ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-01-24 / 4. szám

latságokra nem lehet gondolni. Ép azért egy kevés, megengedett élvezetet akarok nyújtani az olvasónak azáltal, hogy egy „tudományos madárijesztőt" ebben a ködös téli időben levetkőztetünk. Ha náthát kap, gondoljunk a lövészárokban didergő katonáinkra . . . Az „előétel" a hajhuzásig borzasztóan rossz magyar szó. De Fanta ur tudja, hogy minő a jó menü, azért mindjárt a pirostábláju könyv külsején ott díszeleg a válogatott előételek egész halmaza. Például: „A tudomány, avagy a vallás jutott-e csődbe? Az abszolutizmus az egyistenhitböl, a magánjog a halhatatlanság eszméjéből fakadt. A vallási pozitivizmus eredményei: keresztény szocializmus, abszolutizmus, magánjog, törvénytelenség stb. A keresztény ideák zsidó eredete. A sajtó az egész világon antiklerikális stb." Ilyen és hasonló témákon rágódik a nagyváradi messiás. Nála a logikát a lira, a történelmet az obskúrus krónikák, a theologiát az ignorancia helyettesitik. Azzal dévajkodik, hogy őt is papok tanitották. Pedig még most is kezet csókolhatna azoknak a jószivü bácsiknak, hogy „in illo tempore" a történelemből el nem buktatták. Az egyháznak körülbelül 400 zsinati határozata van a rabszolgaság eltörléséről és Nagyváradról mégis ezt irják: „Ezek az emberszeretők (már mint a klerikálisok), a rabszolgaságot előidézték, de legalább is pártolták." így gyártják a nagyváradi szabadkömives gyárban a történeti „igazságot." Egy másik jellemző vonása a tudós urnák, hogy megáll az esze az oly egyszerű vallási kérdések előtt, amelyekre egy III-os elemista okos és kielégítő magyarázatot tud adni. Azt mindenki tudja, hogy a Ferikéből idővel lesz Ferenc, a Mórickából Móric. Ez már a fejlődés törvénye. De hogy az igazság legyen, ezt se a fejlődés, se az osztódás el nem érheti. Ezzel megölnök az igazságot. Az Isten a vallásban az örök igazság pilléreit helyezte le. S amig Isten lényegében nem változik (változni pedig végtelen tökéletessége miatt nem változhatik), addig az igazság pillérei lényegükben a vallásban se változnak. A technikában a fejlődés életet, de a theológiában halált, a megalapozott igazság halálát jelentené. Azért csak szellemi gyámoltalanságból lehet a nagyváradiaknak igy irni : „Hogy a vallás csőd előtt áll, semmi se bizonyítja jobban, mint hogy fejlődése megakadt." Sőt a vallás azért nincs csőd, bukás előtt, mert fejlődése megakadt! Akik az egyház dogmáit akarták fejleszteni Günthertől napjainkig, ép a fejlődés miatt kerültek az egyházi átok (anathema) horgára. Michel Angelo művészi remek Mózes szobrán is faricskálhatna a kőfaragó, de az ilyen reparálást nem köszönné meg senki a művészet nevében. A Fanta-féle áltudósok mikor a vallás területére tévednek, csak a régi kipróbált közmondás igazságát bizonyítják, hogy „suszter maradj a kaptafánál 1" Különben Fantának szofizmáktól hemzsegő könyve két tévedésen alapszik: nem ismeri a fejlődés területét, a másik, hogy nem tudja, hogy mi a vallásban a tőle sokszor használt pozitívum („a vallás pozitívuma.") Mi történnék a világgal, ha az erkölcsi fogalmak máról-holnapra fejlődésnek volnának kitéve? Ha más volna ma a jó az igaz, a szép, az erény stb., mint holnap? Pedig kár, hogy ilyenekről is nem gondolkoznak Nagyváradon, mert el lehetett volna kerülni ilyfajta tárgytalan nagyképűsködést: „A vallás a legrégibb, teljesen tudatlan kortól, melynek születését köszönhetjük, a közelmúltig — körülbelül a francia forradalomig, egy állapotban maradt." (9. 1.) A vallás világtörténelmi dekreszcendóját és a vallási tirannizmus korát pedig az elcsépelt Canossa, VIII. Kelemen és VIII. Bonifác eseteiből megállapítani akarni : tisztán a világtörténet szellemének nagyfokú nem ismerésére mutat. Nem is említve az ily tendenciózus cégéreskedést, hogy „a középkor egyedüli találmánya az emberiség legnagyobb átka a puskapor, meg a chartreusei likőr és a „Benediktinus" pálinka volt." (13. 