ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-20 / 25. szám

egy orosz századot ugy megsemmisített, hogy csak hét ember maradt belőle. „Hajtjuk az oroszt" és ugy nekiindult, hogy nem tudni hol áll meg? „Bárcsak menne legalább Szentpétervárig." Misa attól tart Przemysl első ostroma után, hogy a muszka visszajön. Biz' az visszajött, igaz, hogy el is kotródott már, de Misa azóta hallgat. — Egy másik hivem ezt írja Przemyslből: „Könnyes szemmel szorítom fegyverem, mikor eszembe jutnak kis árva gyermekeim." Azok azóta talán tényleg árvák s hiába ülnek ki nap-nap után ebédidő tájban a ház elé, Mári néni sok házhoz visz levelet, de az övékét mindig elkerüli. „Harcolunk ahogy bírunk — igy a Keresztes Gyugó Pisti — védjük az szép hazát, amejre az muszkának foga fáj." Akad jó idegzetű is, aki a heves tűzben el nem csüggedt, sőt vigasztalta a társait, mert azt hitték, hogy már el kell pusztulniok. Másutt meg az történt, hogy „a muszkák ránk rohamoztak szuronyokkal és mink is szuronnyal összecsaptunk, ugy harcoltunk, mint egy oroszlán, mert minden magyarra hat muszka is jutott, de azért visszavertük őket". Ebben a karácsonyesti szuronyharcban az idézett sorok irója karján megsebesült. „Az lett a karácsonyi ajándék a muszkától. De a kiosztásnál a kis Jézus is ott volt, mert ha ott nem lett volna, akkor én nem volnék. (Akkor velem sem fizettetett volna 15 koronát 50 kgr. árpáért.) Állandó veszedelemnek kitéve harcoltak a Kárpátokban. A nagy hideg egyiknek-másiknak lerágta a lába-ujjait. „Tűrünk, de muszáj is, mert részünkre nincs pártfogás." Alig várták a tél elmúlását, most meg a nagy hőség miatt panaszkodnak. „Nagy szárazság van, nagy melegségek, ha marsolunk, majd elveszünk az nagy homokba és az porba. E rossz világba és ezen az idegen földön kell elveszni." De hát jó az Isten, aki Benne bizik, az nem csalatkozik, meg azután „Isten megvigyázza az ember életét a legnagyobb veszélyben is." A vallásosságuk megható. Van aki panaszkodik, hogy szép, kedves imáit nem végezheti. A másik nem adja sokért, hogy Pünkösd napján misét hallgatott, mig köröskörül az ágyuk bömböltek és az emberek gyilkolták egymást. — Máté hivem egy átlőtt gyermek holtteste fölött sírdogál, de felebaráti szeretetét legyőzte életösztöne, mert a gránáttal meggyújtott szélmalomban otthagyta súlyosan sebesült bajtársát, húzta, húzta, de nem birta, neki is át volt lőve a lába, csak csúszva menekült. A hadmüveletek terére eső lakosság sorsa borzalmas lehet. „Kőkemény sziv kell ehez, ha valaki látja ezt a sok hajléknélküli embert, akik amúgy is szegények voltak." Hiába, a gyerki ember büszke arra, hogy gyerki és mindenre, ami gyerki, hát nem csodálom, ha a gyerki templomnak nincsen párja egész Galíciában. De már pl. a szombathelyi székesegyház szebb, mert olyat nem látni széles Magyarországon. (Igaz, hogy gyerki ember se sok járt még széles Magyarországon, de még Visken sem.) De hogy a dolog „Vájjon kié lehet?!" kérdezi urát, de feleletet nem is várva, berohan — karján a bibor selyemmel — a kis kunyhóba, a honnan hirtelen gyermeksirás hallatszik. Péter lassan követi, és a szobába lépve látja, felesége mint takarja le a durva deszkákból csinált bölcsőben fekvő kis fiát a bibor selyem zászlóval. És a kis szoba ablakán behatoló napsugár éppen a fabölcsőt éri, és a gyönyörű, aranytól fénylő bibor zászló takarót, melynél jobban, szebben csak a két ártatlan gyermekszem ragyog.... A két egyszerű ember letérdel, olyan volt gyermekük e csodálatos bibor takaró alatt mint egy szent! A férfi boldog volt, de az asszony a jövőbe nézett. És mint valamikor a szépséges, szomorú, fiatal császárné az arany bölcső mellett, ugy ült most az egyszerű parasztasszony a fabölcső mellett, imára összekucsolt kezekkel. De mig amaz azt kívánta, fiacskája született volna herceg helyett istenhátamögötti szegény parasztfiunak, addig ez, az egyszerű parasztasszony, a csodálatos bibor takaró alatt fekvő gyermekére pillantva, látta, kívánta azt a nagy világban