ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-20 / 25. szám

bizalmatlanokká váltak. Ez azonban annál kevésbé állhat meg, mert aki ismeri a szabadkőművesség végcélját, törekvései kiviteli útját és módját és mindezekben a titkos intézkedések előnyeit, az nem ringathatja magát ama hiedelemben, hogy a szabadkőművesség, mint ilyen csődöt mondott volna. Védekezik, mert szüksége van reá Magyarországban, dr. Bókay Árpád és társai járnak elől abban, akiket nagyzolási mániában követ a szabadkőműves főfőszakácsmesternő Bédi Schwimmer Róza, hogy fejedelmi udvarokat láthasson, béke után vágyik és aközben Danunzió Rapaport Móric tovább folytatja a Braga-féle kijelentésekben előtörő érdekszálak Összefüzését, amelyek a szabadkőművességnek a szabadkőművesség világszövetségében vannak a legnagyobb titoktartás mellett letéteményezve. A többi és nyilvánvaló irány, cél, törekvés, elv, eszme, erény gyakorlat csak kölcsön szedett dolgok, amelyek annál kevésbé kivannak oly titoktartást, amiben közönséges halandónak nem szabad résztvennie és a valódi titkokat nem szabad tudnia annak dacára, hogy semmi néven nevezendő természetfölöttiségek nem leledzenek: mivelhogy emberi dolgok. A szabadkőművesség egy és pedig világszövetségben leledző erkölcsi rendszer, amely azoknak a magánérdekei szolgálatában áll, akik a hitvallás erkölcsi irányzattal szemben hatalmi ellenfelet képeznek, amelyben e titoktartás még arra is kitűnően beválik, hogy fedje vele a valót, amikor amint ezúttal is a közösség és összeköttetés megszüntetését a cél érdekében publikálni kell ugyan, de valójában végrehajtani nem. Ugy tetszik, mintha a magyar szabadkőművesség nagy világszövetségben letéteményezett egyetemes elvének hajolt meg akkor, mikor csak az olasz szabadkőművességgel való közösséget és összeköttetést tagadja meg természetesen a palástoló látszat kedvéért, amennyiben reá nézve első sorban áll Juvenalis azon imperativ kijelentése : „sic volo, sic jubeo, stat pro racione voluntas." Nincs tehát mérvadó ok mit és miért, és nem volt szükség arra, hogy magyarországi szabadkőművesség állásfoglása az olasz szabadkőmüveséggel szemben való magatartásáért elismeréssel honoráltassék (Alk. 1915. VI. 3.): az a magyar szabadkőművesség, amely pro primo : a milanói nagypáholynak a trónoktól és oltároktól megszabadikardcsapástól érve, a leszakadt zászló bibor selymével együtt a földre zuhan... Amilyen villámgyorsasággal jött, ép úgy el is száguld a lovascsapat, a távolban rohan előre, áldozatot keresve, mig a csatatért a halottak és sebesültek mérhetetlen tömege boritja. Ekkor nyögve, nehezen feltápászkodik az őrmester és a zászló selymét szivére szorítva próbál menni irtóztató félelemtől és rémülettől hajtva futni, menekülni katonatestvérei után és az esti homályban irányt tévesztve, feljut egy magaslatra, ahol már a nagy erdők, a nagy hegyek kezdődnek. Fáradtan, nehezen lihegve, fájdalomtól elgyötörve, megtörten vonszolja magát néhány lépésnyire a fák mentén, a bokrok között. Csak annyi ereje van, hogy a zászlót gondosan összehajtogatva és megcsókolva a vadrózsa bokor aljába letegye, aztán elesik és a sebéből újból előtörő vér elborítja a már haldokló arcát és mellét... Másnap, kora reggelen, a még sűrű ködfelhőktöl bevont és takart erdőn át siet egy szegény paraszt, — Péter az erdőőr. — Kicsi kunyhója az erdő mélyében, a hová ritkán tévedt emberi láb, áll, körülvéve néhány keskeny szántóföldtől, melyek az ő, fiatal felesége és kis fiacskája megélhetését éppen hogy biztosítják. Péter nem volt katona, a bal lábával bicegett kissé s mig a szomszédos falvakban a férfinép százával vonult a háborúba, ő felesége és kicsi fiacskája mellett maradott. Erre gondolt titkos örömmel, mig az erdő sürü ködjén át annak keleti széle felé sietett, a tott korszak megszületése érdekében az 1914. év szept. 