ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-03 / 40. szám

— Én csak azt csodálom, hogy ez a rengeteg katonaszállitás oly simán, egyöntetűen rendbe megy, minden fennakadás nélkül. — Igen, nálunk ilyen minden. Mink mindig készen vagyunk mindenre s ép azért váratlanul semmisem lephet meg. Majd indulatosabban tovább folytatta : Mink már a háború kitörését is előre tudtuk. Nyolc-kilenc hónappal a hadüzenet előtt tisztában voltunk azzal, hogy Oroszországgal hadilábon leszünk. .— Hogy lehetséges ez? — kérdeztem érdeklődve. — Nagyon egyszerűen — felelt a német hadnagy — Oroszország felől még 1913-ban, olyan hirek érkeztek, amelyek mögött a valóságnál sokkal több lappangott. — Például? — Például az, hogy az 1913. évi őszi termést kincstári raktárakba helyezték, sőt Németországnak is tettek egy szerződési ajánlatot gabonanemüek szállítására. Mink természetesen visszautasítottunk minden ilyfajta ajánlatot, mert nem hittünk az orosz barátságos szónak. Ez igaz, erről mi is hallottunk. Továbbá pedig — folytatta á kis hadnagy — 1914. év elején megtiltották a lókivitelt s igy Oroszországból bizony nagyon kevés ló ment a külföldre. Hát most mondja meg ön uram, minek a jele ez ? — Minden bizonnyal a háborúnak. — Igen, másnak nem is lehetne ez óvóintézkedéseket betudni. Oroszország ugyan telekürtölte a világot, hogy ez mind csak az őszi hadgyakorlatokkal függ össze, de vajmi kevés nemzet hitte ezt el. Németország látva a készülődést, szintén munkához fogott. A legnagyobb titokban dolgoztak a gyárak éjjel-nappal, készítették a sok municiót s ebből magyarázható, hogy minket a háború felkészülve talált. — Igen, emlékszem rá én is, a német lapok sokat irtak akkoriban az orosz mozgolódásról. — Nekünk — folytatta a német tiszt — 1914. év február körül Oroszországot illetőleg biztos információnk volt. Tudtuk, hogy a későbbi mozgósitás, korántsem a próba jellegét hordja magán. Mert egy próbamozgósitáskoí, amúgy hadgyakorlatok alkalmával Oroszország nem tesz ily készülődéseket. A Nyugat állhatatosságában sem bíztunk, mert Poincare nagyon gyakran megfordult az oroszok eme „próbamozgósitásán." S hogy Franciaország hogyan és mily titokban készülődött, azt csak mi tudjuk a legjobban. — Teljesen igazat adok Önnek — feleltem én — de viszont mi is a legjobban tudjuk, hogy okunk aggodalomra nem volt. Ugy Oroszországgal, mint Szerbiával, de meg a többi szomszédainkkal is, sohse volt semmiféle konfliktusunk, politikai nézeteltérésünk. Mi nem tudtuk megérteni, hogy mindeme igaznak bizonyuló hirek után, bennünket magyarokat, mint békés nemzetet, valaki ok nélkül megtámadjon. Mi csak a sarajevoi tragédia után tudtuk, hogy a háború elkerülhetetlen. De akkorsem Oroszországgal, hanem Szerbiával, mert nekünk az orosszal dolgunk nem volt. — De hiszi-e uram, — kérdezte a hadnagy halkan, — hogy a sarajevoi tragédiában orosz kéz is közreműködött ? — Ily körülmények után mindnyájunknak hinni kell! — Igen, mert a háborúra okot akartak találni. Azt kell hinnünk — és itt mosolygott — hogy mégse fért az orosz jellemhez, hogy a Monarchiát ok nélkül megtámadja. Azt tudta, hogy egy ily tragédia után önök fegyveres elégtételt fognak keresni, mely esetben Oroszország Szerbiával szemben a szövetséges útra lép s igy mint szövetségesnek oka vanja Monarchiának hadat üzenni. — Kétségtelenül ez igaz, — vetettem ellene a kérdést — de Oroszország a próbamozgósitáskor nem igen számithatott a sarajevoi tragédiára s igy enélkül is hadat üzent volna. — De annál jobban számitott Szerbia, mert hisz kitűnt, hogy a terv, az egész merénylet hónapokkal azelőtt készen volt, s csak a boszniai hadgyakorlatokat várták, mert egész Szerbia tudta, hogy azt Ferenc Ferdinánd fogja vezetni. Bármennyire is nem akartam, kénytelen voltam a német tisztnek igazat adni. Oly világosan, oly kézzelfogható helyes igazságokkal beszélt hogy véleményét osztanom kellett. Később pedig, mikor elváltam tőle, azon gondolkoztam mikép lehetséges, hogy német testvérünket csak most, a háború alatt ismerhettük meg igazi értékében, holott addig is megismerhettük volna. Mert most érezzük csakugyan, milyen a testvéri szeretet, milyen erős és kitartó lehet két nemzet szövetsége ! Dinnyés Árpád. Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — XI. — jan. 17. Beteg vagyok, a hideg tüdőmbe kapott fagyos ujjaival, s most fojtogat. Néha felhördül a mellem, sipit bug, mint egy hangját vesztett szélharmonika. Szerencsém, hogy ápoltathatom magam, Potapycs orvosa kezel s vigasztal, hogy csak átmenő bronchitisem van. — jan. 18. Ugy érzem magam, mint tegnap. Lázam csökkent. Levelet kaptam Potapyestől, azt irja, hogy csak legyek türelemmel az ügyei szokatlanul lassan intéztetnek el, s igy csak 5—6 nap múlva jöhet, ha nem később. — jan. 19. Kissé jobban érzem magam, bár a láz viszsza-vissza pislog, különösen este. Ottiliának levelet irtani, s kérem, hogy látogasson meg, azaz adja vissza az én vizitemet. Nem tudom megteszi-e, eljön-e ebbe a házba, melyben zsarnoka lakik ? Kíváncsian vártam a feleletet . . . Az inas visszajött, szó nélkül engedték el. Most várhatok, s kételkedhetem . , . — jan. 20. Rosszul aludtam az éjjel. Katonaság vonult el az ablakaim alatt, súlyos darabos lépésekkel; majd szekerek zörögtek utánuk végtelen hosszuságban. Legalább nekem a percek óráknak s az órák örökkévalóságnak látszottak. De amit tegnap hasztalan vártam, meghozta a ma. Ottilia meglátogatott. Oh aranyos lelkű teremtés. Egyszerű sötétkék toilettben volt. Gyengén halvány arcát Gretchen frizura koronázta. Sajnálkozólag jött felém, amint megpillantott az ágyban, és melegen megszorította a kezemet. — Szegény Chapeau ur — mondta, szánakozó arckifejezéssel. Rekedt suttogással köszöntem meg jóságát, s kértem, hogy foglaljon helyet az ágyam melletti széken. S beszéljen sokat, mert én nem tudok. — Látja, én is beteg voltam, három napig nekem is az ágyat kellett őriznem. De tegnap, mikor az ön levelét átvettem, nem állhattam ki tovább, hogy önhöz, megmentőmhöz ne siessek. Ugyan atyám még tegnap nem engedett el, ma azonban már maga küldött, látva, hogy jobban érzem magam. — Nagyon szép, nagyon örülök, sugdostam lassan s megfogtam a párnámon nyugvó kezét. — De mondja csak kedves Ottila, minek tulajdonítsam én azt a szerencsét, hogy Ön engem olyan ismeretlenül meghívott arra a szerencsésen megindult végzetes vadászatra? Ottilia zavarodottan nyúlt a hajához. — Mért kérdi, — válaszolta, — nekem, nekem nehezemre esik a válasz. — Bocsánat, de nekem még távolról sincs szándékomban Önnek kellemetlen pillanatokat szerezni, csak egyes kételyeimre, melyek tán' a magácska kedvére is lehetnének, szeretnék megoldást találni. Mert higyje el nekem, nagyon nehezemre esik elhinni, amit édes atyja az Ón meghívása értelmében felhozott. — Valami más lappangó szikrát látok én itt, mely nem úszik a színen, hanem mélyebben a szív elrejtett zugában sziporkázik. Ugye gyanúm valóságon alapul, s külső máztól mentes. Nem szól. •— Én evvel nem akarom nemes szivecskéjének jóságát kétségbe vonni, korántsem, csak megnyugtatást keresek, s szeretnék találni azokra a pontokra, amelyek egy idő óta felmerültek lelkem mély gondolataiban. Látom, elszámítottam magam, mondta Ottilia, arcán az akaraterő, s szilárdság megszégyenült kifejezésével. — Ugy-e Ön hallott rólam valamit, — kérdeztem tőle — kilétemet gyanúsnak találja ? — No ha már ennyire jutottunk, megmondom, — igen. Fjodoroff az ön szolgája — ugye emlékszik rá, magukkal jött Achalsih felől. Szinte éreztem, hogy válik az arcom sápadttá, a nagy hirtelen hirre. — S ez a Fjodoroff elmondott nekem mindent, mindent részeg fejjel, amit csak tudott, Néhány silány rubelembe került, s célomat elértem. — De hogy, honnan ismeri Őt ? —• Én figyelem ezt a házat, és figyeltetem, ismerem minden cselédjét, s hallok minden hírről, s áldozok sokat, mert a lelkem boldogságáról van benne szó. — S mit mondott —• szóltam, megerőltetve a hangomat ? — Azt mondta, hogy maga nem francia mérnök, hanem osztrák