ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-20 / 25. szám

elismeréséül a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy disztagjává avatta-e őt fel ?! Nagyon érdekes és mondhatni értékes a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy főfőatyamesterének a Bókay Árpádnak azon megkülönböztetésre vezető kijelentése, amely szerint az olasz Nagyoriens páholyt mint ilyent külön olaszországi szabadkőművességnek kell tekinteni, ami arra enged következtetni, hogy a szabadkőművesség országonként külön-külön szervezett és teljesen önálló, szabad cselekvési jogkörrel felruházott testület. Az tudni való és természetes, hogy a szabadkőművesség külön-külön államonként egy nagy gyűjtő és hierarchikus szervezetben van egybefoglalva, amelyeknek a neve: „Nagyoriens" és ezek mind együttvéve képezik az azonos elveken eszméken és törekvéseken munkálkodó nagy világszövetséget. A főfőatyamester azonban jónak találja a megkülönböztetést, amely egyenesen arra enged következtetni, hogy más az olasz, más a francia, más az angol, más a magyar, más a német, más a japán szabadkőművesség a nagy világszövetségben, a mi ismét és pedig jogosan azt is feltételezheti, hogy a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy a magyar szabadkőművesség a nagy világszövetségben a többi ország szabadkőművességeivel szemben nem egyenrangú, hanem inkább csak alárendelt tényező, amelynek nem minden mérvadó határozatról kell tudomással bírnia, a mennyiben a francia és angol szabadkőművesség akarta, előkészítette az olasz és feltehető a többi országok szabadkőművességeivel egy húron pendülve több mint valószínű közvetlenül részt vett abban csak a magyar nem! Csak a magyar nem lett volna benne részes, csak ő nem működött abban akár direkt, akár indirekt közre ? ... Ez érdekes!! Hisz ezen vakmerő állítás sértés számba menő állítás, amelynek még csak lehetősége ellen is az elutasító válasz erélyes tiltakozás, a mit készéggel elfogadva megerősíti azt a másik állítást, amely szerint a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy, más szóval a magyarországi szabadkőművesség nemcsak tudomással bírt az eljövendő és szövetségeseivel együttesen elkészített és a most folyó világháborúról, hanem az előkészítésben szorgalmasan és jelentékenyen is részt vett és igy előzetesen tudomással kellett bírnia arról is, hogy az olasz szabadkőművesség marschruttával volt ellátva az őt környező nemzetet, talán a Évtizedek óta állt a sötét sarokban, a tiszti őrszobában, melyben nap-nap után nem történt más, minthogy a déli órákban az egyik tiszt felváltotta a másikat a szolgálatban. És ha az egyik vagy másik a fiatal katonatisztek közül, kik most az öreg zászlót körülvették és szolgálták, ugy esténként a csendes őrszobában fel és alájárva vagy üldögélve, borozgatva és szivarja füstjébe burkolva meglátta az öreg zászlót, annak tépett selymét, úgy elgondolkodott... Elgondolta, vájjon, hogy is lenne, ha egyszer komollyá válna a dolog, ha menni kellene, menni az ellenség elé ? ! Egy nap azonban tényleg komollyá vált a dolog, menni kellett, menni az ellenség elé, háborúba! Az ezred már napok óta járta az idegen utakat, messze határon túl és mikor a hír érkezett, hogy nemsokára meg lesz az ütközet, a mérkőzés az ellenséggel, éppen egy nagy szabad mezőn telepedett, mint tartaléka az egész hadseregnek, mely az ellenség egyik szárnyát a leghevesebben megtámadta, hogy bekeríthesse. Egy megnyúlt, alig egy méter magas, természetes földsánc mögött várt ezer ember, vállvállon, nehéz lélegzettel, a hűvös szántóföldön szorosan végiglapulva, várt és figyelt, feszülten figyelt előre, ahonnan mindjobban, erősebben hallatszott a csatazaj. A fegyverek tüzelésének szakadatlan zúgó pattogását, csak az ágyuk nehéz dörgése, bömbölése zavarta meg és a hirtelen támadt szél az éles, fojtó lőporfüst egész gomolyát hajtotta az ezred felé. Mind, akik