nagy szláv protektort, Oroszországot, magára haragította volna. Ez a hir semmi komolyabb alapon nem nyugszik! — De Szerbia megtehetné, ha akarná? — Meg, szó sincs róla, de ily lépésre sohasem lesz képes. Szerbia, hogy ma áll és valaha virágzott is, kizárólag a Monarchiának, azaz helyesebben mondva, Magyarországnak köszönheti. Mindig segítettük, a legjobb viszonyban éltünk vele, de az utóbbi években ő is köpönyeget fordított. Most már ugyan bánja, de minden késő . . . I — Hová utazik most százados ur? — Bécsbe. — Szabad tudnom? — Titok! És ismét begombolta köpenyegét. Dinnyés Árpád. vakmerő módon ingerli az egész világ katholikus közvéleményét. Tudvalevő hogy a többi kormányokhoz hiven a pápai kormánynak is van a pápai semleges területen hivatalos orgánuma, az „Osservatore Romano." Ez a lap a vatikán olasz nyelvű félhivatalosa, s mint ilyen a garanciális törvények értelmében olasz állami közegek joghatósága alá nem tartozik, általunk fölül nem bírálható s meg nem cenzúrázható. S mégis az utóbbi időben egyre sűrűbben megtörténik, hogy a pápai félhivatalos fehér foltokkal, kisebb nagyobb kihagyásokkal jelenik meg, amelyek az olasz államhatalom háborús cenzorainak kezenyomát mutatják. A kihagyott részek leginkább a pápa béketörekvéseivel, a Szentszék semlegességével, a háborúnak a szabadkőművesek részéről való forszirozásával foglalkozó cikkek megcsonkításából valók. Igaz, hogy az olasz kormány szorult helyzetében iparkodik a pápai udvarnak lehetőleg kedvében járni s az is igaz, hogy a háború csúfos kudarcait, a néphangulat nyomottságát stb. nem engedheti egy ámbár semleges és független, de mégis csak Rómában és olasz nyelven megjelenő lapban pertraktáltatni, de akkor tanulja meg, mi az eljárás egy külföldi lappal szemben, ha az, olasz állami érdekeket sért. Az olasz kormány foglaltassa le, kobozza el a ránézve külföldi Osservatore bizonyos példányait, amelyek az olasz háború eseményeivel foglalkoznak, vagy vonja meg tőlük a szállítás jogát, úgy, mint bármely semleges állam olaszellenes lapjától, de ne nyúljon bele a lap belső ügyeibe, mert ezzel ismét csak megerősíti a katholikus világ ama sürgős kívánságát, hogy a római kérdést mielőbb meg kell oldani a pápa teljes szuverenitásának biztosítására. A Neue Züricher Nachrichter igen magas helyről kapott legutóbbi cikkében azt hangsúlyozza, hogy az olasz cenzúra jogtalan beavatkozásának megismétlődése esetén az európai katholikusok a világháború izgalmai dacára sem tekinthetnének el a lehető legélesebb tiltakozástól. A cárnék ijedelme. Ferri Pizani, a Stampa levelezője, egy előkelő lengyel hölgy tapasztalatait mondja el, aki Varsó elfoglalása után Szentpétervárra menekült, ahol abban a szerencsében részesült, hogy a cár anyja és a cárné kihallgatáson fogadták. „Én, mint a lengyel vöröskereszt hölgybizottságának egyik vezetőnője — mondja — Szentpétervárra érkeztemkor engedélyt kaptam, hogy a cár édes anyját meglátogassam. Kis magán kastélya a Nevszky-Prospekt közelében fekszik. Ahogy átléptem a kaput, tüstént a téli kertbe vezettek, ahol a cárné tartózkodott. Kis zsámolyszerü széken ült egy pálma lábánál. Amint észre vett, minden etiketté szabályt mellőzve, felém jött, kezet nyújtott s szólt: „Ugye ön Varsóból jön? Hogy fest ott minden? Milyen volt a németek bevonulása? Milyen a néphangulat? Beszélje el kérem hamar." S anélkül, hogy elengedte volna kezemet, maga mellé ültetett egy székre. Sorban elmondtam neki, amit csak tapasztaltam s tudtam. Lefestettem a rendet, amely a kiürítésnél uralkodott, le az oroszok hősiességét, amelyet a város átadása előtt és után tanúsítottak. Amig beszéltem, láttam, hogy remeg a keze s hogy rándul meg egy-egy erecskéje a szeme táján . . . Mikor befejeztem, így szólt Mária Feodorovna: „Oh hogy gyűlölöm én azokat a németeket. Én dán nő vagyok. S attól a naptól, amikor a németek Schleswig-Holsteint meghódították, gyűlölöm őket. Ötven évig kényszerülve voltam az udvarban álarcot hordani. Egyedül az oroszok haragudtak a németekre s voltak ellene a foglalásnak. De hiába, a német az német marad mindig, még akkor is, ha jótéteményekkel halmozzák el. Mindig mondtam ezt a megboldogult Sándor cárnak, de nem akarta elhinni. Egy ember volt, aki a következményeket előre látta s ez Eduárd király volt, a nagy államférfi (!). S még egyet kell önnek mondanom — mondta nekihevülve. — Ahogy a hadüzenet előtt Németországon átutaztam s Berlinben megpihentem, a németek haragos lelkülettel vettek körül személyzetemmel együtt s hallottam, amint titkolt hangon mormolták: „Russische Schweine".