kint, szépnek, büszkének, nagynak, hatalmasnak, gazdag ruhákban, gazdag lakásban, mint ezrek parancsolóját . . . És mint egykor a szép, fiatal, szomorú császárné az arany bölcsőre, ugy hajolt az egyszerű parasztasszony a durva fabölcsőre és csókolta meg anyai áldásaként az öreg bibor zászló alatt mosolygó gyermekét . . . Ez a mese az öreg zászlóról . . . érdemére térjek és az én édes katona-hiveim jámborságát illusztráljam, nem hagyhatom megemlítés nélkül a lelkipásztorhoz való ragaszkodásukat, amit minden idézet mellőzésével ez a garmada levél meg kártya is bizonyít. Beszámolnak gyónásaikról és áldozásaikról, a kórházban elvégzett oltáregyleti ájtatosságról és csak egy irja, hogy templomba nem mehet, mert „a huszárnak nincs ünnep". Viszont az örökké mosolygó Dubábel Pisti nov. második vasárnapján két misét, három prédikációt és két litániát hallgatott a „messze távolban" (Esztergomban), ahol nehéz tájékoznia magát, hogy merre siratja őt az édesanyja. Bezzeg szegénynek Tschita városában még nehezebb a tájékozódás, mert az már igazán a „messze távolban" van. Fegyverre meg töltényre nincs már szüksége s ha el nem látta volna magát „lelki menázsi"-val, az ő édesanyja szoknyája mellé szokott szive nehezen viselné el a fogolysorsot. Nem hagyhatom megemlítés nélkül azt a hívemet sem, aki a Himnusz strófáján elmélkedik és nem hiszi, hogy már a multat is meg a jövendőt is megbünhődtük volna; de azt sem hallgathatom el, aki Przemyslben azon sopánkodik, hogy bizony a böjtöt nem tarthatja. Pedig dehogy nem tartotta, hiszen annak a százegynehányezer katonának a kezéből a sok koplalás miatt esett ki a fegyver. A harci kedvük és a hazafias lelkesedésük sem csekély. „Mivel a hazának nagy szüksége van most minden emberre, hát megyünk eleget tenni kötelességünknek." Az Esztergomból való elmenetel kissé nehezükre esik, de nem baj, mert „hogy az ember csak egyen, azért kár itt lenni" és „nyugodt szivvel, könnyebbült lélekkel" indulnak „a csaták mezejére". „Édes hazánkat meg kell védeni. Ha őseink ontották vérüket a jövendőbeli népért, nekünk is kell küzdeni édes hazánkért." Hiszen „ha mink gyáván elfutunk, akkor még az unokáink is átkot szórnának ránk". A Himnuszmagyarázó ezt irja: „Mikor odaérnek, hogy a nagy világon e kivül nincsen számodra hely, akkor eszembe jut, hogy ha igazán nincs, akkor ezt a helyet utolsó emberig védeni kell." Csak embert ölni ne kellene. De hiába, onnan túlról sem lődöznek szilvamaggal meg lekváros gombóccal és a háború nem abból áll, hogy a lövészárkokból a nyelvüket öltögessék egymásra. Az nem baj, ha meg kell halni, hiszen „az hazáért halok meg" és az az a fő, hogy „elérjük hazánk dicsőségét és megnyerjük népünk békességét" és hogy a menyországban találkozhassunk. No és ez biztos is, hiszen „azt mondta a nyitrai lelkipásztor, hogy nyitva van az menyország kapuja előttetek fiaim". Hangsúlyozom, hogy a szép, az édes, a drága hazát, meg a szeretett királyunkat sokan emlegetik, örömet, vigságot, bátorságot, elszántságot emlegetnek, különösen az egyik huszár-hívem, akinek azonfölül erős meggyőződése is van „a szent győzelemben". Bár „az" Pisti kissé búsul, „hogy ilyen korán meg kői halni és senki sem fog keresztemre koszorút kötni, senki sem fog keresztemné imádkozni, fejemné gyertyát nem fog égetni senki" — a magyar virtus mégis csak kilobban, mert „egyszer születtem, egyszer halok meg, de gyáva nem leszek". Nos hát édes fiaim, büszke vagyok rátok. Én is bízom, hogy „megszabadulunk az éhes muszka kegyetlenségétől". A jelek azt mutatják, hogy meg. Elesett vitéz községbeli testvéreinknek emléket állítunk. Nektek meg, akik visszatértek, hét megyére szóló parádét rendezünk. — Isten segítsen benneteket. „A sírig pá pá!" Kovács Pál. HÍREK. Tarkaság. Magyar világ. Messziről, a város főtere felől ismerős akkordokat hajszol a langyos júniusi szellő. Olyan nagyon ismerősek. Pedig de régen is hallottuk. Még akkor a béke szelid, mosolygó arcú angyala simogatta gondokkal barázdázott