a földsánc mögött a szántóföld többit is egy adott jelre a háború forgatagába szítani, nehogy a szabadkőműves világszövetség vezérképviselői az egyetemes szabadkőművesség létérdekeit veszélyeztetve látván, azok megmentésére talajvesztettek legyenek. Tegyük fel azonban, hogy az itt összeállított következtetések tarthatatlanok, ez esetben a következő két alternatíva előtt áll a józanul gondolkozó ember. És pedig: vagy az a szabadkőművesség az egységes és világszövetségben központosított társulásban egyetemes és egységes irányt-célt törekvést, érdeket-értéket szolgálva minden tagozatától és tagjától egyetemleges és feltétlen alárendeltséget, engedelmességet, mindenek fölött és mindenben, a mi azokat veszélybe sodorná, kivitelét kétségessé tenné: szigorú megtorlással járó mély titoktartást követel, amiért is tehát a hozott határozatokról, a kivitel útjairól és módjairól mindnyája és egyetemlegesen tudomással bírván azokban minden rész, mindenki azonosítja magát, vagy oly egység, tagozat és szövetség, amely nem minden irány, cél, törekvés, érdek, érték, munka és működés tekintetéből egyetemes, hanem a helyi viszonyokhoz és körülményekhez képest szabad elhatározásra jogosító, a mikor is a szükséghez alkalmazkodva egyik-másik kötelezettség alól kiválhatik esetleg várakozásra, tétlenségre határozhatja el magát, ámde azért azonképen titoktartásra van kötelezve. Bármelyik eset álljon is elő egy és az bizonyos, hogy a titoktartás kötelezettségének betartása annál fokozottabb mérvben terheli a felelősséget a szavatolást, illetőleg a felelősség és szavatolás viselését, az öntudatot, az öntudat alapján gerjedő lelkiismeretét a szabadkőműveseknek, minél nagyobb mérvben vezetik az emberiséget oly kataklyzmákba, aminőkre egyáltalán szükség nincs és minél nagyobb mérvben nem törekesznek annak mindenáron való elfojtására, megakadályoztatására és megtörésére, amely esetben a magyar nemzet állami létének fentartása érdekében a magyarországi Symbolikus Nagypáholy mindenféle magyarázatával, magatartásával, eljárásával és a szabadkőművességet glorifikáló mosdatással szemben titoktartásnak nincs és nem volt helye és pedig egyszerűen azért, mert a nemzet léte forgott és forog kockán. Nagyon hálás feladatot teljesített volna tehát a magyar szabadkőművesség a magyarországi Symbolikus Nagypáholy, ha mint nemzetmentő tényező sutba dobott volna minden néven nevezendő titoktarbarázdáiba temetkezve vártak, lestek, — tudták: ott elől pusztít, dühöng a halál és irtóztató kegyetlenséggel száguld végig a csatamezőn. A golyók számtalanja, mely a legelső katonasorokat elhibázta, sivítva röpült el a földhullám mögött fekvő ezred fölött és éles sivító fütyülésével ördöngös muzsikát csapott a szegény, megmegrendülö katonáknak. Ilyenkor aztán, mintha arczukkal a barna földet szívnák, olyan mélyen fúrták magukat a barázdákba, csak néha, jobbra-balra lesve, ha egy hirtelen rövid jajkiáltás és az ezt követő fájdalmas nyögés azt jelezte, hogy a golyózáporból egy mégis a körükbe tévedt és áldozatot követelt magának... Egyszerre egy fiatal adjutáns, födetlen fővel vérző halántékkal vágtat az ezred közelébe, kutató szeme az ezredest keresi és mikor megpillantja, lélegzet nélkül csak azt kiáltja: „Az ezred előre, rohamra, a magaslatra fel!" — és lovát megrántva, megfordul és elszáguld. Az ezredes, egy magas, ősz hajú ember, mint egy fiatal, úgy pattan fel a földsáncra és kardját magasra tartva lelkesen vezényli: „Tehát előre fiuk, rohamra, fel a magaslatra!" És a tisztek, mintha csak erre vártak volna, mint a villám embereik előtt teremnek. Megmozdul erre az ezred, a föld barna barázdáiba furt, a nehéz tarisznya súlya alatt meggörnyedt, halálsápadt katonatömeg és megmozdul sok-sok szegény, fáradt, sebes láb, — először csak lassan, bizonytalanul, inogva, — aztán mind jobban a gyors lépés tempójába beléesve, melyet az ezred dobosa