10-án kibocsátott körlevelét nem utasította vissza, pro szekundo: hasonló eljárást, aminőben állítólag az olasz szabadkőművességgel tanúsított nem részesítette a „Grand Orient de France"-t, a mely az olasz hadüzenetet a barbarizmus ellen a jog és civilizáció győzelméért a szent szövetséget megkötötte." És pedig annál kevésbbé nincs ok és miért és nincs szükség honorálni, mert az csak növelni fogja a magyarországi szabadkőművesség bátorságát a hazai társadalmi jog és erkölcs rend irányzatát teljesen a maga akaratának teljesen megfelelően átidomítani, hatalmába ejteni. És akkor (tb.) sopánkodhatik az utólagos cselekményért előzetesen és előzékenyen nyújtott honorációja fölött jól megjegyezve, hogy e közlemény irója nagyon is jól tudja miben és mely határokig méltánylandó a szabadkőművesség célja, iránya, törekvése elvei, az emberiség valódi nagy eszméinek a közösség javaira való megvalósithatása érdekében és érdemében kifejtett működése és munkálkodása, amelyekben vagy az egyházat követi, vagy az egyház követheti őt. A hazafiúi felbuzdulás, a hazaszeretet mindenkor és minden esetben glóriás fénnyel honorálandó, de akkor annak mindenben és következetesnek is kell lenni és igy a magyar szabadkőművességgel is meg kell szüntetni a közösséget és az összeköttetést, nem felejtvén el, hogy a magyar nemzet eddig való fennállását annak köszönheti, amit az egyetemes szabadkőművesség vagy világszövetsége lerombolni akar. Hadrakelt hiveim leveleiből. Piros, sárga, fehér tábori lapok, változatos szinü és különféle nagyságú borítékok, néhány csillogó szentképes kártya, csupa nehéz, vastag irás. Egy részük Esztergomban, Nyitrán és különféle kórházakban van keltezve, legnagyobbrészt azonban a harctérről érkeztek, sőt olyan is van, amely „kelt az fedezékben". Szegény jó népeim beszámolnak sorsukról és hangulatukról és hálálkodnak azért az utrabocsájtásért, amelyben részesültek az oltár előtt azokon a bizonyos napokon, amikor fegyver alá hivta őket a haza. „A nyájtól elszakadt juh" visszasirása ez a sok irás, visszakivánkozás a faluba, a templomba, az eke mellé, az „édes, felejthetetlen magzatok" körébe. Nem mondhatnám, hogy soraikban sok a jajgatás és a panasz. Ami kevés van, az érthető, hát még ha nagy családot, nagy gazdaságot, vagy semmi honnan tegnap is a távolban lejátszódó borzalmas küzdelmet figyelte. És mialatt tovább haladt, és éles kutató szemével néha-néha a fák közé, a bokrok alá pillantott, csak meg-megrázta fejét. Már nagyszülei is elrejtett erdei lakban éltek, szülei is abban haltak, és ő maga soha sem jutott messzebbre, mint a nagy hegyeken túlfekvö faluba, és a nagy világból hirt cak akkor kapott, ha az urasága évi fizetését küldte meg. Egyszerű, együgyű jószívűségben nem tudta megérteni, miért nevezze jóbarátnak a hegyeken innen lakó szomszédokat és miért ellenségnek a hegyeken túl lakókat. Egyiket sem ismerte, egyik sem bántotta. És rémült csodálkozással gondolt a völgyben megfigyelt két embertömeg kétségbeesett küzdelmére. Ekkor Péter hirtelen megáll. A bokrok mögött valaki fekszik. Péter óvatosan, lassan közelebb lép, de bár lépései alatt a százaz őszi lomb eléggé zörög, a földön fekvő alak még sem mozdul, mikor végre melléje lép, látja hogy az egy halott, egy halott katona, kinek mély tátongó fej sebéből omló vér elborította arcát és mellét. Péter mély sajnálattal nézi az idegen katonát. Mennyi kinnal kerülhetett az a szegény megsebzett ember erre a magaslatra! És nem törődve azzal, ellenség-e vagy nem, csak leveszi tisztelettel kalapját és ugy, ahogy az erdő mélyén, öreg szüleitől tanulta, elmondja imáját, és mivel, a meddig szeme ellát, emberi lényt nem vesz észre sehol, szabad, két erős kezével gödröt váj a puha, laza erdei földben, a gazdaságot sem hagyott hátra az én 38—40 éves emberem, aki ugyancsak elszokott már a fegyverhordozástól és a katonás fegyelemtől. — Mondom, panasz nem sok van az írásaikban, de annál gyakrabban sóhajtoznak a béke után. „Az hegyeshavas Kárpátokba kérjük az jó Istent, hogy minél előbb küldje el az béke angyalát." Vagy igy: „A