katona, sőt mi több, mivel lengyelül beszél tökéletesen, tehát biztosan lengyel, s mivel lengyel, tehát nekem, eo ipso szeretnem kell önt, mert egy vér csörög az ereinkben. Lehunytam a szemem. — Nos igaz, vagy humbug amit mondtam. — Igaz, — szóltam én, s lengyelre fordítottam a szót. Meglepett, mondhatom Ottilia nagyon meglepett. De hogy is tudta igy kinyomozni hisz ez még Brown beszületére is válhatna (híres angol detektív, ford.). Most azonban rám került a sor. Megengedi ugye, hogy folytathassam. Mikor Koladschúkba érkeztem s Tatjána oltalmába vett, sok sok mindenféléről szereztem tudomást. Igy egy este egy nagyon titokzatos helyen egy lengyel levelet találtam, s a levél alá oda volt irva, hogy — nos találja ki, hogy ki, — szégyenlősen hajtotta a fejecskéjét s alig hallhatóan mondta — Ottilia. Mindketten elcsendesültünk, elég volt a szó. S akkor — szóltam kis idő múlva — az a levél nagyon megzavart engem, először mert lengyel volt, másodszor, mert Potapycs nem mondta meg nekem, hogy ő lengyelül is beszél, jó lehet tudta, hogy én lengyel vagyok. Képzelheti hát meglepődésemet, amikor a vadászaton Önnel megismerkedtem. Sokszor, mikor egyedül voltam, s végig lapozgattam a naplómat, a levelén mindig megakadt a szemem. — Hogy Ön tán lemásolta? — Le, hogy meglegyen irott alakban is egy szorongó szívnek forró kérelme tirannusához, aki azt hatalmában tartja. S ilyenkor ugy meglepett a vágy, hogy segítsek ennek a szegény ismeretlen Ottiliának, aki oly sirva tud esdeni boldogságáért De nem tudtam. Most talán, ugye közelébe férkőztem, csak az akarat zárja tartja előttem rejtve a titkot. Vegye le azt, s mondja el baját, hátha tudnék rajta segíteni. — Jó, elmondom magának Chapeau ur, de a lelke sir legyen, kérem,* kérem összetett kézzel. Potapycs, az én édes anyám mostoha, kitagadott testvére. Rossz gyermek volt, mindig kalandvágyó s kicsapongó. Anyám, bár fiatalabb volt nála, sokszor kérte, hogy hagyjon fel helytelen életmódjával, de hiába volt. Szégyent, szégyen után hozott a családra, mig óriási adósságaiban, melyekből sokszor atyja mentette ki, már már fulladozott. Egy nap aztán útilaput kötöttek a talpára, s útnak eresztették. A katonaiskola ugyan, melybe ezután belépett, faragott belőle katonát s a katonából a nagyúri dámák magasrangu tisztet, de a kiutasitott fiúból többé gyermeket nem tudtak kovácsolni. Száműzött maradt mindig. S jó lehet távol élt tőlük, gyűlöletében haza, hazatért. Igy atyja halála után részt követelt magának az örökségből. Anyám sokszor adott neki, de ö keveselte, az egészet szerette volna megkaparitani, aminek a következménye az lett, hogy többé semmit sem kapott. Édes anyám meghalt s mindenét rám hagyta, meg lehet még pici jérce leányka voltam. Öt nyugalomba helyezték elég fiatalon, s mivel jövedelme nagy fényűző életéhez nem volt elegendő, újra mozgósitani kezdett ellenünk, s egy félig-meddig koholt irattal atyámat összeesküvés gyanújába keverte. S mi több utálatos tolakodó viselkedéssel közeledett felém. A társaságokban rebesgetni kezdték, hogy az öregedő nagybácsim készül — oroszosan mondva — a kásámat fújni. S komolyan, ilyen badarságok jártak és járnak a fejében. De mivel látta, hogy minden erőlködése céltalan, ki akarta tehát mutatni, hogy ő nem is az én rokonom, anyámé sem volt, mert ö már mostoha fia volt édes anyám atyjának is, s igy egészen idegen a családban. E szerint házassági akadály nem állhat fönn. Irtózattal hallgattam, ez emberi szörny manipulációit, midőn egy este rakás irattal beállít hozzám, s követeli, hogy legyek a neje, különben elárul bennünket, mint a lengyel szabadságért küzdő lázadókat. S mutatott fel olyan leveleket, melyekben atyám, a lengyel szabadságról beszél, olyan emberekkel, akik sajnos később életükkel fizették meg. — Tudja csak ugy közbevetem, mi Orosz-Lengyelországban vagyunk igazán otthon, itt Pétervárott csak a háború miatt tartózkodunk. Hogy az előbbi gondolatot folytassam atyám sohasem törekedett ilyen célok elérése után. De