jelez. Alig ér fel az ezred a magaslatra, az ellentást, ha korábban nem lehetett hát a háború megindultával adott volna számot, ami a szabadkőművesség világszövetségét a tajtékzó véres gyűlöletre, verekedésre uszította, emberirtásra vezette egymás ellen a nemzeteket. Vagy ennek igy kell lenni? És a magasabb szabadkőmüvességi eszmék diadala szempontjából ugy kell lenni, hogy a magyar nemzet kockára téve áldozatul essék, eshessek annak? Szomorú, nagyon szomorú és jellemző ténykedése az a szabadkőművesség világszövetségének, világhatalmának, amelyért a magyarországi Symbolikus Nagypáholy azonképen felelős, mint akár a portugáliai is, amelynek feje Braga, a ki Anatole France szerint „korbácsával lesújtott a német lelkiismeretre", az általa képviselt szabadkőművesség működését az 1906. évi febr. 14-én Lisszabonban tartott beszédében abban körvonalozta, amely szerint: „A szociális jelenségek öntudatos és tudományos rendszerével egyszer s mindenkorra kizárjuk a kormányok empirikus beavatkozását, amely az emberiség fejlődését az atavisztikus kannibalizmushoz való visszatéréssel zavarja meg." (Alk. 1915. VI. 11.) Azt azonban jónak, helyén valónak nem találta egyenesen mondani, hogy a szabadkőművesség ugy is mint egy irányzat, ugy is mint világszövetség törekvéseinek kivitelében empirikus beavatkozásokkal előidézett atavisztikus kannibalizmussal szolgálja elsőrendű céljait, vagyis törekvéseinek sikeres kivitelében maga is imperikus átöröklésben szenvedő kegyetlen tényező. Nem utolsó a tényeknek azon beállítása sem, amely szerint: „A világháborút keresztény államok folytatják keresztény államok ellen." Hát hiszen ez igaz, amennyiben még Franciaország is annak és nem szabadkőműves államnak volna minősítendő, mert egyébként eddigelé Európában a törököt kivéve a hadban álló felek, hatalmasságok mindezideig keresztény államoknak tekintendők, a mennyiben racionalista avagy zsidó állam közöttük még nem létezik. De a tényeknek ily beállítása semmit sem változtat azon az állításon, hogy a szabadkőművesség a háború felidézésében első rangú szerepet töltött be és ha az állítás nem felelne meg a valóságnak, akkor a szabadkőművesség mint egységes, egyetemleges célt-irányt, törekvést, elvet eszmét követő világszövetség önnönmagával jött ellentétbe vagyis mindazokban alaposan megfeneklett, amennyiben az egyes országok szabadkőművességei is egymással szemben séges golyók egész özöne csap le az imbolygó katonasorokba, de az elhulló katonákon keresztül rohannak a következők, a hátulsók. És az előre rohanó, zúgó, vivódó embertömegben, a lenyugvó nap vérpiros sugaraitól körülövezve, gyönyörű aranyszalagdiszével leng és lobog az öreg zászló ... A fiatal, erős zászlós tartja harcihévtől elragadtatva, lelkesen magasra és a katonatömeg a bíborvörös zászlót látva, mámoros „Előre!" ordítással csoportosul körülötte és a folyton elhulló sebesültön és halotton keresztül, parancsszóra már nem hallgatva, rend és fegyelem nélkül tör előre, őrültsebességgel oda, — ahonnan a füstfelhőkböl szakadatlanul pattognak a fel-felvillanó fegyvertüzek. És a megbomlott, eszétvesztett katonasereg elején még ekkor is lobog és leng a vérpiros zászló, bár a halál már dus aratást tart seregében ... És egyszerre, egyszerre történik az, mit senki sem várt, a legborzasztóbb, ami ebben a pillanatban történhetik... A föld megrendül, a nap elsötétedik és a por és füstfelhőkből egy beláthatatlan ellenséges lovas tömeg vágtat elő és a rend és fegyelem nélkül rohanó gyalogság védten oldalának esve, zivatarként, mennykőként csap le, törve, zúzva, lekaszabolva és tiporva mindent, mi útjába esik. Már csak menekülésre gondol mindenki... A zászlót se látni már... Az ellensereg egyik lovasa rántja ki éppen a szivén talált, elbukó fiatal zászlós kezéből, de ekkor az őrmester ugrik neki és belekapaszkodva minden erejével a zászló selyemszövetébe, iszonyú