1.) Ilyen kalendárium-szerű tudákosságra csak kalendáriumi nívón lehet felelni. Közismert dolog például, hogy Kolumbus Maurus nevű pap térképével indult az Uj-világrész fölfedezésére, a teleskóp és a mikroskóp Roger Bacon fefencrendi pap találmánya, a föld mozgását már Regiomontanus is tanitotta 1476-ban, a zenetan elmélete Arezzo Guidó szerzetes találmánya stb. S minderről Nagyváradon még 1914. évig nem szereztek tudomást! Szerintük ami az embert igazi emberré tette, nem a vallás volt, hanem: „az ész és annak szülöttje : a tudomány." Különösen most a háború borzalmaiban látjuk, hogy minővé tette az embert a sokat hangoztatott „tudomány." Fanta ur szájában szaloncukor: „a vallás pozitívuma." Nagy szemforgatás mellett vészjóslóan írja: „A vallás csőd előtt áll, vannak ugyan még hitelezői: a hivők, de ha ezek is megtudják gyengéjét, a pozitivizmust, vége, elpusztult . . ." A Fanta-féle filozófiában a pozitivizmus a „végkérdésekből" áll: mi a végtelen, hogyan keletkezett a világ, mi a rendeltetése, mi a lényege stb. Nem tekintve azt, hogy Fanta fantáziája a terminológia tekintetében egyedül álló, csak az a feleletünk, hogy nagyon szegényes fogalma lehet a vallásról, ha csak az emiitett kérdések összességében látja a vallás lényegét. Ami pedig a más világi dolgokat illeti, természetesen nem kézzel markolásszuk azokat, hanem annak szükségszerű valóságára minket a történelmi kinyilatkoztatás, a józan ész és a történelmi népek közmegegyezése vezet. (Isten léte, pokol, menyország stb.) Azért már tisztán a józan ész nevében sem fogadhatjuk el a nagyváradi bölcs tanácsot, hogy a prédikációk végére ezt a megjegyzést tegyük: „lehet, hogy igy van, lehet, hogy nincs." (Fanta filozófia szerint: „eventualis" állítás.) Hogy a vallási pozitivumok mibenlétét nem nagyon érti a szerző, elárulja ilyen helyreütésekkel és ingadozásokkal: „Ami e könyv eszméit illeti, ki kell jelentenem, hogy azok csupán kigondoltak; soha sem arról, hogy a vallás abszurd pozitívum, avagy a tudomány csodája, sem arról, hogy a papok pozitivisták lennének stb. — nem hallottam." (3. 1.) Ilyen szellemi dekreszcendó mellett már előre is megállapíthatjuk, hogy nem a vallás, hanem a szerző hitele áll — a csőd előtt! Dr. Porubszky Géza. Aggasztó jelenségek. A háború borzalmai közepette aggasztó jelenségek tárulnak elénk a társadalmi életben is. Ilyen a már sokszor elcsépelt élelmiszer uzsora. Ilyen a féktelen drágaság tüzelőben, ruházatban. Ilyen legújabban a munkabér uzsora, amely már ma is borzalmasan érezhető: a nyárnak előrevetett árnyéka pedig egyszerűen — kiszámíthatatlan. Gyüge fiatal emberek — úgynevezett kukkok — kiket azelőtt az édesapjuk vagy az édesanyjuk szerződtetett el a kosztjukért s a jó bánásmódon felül egy kis dohányravalóért, ma 300—400 koronákat kérnek s még örülünk, ha ilyet is kapunk. Ez a jelenség azonban még érthető volna, hiába : nagy a kereslet, silány és kevés a kínálat, tehát az emberárú értéke emelkedik. Ez a jelenség tehát ha aggasztó is, de legalább természetes. Van azonban egy másik vadonatúj jelenség. X. zsellérnek van 2—3 fia, ne mondjuk, hogy gyügék, csak annyit állapítsunk meg, hogy nem váltak be katonának. Most otthon vannak mindnyájan. Atyjuk nem engedi őket elszegődni még az ismert óriási bérösszegekért sem. Otthon eszik a drága kenyeret — minden falat két fillér — s lopják a napot, de édesapjuk vigasztalja őket: — Ne búsuljatok gyerekeim, majd aratunk nyáron feliből! Ez a szó „feliből" fejezi ki a munkabér uzsorások szándékát a maga durvaságában. A gazda (a legtöbb plébános is az!) fizesse egész éven át a cselédjeit, hizlalja őket — mert a közönséges táplálás a cselédnek ma már nem comme il faut — a gazda fizesse a sok adót, munkálja a földet, adjon belé vetőmagot; fizesse a jégbiztosítást, szenvedje az elemi csapásokat, melyek ellen nincs védelem, stb., stb. és majd jön egy lüttyő, aki eléd áll: — Gazda, én majd learatom feléből! Mi lehet erre a válasz? Azt hiszem, csak egy lehet és pedig a deresnek a visszaállítása. Illetékes körök fölhívhatnák a kormány figyelmét a gazdaközönségnek erre a szomorú kilátására, hogy a hatalom még idejekorán letörje a kapzsiság szörnyetegének szarvait, észretéritse a zsellér embert s inkább engedje, hogy a kapzsi parasztnak fölkopjék az álla, semhogy az ország gerince, az adófizető alany, a mindenkor józan gazdaközönség vallja kárát e förtelmes kapzsiságnak. Deák Antal. Josephus, a zsidó történetíró és Jézus Krisztus. Irta: Kákonyi János. A tudomány dilettánsai sokszor boszantó kérdésekkel faggatják a tudósokat, előhuzakodnak már régen letárgyalt kérdésekkel s jogot formálnak maguknak arra, hogy revízió