Szentlélek galambja válassza szét a nemzeteket, hogy hamarább béküljenek." Hiába, a békében, a falu csendjében és elég jó anyagi körülmények közt felnevelödött földmivelö népünk nehezen illeszkedik bele a háborús idők viszonyaiba. De ha már ott van, rengeteg sokat kibir, mert roppant edzett. Nos, a sorsuk nem rózsás, az bizonyos. Az újoncok pompásan érzik magukat a kaszárnyában. „A koszt elég jó, a feketekávéhoz a cukrot hozzá kell gondolni és mindjárt édes lesz/' A kaszárnyai publikum persze roppant vegyes, nem csoda, ha még a papok ellen is hallani zugolódásokat, pedig „ha az emberek ugy éltek volna, ahogy a papok beszélnek és az egyház tanit, akkor most nem volna háború." Lévén a levélírás nem kis dolog, ahoz több idő és hely is kellene. Idő sincs sok hozzá és a hely is szük. S amíg az én bakám az ablakon kifelé meredt tekintettel tűnődik kártyája fölött és már vagy tizedszer nyálazza ceruzáját neki-neki fohászkodván, hogy kirajzoljon valami ékes gondolatot, hát hiába, nehezen megy kifelé a gondolata, mert „nagy a zúgás, az egyik dalol, a másik nevet, a harmadik káromkodik, a negyedik imádkozni próbál". Pedig akármit nem irhát, s amit már irt, az még kevés, mindössze ennyi: „Köszönök: Dicsértessék a Jézus Krisztus. Mivel köszönthetném mással igen szeretett lelkiatyámat? Hála Istennek egészséges vagyok, amit maguknak is tiszta szivemből kívánok". Ennyi az egész. Most ha még tisztelteti a Kovács bácsit, a Kovács nénikét, meg az Otilka kisasszonyt: hát nem is marad hely a kártyán, hogy irna valamit a sorsáról is. Sebaj, majd máskor többet. — És jönnek nap-nap után kártyák, levelek. Hogy a kenyér rossz, de hiszen hoznak hazait. Egész nap tanulás, gyakorlatozás. Josót szorítja a csizma. Dani élteti a pálokat és szidja a tompái gólyanénit, hogy leányt hozott és nem fiut. Gyulát megdicsérte a főhadnagy ur: ötből négy treffer. Imádság kevés, de „ostoba beszéd" az sok van. A káromkodás nem illik össze a haza sorsával. Van-e már harang meg orgona Horvátiban? Polyák Nagyszebenben a bokacsával kínlódik, nehezen áll ki belőle a fájás, pedig már „látcsövön" is nézték a lábát. Beszámolások a lelkiekről. Újság semmi. Boldog ünnepeket. A harctérről küldött lapjaikon a sorsukról keveset irnak. Hiszen természetes is, „Csak szenvedés a sorsunk — irja az egyik — s csak imádsággal tudom megnyugtatni magamat." Az ágyuk dörgését már megunták. Mikor a harminc és felesek megszólaltak a zurawicai állomáson, az ablakokból az üvegtáblák kihullottak s az egyik lövés halottat gondosan belehelyezve, befödi földdel, lombbal, gallyal és még kis fakeresztet is állit. Majd lassan tovább megy, az erdő széle felé, de látva hogy a völgyet még sürü ködfelhők borítják, megfordul és ebben a pillanatban tekintete a rózsabokor alatt fekvő, a lehullott lombtól kissé elfödött zászlóra esik . . . Kíváncsian emeli fel és maga elé tartva, szeme tágra nyilik a bámulattól a csodálatos fehér Szűz Anya és az azt körülvevő gazdag aranyezüst himzés láttára. Vájjon kié lehet e gyönyörűséges bibor selyem?! Péter kutatólag, keresve nézi végig a magaslatot, a bokrok és fák alját, de körülötte csak az erdő csendje, magánya, elhagyatottsága. Hátha a halott, idegen katonáé?! Péter elgondolva nézi a zászlófoszlányt, aztán gondosan összehajtogatja, mert hátha nála, mint erdőőrnél keresi valaki, az értékes szövetet kabátja alá helyezi és haza felé indul. Mire kicsi kunyhója elé ér, felkel a nap is és elűzi az utolsó ködfelhöt az ébredező erdőből. Fiatal felesége a kunyhó előtt áll s mossa a padkára helyezett agyagtálban barna karjait és barna nyakát. Félelemmel néz Péter elébe, de ez megnyugtatólag int vissza. Aztán melléje lépve, mutatja a csodálatos bibor selyem zászlódarabot. Az asszony összecsapja kezét, mert ilyen szépet, ilyen csodálatos holmit csak egyszer látott életében, tul a hegyeken fekvő nagy bucsujáróhely Szűz Máriájának volt ruhácskája hasonló szövetből, ilyen gyönyörűséges dus arany hímzéssel.