(?) Miután Mária Feodorovnától elbúcsúztam, Alexandra cárnővel szerettem volna beszélni. Az etiketté szabályai szerint, aki az özvegy cárnénál látogatást tesz, köteles a fiatalnál is hódolatát kinyilvánítani. Tüstént fel is kerestem egy udvarhölgyet, aki az audienciát kieszközölte. Még alig múlott el dél, amikor Carszkoje Seloból sürgöny érkezett a címemre, amely tudtomra adta, hogy a cárnő nagy kegyesen másnap 11 órakor fogad nyári palotájában. Az előszobák egyikében a kamarás várt. Öreg úr volt, aki majdnem minden szobánál egy-egy történetkét mondott el, jólehet vagy 40 szobán haladtunk át, amig a cárnő terméhez megérkeztünk. Amint az utolsó és legszebb teremhez értünk, különösen figyelmembe ajánlotta ezt: „Ebben a teremben itt a háború kitörése előtt nyolc nappal nagyszerű bál volt. Az orosz tisztikar háromszáz legsnájdigabb legénye vett részt. Nemességünk szine-java, föle ... Gyönyörű este volt. Ezalatt a cárné boudoirjának ajtajához értünk. Szobájának egyszerűsége meglepett, teljes ellentéte a fényes, ragyogó kristály termeknek. A cárnő a szoba jobb részén állott, midőn beléptem. A vöröskeresztes ápolónők egyszerű ruhája takarta nyúlánk termetét. Épen utrakészen volt már, hogy betegeihez siessen, akiket mindennap sajátkezüleg ápol. Néhány másodpercig mozdulatlanul nézett rám, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Bánatos szemeinek tekintete szomorú, aggódó lelkének volt a tüköré. Végre megszólal. 'Franciául szól, könnyű angolos akcentussal. „Ön Varsóból jön? — kérdi. — Varsóból, amely ma már a németeké ? Istenem, milyen a háború! Valóságos tengere a vérnek. Mennyi nyomor és fájdalom s különösen ha az embernek mindkét részről olyan emberei vannak, akiket szeret és kedvel!" Ez volt minden, az audienciának vége szakadt. A személye körüli udvarhölgy kezemozdulatával tudtomra adta, hogy távozhatom. Az udvari szabályok szerint mélyen meghajoltam s hátrafelé menve elhagytam a termet. Távozásom alatt elegendő időm volt, hogy megfigyeljem az arcát. Elmélázó bánatos szemei tele lettek könnyekkel, mig ajka fájdalmasan remegett. Mögötte óriási képen Mária Antoinette alakja diszlett, amint magához szorítja kis fiacskáját, a Dauphint. A fájdalmak két királynője egy fedél alatt. Az előszobában a kamarás várt rám, hogy kikalauzoljon a labirintusból. Amint a nagy és fényes báli termen ismét keresztül mentünk, amelyben nyolc nappal a hadüzenet előtt a gárdatisztek táncot lejtettek, nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem : „És ezek az ifjú nemesek, akik itt táncoltak, ma mind a háborúban vannak?" A kamarás lehajtotta a fejét s lassú, selymes hangon mondta, amely egy nehéz sóhajban horkant meg: „Igen mind, mind a háromszázan ott voltak, nagyságos asszonyom, de már nincsenek többé — halottak mind!" _ < Németország tudta a háború kitörését. Egy német tiszt nyilatkozata. — Levelezőnktől. — M 1915. szept. 27Hideg őszi este volt s én valami különösen jóleső érzéssel ültem am.... vasúti állomás éttermében s a keserű sör és a finom illatos sárga osztrák dohány kékes füst karikái mellett nem igen éreztem a korai ősz hidegségét. Az étkező zsúfolásig telve volt, minden asztalnál egykét civil s körülbelül háromszor annyi német katona ült, kiknek legnagyobb része most érkezett meg, de alig néhány óra múlva tovább fog indulni. Valamennyi jókedvű és hangos ; nevetnek, diskurálnak s egyáltalában törődni se látszanak a gondolattal, hogy háborúba mennek. Mindegyik mellén ott van a vaskereszt sőt egynéhány öregebb kecskeszakállas német tisztnek ezenkívül még legalább 6 különböző rendjel ragyog a zubbonyán. Igy néznek ki Vilmos császár katonái, — gondoltam magamban, amikor a következő percben megszóllitanak. — Szabad uram? — Felnézek, s egy fiatal gyermekarcu hadnagy áll előttem, ki asztalomhoz akar ülni, mert máshol aligha kaphatott volna helyet. — Csak tessék, tessék, biztattam barátságosan, mire épp szemben velem leült s a pincérnél vacsorát rendelt. — Borzasztó, mennyien vagyunk itt, — szólt hozzám evés közben, — ha nem érezném a hosszú megtett utat, azt lehetne hinnem, hogy valamelyik német vasúti állomáson vagyok. —--Es ez legalább két hete tart már igy — válaszoltam neki én is — mintha az egész német hadsereg erre költözne. — Ó dehogy — felelt a kis hadnagy nevetve — vagyunk mi még otthon is elegen. Mi győzzük, csak a vonatok győzzék a szállítást.