alá vegyék a legszilárdabb alapon álló igazságokat •— az igazságból problémát csinálnak. Nem nagy baj, ha szó van nem általános érdekű dolgokról, de nagy baj, ha belekontárkodnak oly thémákba, melyeknél mindenkinek kell állást foglalnia. Ilyen fölösleges kérdés Krisztus Urunk személyének hisztorikus vonatkozású tárgyalása, amint azt ujabb időben egyes áltudósok napirendre tűzték. Folyó évi február 2-án történt Münchenben, hogy Drews a monisták egyesületében sokat beszélt Krisztusra vonatkozó, szerinte mythikus dolgokról. S miután lekritizálta a keresztény világnézetet, ezt az életszabályt állította fel: „Az emberi ész, nem pedig az úgynevezett isteni törvény legyen cselekedeteink irányitója." Nagyszerű erkölcstan! Vájjon melyik emberi észt kell itt érteni? X vagy Y rablógyilkosnak, vagy valamely furfangos váltóhamisitónak eszét? Ahány fej, annyiféle az észjárás. Nincs általános érvényű normája az emberi észjárásnak, hacsak vissza nem tér oda, az örök isteni törvény változatlan alapjára. Végül beszélt ott még egy Gurlitt nevü Krisztustagadó, akinek tudománya abban kulminál, hogy mi Krisztusról bizony keveset tudunk s nagyon sajnálni való dolog, hogy ezen keleti szemita vallás a gyönyörű teuton Wodan-kultuszt kiszorította. Néhány évezred múlva — igy vélekedik Gurlitt — hire sem lesz Krisztusnak. Persze ezek az emberek az evangéliumi történetet nem veszik komolyan, ők a profán történettől követelnek Krisztusra vonatkozó adatokat s ilyenek szerintök nem léteznek. Amit a profán történet Krisztusról feljegyzett, az nekik mind történethamisitás. Plinius (Ep. ad Trajan.), Tacitus (Ann. 15. 44), Snetonius (Cand. 25), Josephus Flavius (Antiqu. 18. 3, 3) számukra nem léteznek. Ezen hitetlen áltudósokkal szemben elismerte az igazságos kritika ezen profán történeti adatok hitelességét. Minket leginkább Josephus Flavius zsidó történetíró adatai érdekelnek, aki 70 év után irt egy müvet, melyben Krisztusról becses történeti adat maradt ránk. Ezen történeti adatról már sokat vitatkoztak a tudósok, sokan kétségbe vonták hitelességét, de legújabban egy év előtt 2 hírneves tudós, az angol Burkitt és utána Harnack berlini egyetemi tanár és a királyi könyvtár általános igazgatója fényesen bebizonyították ezen történeti adat hitelességét (Internationale Monatsschrift für Wissenschaft Kunst u Technik. Berlin. 1913. Heft 9.) Josephus történeti adata Jézusról „Régiségek" c. görög müvében (Antiquitates 18. 3, 3) igy hangzik: „Ezen időben élt Jézus, egy bölcs ember, ha ugyan embernek nevezhető, mert ő csodás (paradox) dolgokat müveit, tanítója volt mindazoknak, akik az igazságot gyönyörrel elfogadták és sokakat vonzott magához nemcsak a zsidók, hanem a görög világból valók közül is. Ö volt a Krisztus. S midőn őt Pilatus vezető embereink feljelentésére keresztrefeszitéssel megbüntette, nem hagyták öt el azok, akik előbb szerették — mert három nap múlva újra mint eleven jelent meg nekik, miután az isteni próféták ezt és ezer más csodás dolgot róla megjövendöltek volt — és mostanáig sem szűnt meg a róla elnevezett keresztények fajzata" (philon). Akik ezen történeti adatot keresztény hamisítványnak tartják, különösen azzal érvelnek, hogy a zsidó Josephus nem Írhatta az Üdvözitöről ama teljesen keresztény izü kijelentést, hogy „ő volt a Krisztus", vagyis Messiás. Ez a kifogás elveszíti összes bizonyító erejét, ha oly értelemben vesszük a kijelentést, mint azt Josephus más helyen értette és szóval ki is fejezte, hogy t. i. Jézus volt az „úgynevezett" Krisztus, Tehát Josephus nem mint Krisztus-hívő tette ezen kijelentést, hanem mint hisztorikus a Krisztus-hivők véleményére utalt. Arról Josephus nem kételkedett, hogy olvasói szavait ily értelemben veszik. Ami illeti Josephusnak Krisztus feltámadásáról szóló referátumát, az sem képez nehézséget, ezzel még nem lett ő Krisztus-hivö. Sőt tudjuk, hogy a Bellum Judaicum elveszett első héber, később görögre fordított kiadásában, melyről csak szláv fordításunk van, Josephus a Krisztus feltámadására, különösen a csoda magyarázatára vonatkozó különféle hirek regisztrálása után mindjárt kifejezésre juttatja skeptikus nézetét, mondván: „Én nem tudom, kik mondanak ebben igazat." Különben ő is, mint kortársai, kapva kapott szenzációs hirek után s bizonyára nem csekély mér-