homlokunkat. Régen volt az már. Talán egy éve is lehet. Hej, azóta de más világot is élünk. A háború sátánya legyűrte a béke angyalát. És ekkor jött nagy, nagy forgószél. Rázós ölébe kapott bennünket és vitt, vitt hegyeken, völgyeken, folyókon, országokon keresztül. És ide tett le, ebbe a cseh városba. Az ismerős akkordok, mind jobban erősbödnek. Olyan lesz, mint a fákat derékba törő, harsogó orkán. Zúg búg ezerféle hangon. Mindenki ráismer, akinek bölcsője magyarföldön ringott, Rákóczi induló, tüzes, perzselő ütemei szinte belemarkoltak a vesékbe. Nehéz fojtó nyomást érezünk keblünkben. Hamarjában azt' se tudjuk, mi bajunk támadt. Mintha lázas nyavalya gyötörne. Arcunk pirosodni kezd, mint a lázbetegé. Fülünk csengbong. Magyar dallam Csehországban; szinte hihetetlennek tetszik. Ebben a messzi országrészben, ahol a magyar szó gyűlöletes, a legszebb magyar imádság kapjon légi útra. Nem nem. Az nem lehet. Azaz mégis, hiszen fordított világot élünk már. Hiszen bármerre megyünk a város utcáin, mindenütt magyar szó hallatszik. Magyar fiuk kopogós csizmáitól hangos az utca kövezet; magyar köszönés mindenfelé. — Jó napot! Elősször szokatlan volt. Most már annyira beleéltük magunkat ebbe a helyzetbe, hogy szinte elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a cik-cakos utcákon egyedül csak a cseh kopogós szavak domináljanak. Söt nagyobb csuda is megesett. Przemysl csodás visszavétele örömére a honvéd zászlóalj kiakasztotta a piros-fehér-zöld, angyalos trikolórt. No ez az első percekben nagy kalamitást okozott a cseh atyafiaknak. Hogyan ? Hát már ennyire jutottunk, mi csehek? A cseh esti szellő magyar zászlót lengethessen a főtéren ? Az nem lehetséges. Ez ellen erőssen kell óvást emelni. A magyar zászló mégis győzött, most is büszkén lobogtatja uszályát az alatta korzózó cseh uraságok fölött. Hja! A magyarnak mindenfelől győzni kell. De nemcsak ebben a tekintetben úr itt is a magyar. A fanyelvü cseh kereskedők és iparosok kényszerűségből fanyalodnak a magyar beszédre. Ha bármelyik magyar, barna piros arcú magyar fiú bemegy egy üzletbe, magyarul köszönti a tulajdonost. — Persze az első időben a cseh nagy zavarba jött. Hogy értse meg ennek az emberevő magyarszkinak a beszédét. Aztán mégis megtanult mindegyik a legszükségesebb magyar szavakat, Akár a szajkó. — Ja napát! Mi teszik ? Nócas tabak, Dufa is? Ja, ja. Tak, tak. Keszenem. Ha nem ért meg valamit, szomorúan bólongatja fejét. — Nye rozomi magyarszki. Nem értek magyarul. A kedélyes magyar erre okvetlen megjegyzi: —• Ejnye a fanyelvü vak apádat. De azért a magyarok is tudnak már valamit. A vendéglőt a cseh hostinec-nek hívja. A bort vino, a sört pivo, a kávét káva néven ismeri. A hostineces már tudja, hogy ezek a barbár magyarszkik csak kutyanyelven beszélnek. Azonban üzleti érdekből ő is karóba húzza a nyelvét. — Ja napát! Ser? Ser? Pivó? Világos? Barna ? A sör elég olcsó. Egy liter virágos sör tizenhét krajcár, nagy korsóval tiz, kicsinnyel kilenc. És hát a magyar fiuk nem verdesik a fogukhoz a garasokat. Egyik liter a másik után fogy. Van miből. Áldott jó a magyar haza. Győzi az pénzzel. Bizonysággal szolgálhat erre nézve a cseh posta hivatal, amelyik, mióta a magyar katonák lakják a várost, alig birja lebonyolítani a posta forgalmat. Csomag és pénz óriási mértékben, Van tekintélye ezért a magyarnak. Ferv Búcsú. Langyos, enyhe júniusi éj volt, Csillagdíszben ragyogott az égbolt, Elbúcsúzni voltam én tenálad, Adtam neked egypár virágszálat. Virágszálat pirosat, fehéret — S te adtál nekem egy — Krisztusképet! Messze járok, messze már azóta! Oh be szép volt ez a búcsúóra! A végzetem bárhova is vezessen, Azt az estét sohasem felejtem! Szivemben oly hiven él emléked — S szivem fölött a te Krisztusképed! . . . Ha itt — tőled távol — idegenben Vissza-visszasir hozzád a lelkem, . . . Hogyha kérdem, mért ilyen a sorsom, Mért is kellett tőled elszakadnom ?! . . . Hogyha nagyon, nagyon fáj az élet — Megcsókolom azt a Krisztusképet!! Lenz Ferenc.